Az
angol-amerikaiaknak talán legnagyobb költője volt. Lángész mindenesetre, akit
ami Petőfi Sándorunkkal lehet némileg összehasonlítani. az 1811-ik évben
született, korán árva lett, az iskolákban pedig kitüntette magát. De csakhamar
természetének sötétebb oldalai
fölülkerekedvén, Poe veszekedései és korhelykedése miatt kicsapatott, míg végre
második atyja és jótevője: Allan is levette róla a kezét. De azért nagy író,
jeles költő lett belőle, - a vége azonban igen szomorú lett.
1849.
október 7-én egy kocsi állt meg a New-yorki Washington-kórház előtt; Poe
Edgardot hozta. A Ligthstreet-rakparton, egy ház előtt a padon találták
elterülve. Teljesen öntudatlan állapotban volt; de hogy ez öntudatlanságot a
bor, pálinka vagy mákony élvezete idézte-e elő, - azt első pillanatra nem
lehetett meghatározni. Egy arra menő látva, hogy többen csoportosulnak valami
mereven elterülő alak körül, lépteit szintén felé irányzá, és az alakban
felismerte a szeretett költőt. Még reggel volt, midőn e helyen reá bukkantak.
Egy rendőr azonnal kocsit rendelt, és abban az élettelent a kórházba szállítá.
Reggeli tíz óra volt, midőn bejelentették. A kórház igazgatója azonnal külön
szobába vitette, ahol levetkőztették és a vizsgálatmegkezdődött; - a költő
eddigi szokásairól, életéről és anyagi viszonyairól a kórház igazgatójának
fogalma sem volt.
A
költő ruhája erős pálinkaszagot árasztott szét. Láz nem mutatkozott. Arcbőre
fakó színű volt, míg melléből hörgésszerű nesz hallatszott; - úgy látszott,
hogy alszik. Az álomkór vett erőt rajta.
Langyos
vízborogatást alkalmaztak lábára, gyomrára, míg fejét jéggel borogatták. Az
ablakredőnyöket lebocsátották, ágyához ápolót állítottak, kinek szigorúan meg
lett parancsolva, hogy a beteg legkisebb mozdulatát is legott bejelentse.
Körülbelül
félóra múlva hívták a kórház igazgatóját, ki épp azon pillanatban lépett be,
midőn a költő lerántotta magáról takaróját, s szemét felnyitá.
„Hol
vagyok?” – kérdé.
Az
igazgató széket tolt az ágyához, a beteg kezét megfogta, gyönyörű dús fekete
hajfürtjeit hátrasimitá és kérdé: hogy érzi magát?
„Nagyon
rosszul!” – felelé a beteg.
„Szenved?”
„Nem.”
„Talán
gyomrában érez fájdalmat?”
„Igen.”
„Szomjazik?”
„Nem.”
„Feje
fáj tehát?”
„Fejem
– az fáj.”
„Mióta
beteg ön?”
„Nem
tudom.”
„És
hol lakik?
„A
Platt-street egyik hoteljében, szemben az indóházzal.”
„Van
önnek valami málhája, vagy holmija, mit elhozatni óhajtana?”
„Van
utam, papírjaimat és kézirataimat szeretném.”
„Ha
kívánja, azonnal megkerestetem.”
Megköszönte,
s arra kérte az igazgatót, mondaná meg neki, hogy hol van, s aközben doktornak
címezte.
„Jó
barátok közt, uram.”
„Legjobb
barátom az volna” – felelé -, „ki ez agyat pisztolyával szétrobbantaná.”
„Küzdje
le bánatát, Poe úr; mi mindent elkövetünk, ami csak tőlünk telik, hogy
kényelmet szerezzünk önnek és enyhítsük fájdalmát.”
„Oh,
ily nyomorult vagyok! Ha elgondolom uram, hova jutottam, hogy tönkre vagyok
téve; ha elgondolom, mit tűrtem és mit vesztettem; ha el a szenvedést, a
nyomort, melybe enyéimet taszítottam. szeretném, hogy valamely örvény nyeljen
el; kitaszítva Isten és emberek által, mint a társadalom söpredéke! Nagy ég!
Mily borzasztó állapot! Nincs tehát megváltás a halhatatlan lélek számára!”
„Kérem,
Poe úr, fékezze fájdalmát, és vegye be az adagot, mely lecsillapítja önt, és
újra visszaadja lelkierejét.”
A
beteg kinyújtá karját, hogy a poharat átvegye; az ápoló ezalatt fejét tartotta.
Miután ivott, behunyta szemét, mintha aludni akarna. Az igazgató mellette
maradt, hogy lélegzését megfigyelje, s kórisméjét a tapasztalt szerint
megállapítsa.
A
betegnél tökéletesen hiányzott az az ideges reszketés, amely részeges
embereknél észlelhető; ujjai mozdulatlanok voltak,és a igazgató minden
kérdésére értelmesen felelt a beteg Arca sápadt volt, szemén a vértolulásnak
semmi jele, ütere erős és gyors. Körülbelül egy óráig feküdt ily állapotban,
mire ismét felnyitá szemeit. Az igazgató megkérdé, hogy nem óhajtana-e egy kis
borszeszt; mert tudta, hogy az iszákosok étvágya e kérdésre rendesen föl
szokott ébredni.
Erre
mindkét szemét kimereszté, és oly tekintetben szegezte az igazgatóra, hogy az
kénytelen volt szemét elfordítani.
„Ha
e pohárban is ugyanaz a folyadék van, uram, akkor nem iszom, nem érintem
ajkaimmal. Ön nem tudja, hogy mily kínokat szerzett az nekem!”
„Kötelességem
egy kis mákonyt adni önnek, hogy álomra és nyugalomra kényszerítsem.”
„Ez
a kettő a pokol és a romlás ikerszülötte!” – felelé.
„Határozottan
szükséges, Poe úr, hogy nyugodtan maradjon, s kerüljön mindent, ami
fölizgathatná; igen válságos állapotban van, és a legcsekélyebb fölindulás közelebb
viszi önt a halálhoz.”
„Orvos
úr,beteg vagyok tehát? Nincs remény?”
„A
helyzet ön ellen fordult.”
„Mennyi
idő alatt láthatom viszont szeretett Virginiámat! Egyetlen Leonorámat! – Óh
látni, látni akarom őt!
„Azonnal
elhozatom, akit látni óhajt.”
Az
igazgató mit sem tudott a költő családjáról, azért kérdé tőle, hogy van-e
családja.
„Nincs
nőm! Az én szeretett Virginiám meghalt és csak mostoha anyám él. Óh! mint
vérzik szívem érte. A halál fekete angyala bevégzé munkáját. Elsodortak a
vészes viharok, delejtű és vezércsillag nélkül… Orvos úr, írjon kérem
mostohámnak, Clemm Máriának. Írja meg, hogy Editeje itt van. Vagy ne! Már késő!
Már késő! Föl kell emelnem halotti leplemet, hogy elmondhassam önnek a titkot,
mely szívemet égeti, s mint az éles tőr metszi lelkemet. Hat nap múlva nősülnöm
kellett volna” – itt a zokogás félbeszakítá.
„Fölkerestessem
jövendőbelijét?” – kérdé az igazgató abban a hitben, hogy az a városban lakik.
„Már
késő! Már késő!”
„Legkevésbé
sem!” – felelé az igazgató -, azonnal befogatok.”
„Nem,
írjon inkább mindkettőnek. Adja tudtukra betegségemet, és egyúttal jelentse
halálomat is.”
„Kérem
címöket.”
„Sehelton
kisasszony, Norfolk Virginia államban, és Clemm Mária, Lowell, Massachusett
államban.”
E
pillanatban arca szederjessé vált, halántékán az erek kiduzzadtak, szeme
rémesen forgott, feje pedig előrehanyatlott mellére. Fejére ismét jeget raktak,
s lábán a meleg borogatást megújították. – Csillapító gyógyszert adtak be neki,
s mikor a jelenlevők látták, hogy jelenlétök csak felizgatja a beteget, az ágy
mögé rejtőztek.
Megtudták,
hogy bizonyos Poé Nelson távoli rokona a költőnek; érte küldtek tehát, valamint
a Regnold-családhoz is küldtek, mely a kórháztól nem messze lakott.
Poe
Nelson azonnal megjelent, és követték őt nyomban a Regnold-család nőtagjai is.
Poe
Edgar eszméletlen állapota körülbelül egy óráig tartott. Megtapintva üterét, az
igazgató azt igen gyöngének, rendetlennek találta; egy perc alatt 120-at vert.
Egy ki éltetőt, izgató szert adatott be neki.
Kissé
fölemelkedett s szemét az igazgatóra mereszté. Ez ágya mellett ült, és a
tünetek élesebb föllépéséből látta, mint válik el a lélek lassan-lassan a
testtől. Levest adtak neki néhány csepp ammóniákkal.
E
pillanatban egy orvos lépett be.
„E
beteg haldoklik, doktor” – mondá, amint Poe Edgart megpillantá.
„Magam
is azt hiszem, hogy mindennek vége” – viszonzá az igazgató.
Az
orvos rögtön megvizsgálta a költőt, s miután az igazgató mindazon kórtüneteket
elősorolta, melyek reggel óta mutatkoztak, az orvos is abban állapodott meg,
hogy Poe halálát az idegek túlcsigázottsága okozta, mihez hozzájárul még az,
hogy az itallal mértéktelenül élt.
Az
orvos húslevest, bort, gyomorerősítő italokat és a fejre jégborogatást rendelt.
Poe kezét több ízben ajkához emelte, mintha inni kívánt volna. Egy darabka
jeget adtak neki és kanálba vizet, mit csak nagy nehezen tudott lenyelni, míg
ellenben a húslevest minden nehézség nélkül megitta. E pillanatban magához tért
és fölnyitá szemeit. Úgy látszott, hogy küzd, hogy beszélni akar.
„Orvos
úr -, mindennek vége. Írja meg: Eddig nincs többé!” Eddie gyermekkori neve
volt, melyet mostohaanyja, Clemm asszony adott neki.
„Engedje
kijelentenem Poe úr, hogy ön véghez közeleg. Van valami kívánsága, vagy izenete
barátai számára?”
„Isten
velök, mindörökre!” – mormolá.
„Gondoljon
a megváltóra” – felelé az igazgató -, „ő könyörülni fog önön is, mint könyörült
az egész emberiségen! Az isten irgalmas!”
„A
menny boltozata reám szakadt!” mondá -, „engedjetek
távoznom; Isten parancsát olvasható betűkkel írta föl minden teremtményének
homlokára. Az ördögök egy testet képeznek… ők a fekete kétségbeesés örvénylő
hullámainak fogházába valók.”
„Reméljen
és bízzék benne.”
„Önnön
magamnak vagyok gyilkosa, - homályosan már látom az örvény kapuját, ott túl.
Hol a mentőcsolnak?... Tüzes hajó, izzó tenger!... szélcsend mindenütt… sehol,
sehol semmi révpart!”
Szemét
égnek fordítá, úgy, hogy csak két fehér golyója volt látható; még néhány
görcsös mozdulat, azután általános vonaglás a testben, és mindennek vége volt.
Poe
alakja halál azután semmit sem változott. Vonásai nyugodtak maradtak, ajkán
mintha mosoly játszadozott volna, s mindazok, kik látták, így kiáltottak fel: „Milyen
szelíd! Milyen nyugodt!” Arcszínét megőrizte, mintha csak aludt volna.
Szép
erőteljes férfiú volt, s mindig utánozhatatlan keresettséggel öltözködött. –
Alakja s idomai kellemesek és szabályosak voltak, homloka domború és arányosan
széles. Bőre fehér, haja pedig, mint a holló szárnya, fekete volt. Fogsora
csodaszép, míg két szeme szürkében ritkította párját. Keze finomságra méltán
vetekedhetett bármely női kézzel.
Egy
európai orvos átutaztában még halála előtt néhány pillanattal látta Poet, és siránkozva
mondá, hogy Amerika legnagyobb költője és műbírálója Poe Edgart volt. Minden
munkáját olvasta, s Poe minden betűje bámulatra ragadta őt.
S
ezt a nagy szellemet a szenvedély, az iszákosság vitte idő előtt a sírba.
Forrás: Veszprémi
Független Hirlap II. évf. 28., 29. sz. Veszprém, 1882. julius 15., 22. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése