Sok
az időnk, kevés a pénzünk. Ha angolok volnánk, ahol a sok idő sok pénz, igazi
gazdag emberek lennénk.
Hanem
hát Magyarországon a sok idő ahelyett, hogy sokat jövedelmezne, sok pénzbe
kerül.
Az
ember, ha ideje van, nem tudja, mit csináljon vele, mert azt okvetlenül agyon
kell ütni valahogy.
Arra
pedig legalkalmasabb vagy a kaszinó, vagy a korcsma, vagy a kávéház, ahol, ha
kártyakompanista nem akadna, politizáló embert okvetlenül találhatni.
No
’iszen a volna még szép, hogy Magyarországon még olyan ember is akadna, aki a
legfontosabb politikai aktusok fölött is ne mondhasson minden kétséget kizáró,
végérvényes ítéletet. Olyan itt elő nem fordul. Itt minden ember úgy születik már,
hogy ő a legokosabb.
A
politizálási viszketegség a földgömb egyetlen országában sincs annyira
kifejlődve, mint itt, s talán sehol sem is mutat föl annyi humoros alakot.
Én
csak egyet írok le a sokféle közül: a derék Károly urat, ki abban a kávéházban
szokott reggelizni, ahol én. A naponkinti kávé és kifli mellé rendesen megkapom
Károly úr társaságát is. S az nem utolsó csemege a reggelihez.
Károly
úr tisztességes bádogosmester a Ferencvárosban, az üzlete – mondják -, igen jól
menne, ha otthon tartaná az orrát, hanem hát örökké a kávéházban van.
Károly
úr ott ül szétvetett lábakkal a márványasztal mellett, kalapja búsan szemére
húzva, amint illik egy búbánatos hazafihoz, ebben a pecsovics-világban. Az
egyik tenyere a „Pesti Napló”-n pihen, nehogy azalatt elvihesse valaki, míg ő
az „Egyetértés”-ből tanulmányozza az igazibb politikát. A hóna alatt a
„Fővárosi Lapok”-at szorongatja, míglen lábaihoz az „Ellenőr” van függőlegesen
leeresztve, úgy, hogy a csizmaszártól nem láthatják más dühös újságfalók fürkésző
szemei. Csak a „Hon”-t hagyja őrizetlenül. Azt úgysem veszi el senki.
Károly
úr szájában virginia szivar van, s az a hőmértéke szíve érzelmeinek, lelke
hullámzásának és Európa sorsa váltakozó esélyeinek.
Ha
adójavaslatokról, költségvetésekről olvas, dühös „füstmacskák” szállnak föl a
levegőbe; mikor semmi füst nem hömpölyög tömött bajusszal beárnyékolt szájából,
a kedvenc cikkíróját élvezi; szinte kigömbölyödik az ábrázata, még a lélegzete
is eláll, meg a virginiát is elfelejti, s az minden megfékezés nélkül inog a
szájában ide-oda.
Ha
orrán keresztül jő a füst, ez akkor rendkívüli dolgot jelent: utálatos fekete
pontokat szimatol meg akkor Károly úr Európa egén.
Mikor
aztán össze-vissza olvasott mindent, leteszi, vagy mint hajdan Ghyczy Kálmán szokta, egész a homlokára taszítja fel
a pápaszemet, s elkezdi resumálni, ami figyelemreméltót talált.
„Hja!
hja! Így van az! Már ebből aztán rettenetes nagy baj lesz. Én nem tudom, mi az
istennyilát csinálunk?
Szegény
Károly úr, - a gond száz ráncot vet homlokára, hogy hát mi is lesz most már a szerencsétlen
Európából, ha neki nem jut eszibe semmi?
Ha
azt olvassa ki a lapokból, háború készül,
sóhajtva mondja:
„Vér!
Megint vér! Megint új vér!
Ha
azt olvassa, hogy béke lesz, keserűen
rázza fejét.
„Mily
hazugság! Megint hazugság! Megint új hazugság!
Egyszóval
Károly úr mindig háborút olvas ki, akár van odaírva, akár nincs odaírva.
A
háború az ő elementuma. Ezt hajhássza már évek óta; lesi, mint a vadász a
nyulat. Örül neki, ha közel van s lövöldözget rá.
Károly
úr nem szeret otthon lenni; ami dolog odahaza van, hadd végezzék el a legények.
Szorosabb
barátságot nem köt senkivel, a közönséges ismerősök terhére vannak. Mit is
törődnék ő holmi parányi férgekkel, akik születnek, mozognak s itt járnak egy
darabig a földtekén, s aztán egy napon csak nyomtalanul eltűntek valahova – s
nincsenek többé itt?
Az
ő ismerősei a királyok, diplomaták és írók. Ezek a családja, ezek a rokonai,
kiket, mint a gibic a játékosokat, figyelemmel kísér, hozzájok tapadó rokon-
vagy ellenszenvvel, - ahogy megérdemlik.
Károly
úr rokonszenveire rossz idő jár. Azért-e, hogy ő „peches” ember, vagy hogy tán
azért, mert a hatalmasaknak mindég ellensége – még ha előbb rokonszenvezett is
velök.
Tíz
év óta a legantipatikusabb alakja a vén Bismarck húz be minden valamire való
„zsinórt”, az öreg Gorcsakoff paklizik, az ügyetlen Tisza pedig csak „oszt” és
soha sincsen egyetlen „tromf”-ja sem.
Egyszóval
sohasem az nyer, akinek ő kívánja.
Sokszor
megkísértem az öreg Károly urat kizökkenteni a politika kerékvágásából; de nem
lehet.
Hallgat
is rám, ha más tárgyakra viszem a beszélgetés rúdját,vagy legalább hallgatni
látszik, de azért esze másutt kalandoz, mert amint nyugodtan beszélek az idei
termésről, egyszerre közbevág:
„Zab
ugye termett elég?”
„Hála
istennek…”
„És
mért termett?” - kérdé nagy szürke
szemeit rám szegezve.
„Mivelhogy
jó termő esztendő volt, se sok eső, se nagy szárazság…”
„Ej,
dehogy! Azért termett annyi zab, öcsém uram, mert a gondviselés is úgy
gondolkozik, mint én, a gondviselés is úgy tudja, mint én magam, hogy nagy
háború lesz az idén.”
„Nem
tudom, kivel lenne?”
„No,
no, öcsém uram… Azért árasztotta el zabbal az országot, huszárok lovának
hízeleg az isten.”
Károly
úr mindebből politikai következést von, bármire tévedjen is a szó. Ez a magyar
betegség üt ki rajta mindenütt.
Ha
a kövezetet nézi, azok a kövek jutnak eszébe, melyekből a torlaszokat építették
a júliusi forradalomkor Párizsban; ha az átellenes trafikboltra esik
pillantása, a monopólium kárhozatos volta motoszkál a fejében, míg ha furmányos
szekeret lát végigdöcögni a „Szénatéren”, a pest-megyei előfogatok ügyének
emléke virít ki előtte. Szakaszt is belőle nyomban egy csomó szóvirágot.
„Ugyan,
ne politizáljon már annyit bátya! Beszéljünk inkább az asszonyokról.”
-
„Hja! ezek csak az igazi politikusok; a nők csak az igazi diplomaták…”
És
bámulatos leleményessége már éppen kiaknázná politikai kombinációkra e tárgyat,
ha véletlenül ott nem teremne sírva-ríva a Pista inas. Patakzó könnyeit piszkos
bőrkötényével törülgeti.
„Mit
akarsz itt? Mit háborgattok? Odaadtam a kulcsot.”
„Nagy
baj van otthon. A Franz…
„Miféle
Franz? Tán a Francia?...
„Nem,
hanem Franz, az öreg legény feltörte a kasszát a boltban s elszökött vele.”
„A
gazember!” – sziszegi Károly úr dühösen. Hát nem mondom, öcsém uram, tökéletes
igaza van ennek a cikknek, hogy a korrupció már elhatolt a nagyoktól a
kicsinyekhez is.
Forrás: Veszprémi
Független Hirlap II. évf. 14. sz. Veszprém, 1882. április 8. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése