Oly rég nem láttam halvány arczodat,
Oly rég csókoltad forró homlokom;
Rég hordozád bágyadt tekinteted
Könnyektől ázott, sápadt arczomon!
Oly rég is volt, mikor én láttalak
Én boldogságom, lelkem, jó anyám, -
Azóta hajh! csoda, hogy nem vagyok
A sir lakja, néma, halovány!
Oly rég volt az, mikor a te fiad,
Nem volt szegény, nem volt boldogtalan;
Mikor nehéz munkálkodás után
Karod között pihent meg boldogan!
Mikor, - ha fájt is egy kicsit szivem –
Vigasztalál én lelkem, jó anyám…
Azóta hajh! csoda, hogy nem vagyok
A sir lakója néma, halovány!...
Mikor még én szeretni ugy tudék,
Mikor nem zuzták össze lelkemet;
Azok, kiket szerettem végtelen,
Azok az önző, hitvány emberek!
Mikor, még pir volt ifju arczomon
S tiéden is én lelkem jó anyám…
Azóta hajh! csoda, hogy nem vagyok
A sir lakója, néma, halovány!
A boldogságnak most már vége van!...
- Tavaszom elmult, hervadt rózsafám, -
Egy féreg rág: a lét gyülölete
Bus életemnek gyönge fonalán.
Csak rág… csak rág… míg egyszer elszakad
És lesz fiad oly néma, halovány.
Miként a fény,mely néha ott pihen
A téli napnak sápadt
alkonyán!
Forrás: Veszprémi
Független Hirlap II. évf. 17. sz. Veszprém, 1882. április 29. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése