Futó napok sorja, három hosszú hónap
- sok az nekem: nem e világból valónak –
hogy a szemem nem lát, csak szívemen által
s hogy a fülem is csak a lelkemen át hall,
mikor körülszárnyal.
Csak vágyam repülhet, a lábam esetlen,
a sima földön is egyre botlom, csetlem.
Hogyha jót akarok, belőle rossz támad;
hozzád indul: öröm, ha odaér: bánat
és kúszik utánad.
Kitágult kebellel, mit áldásnak szánok,
abból ádáz bizton megfogan az átok.
Szomjazom a fényre s mindent vonok árnyba;
hogy mosolyt fakasszon, csókot küldök szádra
s könny ül a pilládra.
Kár, kár, százszor kár, kár a nyíló virágér;
elhervad, lekókkad, ha kezem hozzá ér.
Édes méz a számban keserűvé válik,
a bór poharamban nyúlt ecetté pállik
s üröm mindhalálig.
Balság átokvertje, örök szerencsétlen,
akin a balvégzet ülvén, sohse tétlen.
Csókra, borra, óra másnak nem kell várni;
köteles osztályul mit követel bárki,
az nekem nem jár ki.
Hiven érző szivet, puha meleg ajkat,
simogató kezet, amely betakargat,
résztvevő pillantást, jóságos mosolygást
hasztalan, hiába – ilyen a sorsom, lásd –
csak én várok folyvást.
Én édes Istenem, ki a lelkem látod,
mely nagy az én vétkem, amért sújt ez átok?
Áldó, kegyes kezed hozzám mért kegyetlen
s míg hajtott térdemen irgalmát esengem,
miért büntet engem?
Magányos özvegy sors, nem sikerült élet,
bűnös, bús rontásod alatt nyögdicsélek;
csak magamban dürgök, mint megsiketült fajd,
mert még a halálom – míg útján ebül hajt –
az sem sikerül majd.
Forrás: Napkelet 6. évf. 18. sz. (1928. szeptember 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése