Mily szép az erdő fénytele lombjai
alatt a fákat költögető tavasz,
míg fent a harkály csőre tompán
koppan a tölgy meredek sudárán!
Ezüstvirágokat havaz a kökény,
úgy tündökölnek mint pici csillagok,
s alatta lassú méltósággal
reszket az ősz feledett avarja.
Hol most a meddő tél hideg oszlopa?
A Nap tüzétől égnek a lombtetők,
szemem káprázik, hogyha felnéz…
És a kigyúlt galyak énekelnek!
Egy barna felhő elfödi a Napot,
a bokrok arca sűrű homályba fúl,
de nemsoká a dombokon túl
ömlik a fény dagadó folyóként
s felémtart ismét, vágtat a fákon át,
egy óriási inga gyanánt lebeg:
s úgy lengnek föl s alá az árnyak,
mint koponyásfejű nagy pillangók!
A Föld, a Nap s a Víz frigye most szövi
a halhatatlanság üde láncait:
most száll ki bűvölő kezéből
párja után repeső madárka,
parányi szárnyát bontogató bogár
egy harmatos fű hajladozó hegyén,
s a fák ködébe visszaringó
gyermeki őz szeme tiszta fénye.
Forrás: Napkelet 6. évf. 14. sz. (1928. július 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése