I.
Ismét megjelen a multak tarka álma
Látlak lányka téged:
Néma áhitattal nézem halvány orczád
S hallgatom beszéded.
A legkisebb szó is egy nagy tündérálom…
Melyet suttog ajkad.
Az a piros rózsa, - s hallgatom sokáig
Elmerengve rajtad.
Setét fürteidnek leomló palástja
Megérinti vállom,
Kéjtől részegülten magamat a menyek
Menyébe talállom.
Egy csók – egy ölelés – érezem szivednek
Tüzes dobogását, -
S keblemen rejted el fejecskédet – hogy e
Csókot meg ne lássák.
Nem látta azt senki, csak a tiszta égbolt,
Csak a rezgő lombok,-
Csak a játszi szellő – a mely enyelegve
Köröttünk bolyongott.
Oh! hogy elpirultál, könnycseppekbe fürdött
Két szemed pillája!
S midőn rám tekintél, - oda tapadt ajkam
Homlokod havára.
Elmult - -! Mindez elmult, visszajöttét többé
Már hiába várom - - -
Ringasd el lelkemet bűbájos öledbe
Te szép tündérálom.
II.
Ha összeszedve a követ,
sarat,
Mit rám hajigált ellen- és barát;
S ha meghalok,- majdan sirom fölé
Mindegy rakásra összehordanák:
Szent áhitattal nézne rá a
Kor,
Talán igy kérdve e silány nevet:
Ki volt e nagy?... kinek emlékjelül
Ily oszlopot emelt a – kegyelet…
Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 19. sz.
Veszprém, 1882. május 13. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése