Dallos Sándor: Szegénység

(Mutatvány a Napkelet novellapályázatából)

SZEGÉNYEK voltunk bizony. Olyannyira azok, hogy ebédtől este nyolc óráig száz gond között s száz töprengésből épült ki a vacsora s a másnap pláne oly távoli volt, hogy majdnem hogy úgy szoktuk megálmodni, miként is lesz a holnapi megélhetés. Csak lefeküdtünk, néztük a sötétet, hallgattunk, míg anyánk egyszer csak meg nem szólalt:

- Tejes levest csinálok holnap meg gerslit pirított hagymával.

Mert ő szokta rendesen kitalálni. Mikor mi már rég kétségbeestünk, ő mindig talált valamit, amivel levette a terhet szívünkről. S ez oly természetes volt, annyira megszoktuk, hogy később mi már nem is gondolkodtunk. Rábíztuk. Mikor aztán kimondta, egyszerre megnyugodtunk. Ezek a mondatai olyanok voltak, mint mikor szétfújja a felhőket a szél. Kiragyogott a nap. Lehunytuk a szemünket s egyszeriben elaludtunk. Hogy miből lesz, azt el is feledtük kérdezni tőle.

Hanem egyszer aztán ő is megakadt.

Gersli volt akkor is vacsorára, de kint a konyhában egy marék liszt se, egy kanál zsír se, még csak tej se volt, mert a tejesnek akkor már hat hete nem fizettünk, s ő jónak látta megszüntetni a szívességet. Így hát vajmi nagy találós kérdés volt a másnap. Anyánk leágyazott csöndesen, lefeküdtünk, s megint csak következett a találgató nagy hallgatás. A hold úgy ragyogott, hogy a gombostűt is meg lehetett volna a padlón találni; a legények harmonikáztak, a falu intelligenciája kint sétált a major előtti promenádon, mi meg csak hallgattunk a csodálatos éjtszaka s a más emberek vidámságának súlya alatt. Csak hallgattunk és vártuk, mikor szólal meg anyánk.

A toronyban egymás után ütötte el az óra a negyedet, a hold fénye már elérte a kályhát, lassan a szemközti falra mászott, s anyánk még mindig csak hallgatott. De fent volt, mert néha fordult.

- Édes! – szóltam neki.

- No – felelt csöndesen -, mit akarsz?

- Fent van?

- Fent.

- Hát mi lesz holnap? Még nem jutott eszébe semmi?

Édes megveregette a párnát s nevetve felelt:

- Ejnye már, de türelmetlen vagy. Még alig feküdtünk le. Várj.

Hát vártunk. Megint eltelt félóra is, már a mosdó tükrén ragyogott a hold, s még mindig nem szólt anyánk.

- Még mindig nem talált ki semmit, édesanyám? – kérdeztem.

- Jaj, fiam – felelte -, nem olyan könnyű az. Te azt hiszed, hogy az csak úgy megy. Hogy csak akarom és megvan. Dehogy. Az ember fekszik, nézi a falat és úgy tesz, mintha semmi, de semmi nem volna a világon körülötte. Csak a ti lélegzeteteket hallgatja. Aztán ahogy lélegeztek – olyan az, mint a muzsika -, egyszerre csak, mint a villanás, ad az isten egy gondolatot, hogy ez legyen. De olyan gondolatot, ami máskor eszébe se jutna az embernek. Akkor aztán kimondom. Hát ezt ki kell várni, fiam.

Így beszélt. Megnyugodtam és vártam. Éjfél is elmúlt, a sétálók rég hazamentek, öcskös is aludt már, csak mi virrasztottunk édessel csöndben. Az óra ketyegett, a szú rágta a deszkát, az éjtszaka nagy csöndben szitálta a mese lisztjét a falu fölé, a lomb meg-megzörrent s a magtártetőn ragyogott a harmat. S én egyre vártam anyám szavát. S az csak nem jött.

- Hát semmi nincs még, édes? – kérdeztem szomorúan.

Anyám sóhajtott.

- Máma nehezen ad az isten – mondta. – Pedig tudom, hogy lesz. Egész biztosan jő valami gondolat. Csak ma nehezebben. Máma sokat kell várni rá.

De hát nem jött meg, hiába vártuk.

- Majd megmondom, fiam- mondta bizakodva. – Máma egész bizonyosan úgy fogom megálmodni. Aludj csak nyugodtan.

De hát meg se álmodta. Ugyan hogyan is tudta volna megálmodni, mikor semmi, de éppen semmi nem volt a konyhán, s éppen egyetlenegy emberünk se volt már, akihez fordulhattunk volna.

Reggel hát csak néztünk egymásra reggeli helyett. Édes sokat tett-vett, megtisztított minden edényt, megsöpörte a folyosót, kihúzta a tűzhelyből a hamut, mintha bizony főzni készülne, s általában nagyon elfoglalta magát. Nem is értettem, hogy lehet egy konyhában ennyi foglalatosságot találni. Minket nem is vett észre. Míg a tűzhely előtt guggolt, foga közt még dúdolt is, mint hajdanában, mikor még szép volt az élet. De valahogy olyan furcsa volt ez a nóta. Volt benne valami, ami hasonlított a síráshoz.

Mikor aztán már minden tiszta volt és nem talált semmi tennivalót, odaült közénk a konyhaasztalhoz. Megveregette nagy fekete haját, s a tűzhelykotrástól előbb rászállt hamu hullott róla az asztalra, mintha szitálnák.

- No, nézzétek csak – mondta -, ez a ronda hamu hogy belepte a hajamat.

S nevetett rajta, hogy mi is nevessünk.

Hanem nekünk nem volt kedvünk a nevetéshez. Én morcosan regényt olvastam, öcskös gubbasztva ült a stokedlin s szívta a fogát. Éhesek voltunk.

Anyánk odakönyökölt közénk, s nézte az asztalt sokáig.

- Hát, gyerekek – mondta aztán -, mára nem tudtam kitalálni semmit. A jó Isten tudja, hogy lehet, de az éjjel minden gondolat elkerült.

Szájához nyúlt, mint szokta, ha rejtegetni akarta az arcát, s kinézett az ablakon. Azon át ki lehetett látni a majorudvarra, s láttuk, hogy Ambrusné, az igáskocsis felesége húzza ki a kemencéből a parazsat, s mielőtt betenné a kenyereket, három nagy lángost süt meg lapáton.

Anyánk nézte ezt egy darabig, nézte, s egyszerre vidáman a homlokára csapott.

- No, nézzétek csak, lurkók! – nevetett fel. – Megvan már! Hát reggelig kellett várni erre a huncut gondolatra. Kisfiam – mondta öcskösnek -, egy-kettő, vidd csak át Ambrusnénak a diódarálót. Tegnap kérte. Mondd, hogy ott maradhat nála, ameddig tetszik, nekem nincs szükségem rá. De szépen beszélj ám. S majd meglátod, bikfic, jó asszony az, majd meglátod, biztosan megkínál. Kapsz jó kis meleg lángost.

Öcskös vígan loholt el a diódarálóval.

- Te meg – mondta nekem leleményességén örülve -, te meg, öreg, tudod mit? Menj le Gornerékhez. Jut eszembe, hogy ott ma barackot főznek be.

S egyszerre olyan vidáman csengett a hangja, mintha megütötte volna a főnyereményt. Pedig magáról el is feledkezett. Ilyen asszony volt ám az én édesanyám. Egyszerre megtalálta a kedvét, ha a percet rendbe hozta.

De én ekkor már nagyon harapós és nagyon gyűlölködő voltam. Engem a nincs mindjárt kétségbe ejtett s mindjárt lázadoztam.

- Nem megyek – mondtam dacosan, s oktalan haraggal eltelve anyám ellen. – Nem megyek én sehová. Én nem várom meg, míg a számba dugnak valahol egy falatot. Inkább haljak éhen. Dögöljön meg az egész világ!

Nem is mentem. Összeszorítottam a szám s olvastam.

- Jaj, te gyerek – sóhajtott anyám -, mi lesz tebelőled, ha te ilyen gőgös vagy? Meg kell alázkodni, fiam. Anélkül nem lehet élni.

S egyik sarokban talált hirtelen valami babrálnivalót.

Öcskös később zsíros szájjal jött meg s elújságolta, hogy fél lángost kapott. Simogatta nevetve a gyomrát. Úgy néztem rá, mint a vasvilla. Nagyon gyűlöltem. Nem azért, mert evett, hanem, hogy ki tudta vágni magát a koplalásból. Bevettem magam a szobába s olvastam dühvel és lázadozva. haragudtam mindenkire, utáltam mindenkit, meggyónom, talán anyánkat leginkább.

Később ők is utánam lopakodtak s leültek egy másik részén a szobának. Hallgattam, de feszült a lelkünk, mint a széltől dagasztott vászon. Anyánk érezte s csillapítani akart.

- Majd lesz valami – mondta biztatva. – Máma már egész bizonyosan lesz valami segítség. Tudjátok, ahol nagy a szükség, ott közel az Isten…

De bennem féktelen láng lobogott s úgy néztem anyánkra, hogy benne akadt a szó.

- Közel! – vicsorgattam. – Közel! Ugyan hát hol? Mutassa meg! Melyik az Isten? Ez a szekrény? Vagy ez a szék?

S odébb rúgtam a széket.

- Te – mondta anyám -, te, gyerek, ne káromkodj.

S úgy nézett rám, hogy ettől a szelídségtől egyszerre fojtogatni kezdett az indulat.

De elfordultunk egymástól s lefojtott tűzzel égtünk belülről. Anyánk az ablaknál ült, öcskös a díványsarokban, én a kályha mellett s nem szóltunk egy szót sem.

Múlt az idő, tizenegy óra lett, majd lassan dél; emberek siettek el ablakunk alatt vállra vetett kabáttal, a szövetkezetnél húzzák le a redőnyt, a téglagyárnál ebédre búgott a kürt s az öreg Tatarek, a sekrestyés, delet harangozott a toronyban. Olyan édesen csengett a kisharang a rekkenő nyári verőben, mintha üvegből lett volna.

Mindannyian hallottuk a harangszót, de egyikünk sem szólt egy szót sem. És a világért se néztünk volna egymásra. Csak mindannyian megmozdultunk. Minden egyszerre találtunk ültünkön valami igazítanivalót. Anyánk másik könyökére támaszkodott, öcskös megcserélte egymásra tett lábait, én beljebb húztam a székemet. Ez volt a dél. Aztán hallgattunk tovább.

Anyánk közben felkelt, kiment meg bejött kétszer is szótlanul. Aztán ő is könyvet vett elő s olvasott. Öcskös végigfeküdt a díványon s nézte a mennyezetet. S az idő múlt. A szövetkezetben már régen kinyitottak, a magtárban már régen dolgoztak az emberek s a segítség, melyet anyánk oly bizakodva várt, csak nem akart megjönni. Négy óra lehetett és már kegyetlenül kínzott az éhség. Ó, voltam én azóta is éhes már, hogy nem értem rá enni vagy éppen aznap nem volt miből, de az semmi se volt. Mert elgondolhattam, hogy elvégzem a dolgom vagy eljön a holnap a garasokkal s ehetem mégis. Akkor kínzó az éhség s akkor rettenetes, mikor tudja az ember, hogy nincs remény, sehonnét sem lehet egy falatot sem elővenni és nem lát kiutat sehol. Ez a nyomorúság, melynek nincs túlsó partja. Akkor felforr az ember vére s az eleven húsba belemarna kétségbeesett indulatában.

Csak ültem, ültem, gyűlt bennem az ádáz gyűlölet, már nem is tudtam, mit olvasok, csak faltam lázadva a betűket s egyszer csak kirúgtam alólam a széket s odavágtam a könyvet az asztalra.

- Hát mikor jön az Isten? – kiabáltam fékeveszetten sikítva. – A maga Istene mikor jön, édesanyám? Akihez olyan szépen imádkozott? No hát, mikor löki ide az asztalra az ebédet? Mi? Az Isten! Az a nagyságos Isten! Nekem ne emlegessék többet! Nekem ne mondjanak Istent többet, mert üvöltök: ordítoztam, ahogy a torkomon kifért.

Aztán kirohantam a szobából, bementem a fáskamrába s a mosókatlanra dőlve keservesen sírtam.

Nagy Mária Terézia-kori épület volt a major, abban laktunk. Köves folyosóról nyílt a lakásunk; két szoba, konyha s a folyosó másik végén még két szoba volt. Ezekben laktak az uradalmi segédtisztek. De akkor háború volt, katonák voltak azok is, hát lakó nélkül s üresen álltak a szobák.

Sokáig sírtam ott a fáskamrában, míg szürkületkor arra neszeltem fel, hogy szekerek állnak meg előttünk, kicsapódik a folyosóajtó, léptek neszeznek végig a köveken s a segédtisztek szobájába emberek hordanak valamit.

Kimentem.

Anyámmal s öcsémmel együtt értem a folyosóra; őket is kihozta a kíváncsiság. Már erősen sötét volt, a béresgazda égő gyertyával a kezében állt s az emberek zsákokat hordtak a szobákba s borították ki tartalmukat a földre.

- Mi az, Stecina? – kérdezte anyám csodálkozva a gazdát. –

Mit csinálnak itt?

- Hát, kezét csókolom – felelt az – egy kis ravaszság ez. Mert hogy rekvirálás lesz, ide hordunk be egy vagon búzát, hogy a magtárban kevesebbet találjanak.

S nevetett, mint aki becsapja a fináncot.

De anyánk arcán égi fény gyulladt, mintha Istent látná s úgy elkezdett zihálni a melle, hogy azt hittem, valami baja támadt. Szaggatottan vette a levegőt, behunyta a szemét hosszan s remegett a keze.

- Ide hordják? – kérdezte sokára.

- Ide – mondta a gazda. – Jobb helyre nem is vihetnénk. A tekintetes asszony nem árulja el, sőt éppen is vigyáz majd inkább, hogy hiba ne essék.

- Hát jól van, István – mondta akadozva édes – jól van -, és alig bírt magával – csak hordják hát… és én nem szólok, tudhatják… csak nyugodtan végezzék el…

Betámolygott a szobába s ott a díványon omlós forró zokogás zuhogott ki belőle.

Aztán odahúzott bennünket maga mellé.

- Gyerekek – esett nekünk és csókolgatott, ahol ért, az arcunk, a kezünk, a ruhánk – gyerekek! Itt a jó Isten! Látjátok, megjött a jó Isten! Nem hiába vártam. Nem hiába bíztam én benne. Ugye mondtam, hogy ma okvetlenül meg kell jönnie!

És veregette az arcunkat és ugrált ülve a díványon és megigazította öcskös nyakkendőjét.

- Így szépen, kicsikém – mondogatta. – Így. Ne légy ilyen taráta. Szépnek kell lenni az ilyen nagy legénynek. Hisz téged már a lányok is megnéztek. Bizony. És most már ezután jók legyetek – mondta fontoskodó szeretettel s végtelen örömében egyre csacsogva -, most már nem szabad ám csúnyákat mondani, engedetlennek lenni. Te nagy lurkó – fenyegetett meg ujjával nevetve -, káromkodni meg aztán pláne nem szabad ám. Nem szabad szidni a jó Istent. Hisz nem vagy te rossz, csak hirtelen a véred – mentegetett, egyszerre találván okot a feloldozásra.

Néztem rá csodálkozva s így hirtelen nem értettem az egészet.

- De hát miért ez a nagy öröm, édesanyám? – kérdeztem . – Hisz alig tud beszélni, annyira örül.

Rám nézett ragyogó szemekkel, melyekben még fénylett az előbbi könny.

- Te – sikított egy aprót -, te, gyerek, hát nem érted? Hát ezt nem érted? Jaj, Istenem, hát ide nézz – ugrott fel s turkálni kezdett a mosdófiókban türelmetlenül -, hát ide nézz, lurkó! Tudod, mi ez? – s egy feketére rozsdásodott kulcsot tartott a szemem elé. – Tudod, mi ez? Kulcs! Annak a szobának a kulcsa! Hát most se érted, te… te csacsi?... H át – nevetett -, hát ki veszi észre, hogy abból a rengeteg búzából egypár mázsa hiányzik?... Ha abból egypár mázsa nem lesz?... Hát kinek tűnik az fel? És mi élünk. És nem kell minden este törni a fejünket… és mindig meglesz a mindennapi… cipő lesz… ruha lesz... nem érted?...

A nyakamba ugrott és csókolgatott és öcsköst magához fogta és úgy örült. Nagy szeretetébe úgy betakart bennünket, mint egy csodálatos palástba.

- Vége a gondnak. Mert ki tudja, meddig tart még a háború és rekvirálás mindig lesz, mert kell a katonáknak az élelem. Ez a búza hát itt marad, míg vége nem lesz a háborúnak.

Ilyen messzire építgetett már.

- Milyen jó az Isten! Milyen nagyon jó! – áradozott. – Gyerekek, minden este imádkozunk hozzá és megköszönjük a jóságát.

És hát este imádkoztunk.

És a háború valóban sokáig tartott és egyre rekviráltak és a búza ott maradt a másik szobában.

És mi abból éltünk. Anyánk minden este, mikor már sötétedett, beosont a szobába – mi addig őrt álltunk az ajtóban -, megtöltött egy tízkilós lenzacskót s elvitte egy kofaasszonyhoz eladni. Volt egy lánykori kis fekete gallérköpönyeget, ezt vette mindig magára; a vállára erős spárgából tartót tett, ebbe helyezte bele a telt szütyőt, mert kézzel a hosszú úton nem bírta volna; letakarta magát a gallérjával s a sötét alatt vitte, vitte, osont vele és kerülte az ismerősöket. Olyan volt, ahogy cipelte a zsákot, mint egy szent. Mikor elment az ablak alatt, mindig bekopogott. De csak csöndesen, félve, mert akkor még csak ment és ki tudja, mi történhetik, míg odaér. Ezer veszedelemmel volt tele az út odáig. De mikor már jött, mikor már sikerült, akkor már jött a holnapi nap: krumpli, kis liszt, cukor, tej, gersli meg egy kis hús és hujjáztunk öcskössel. S mikor édes kiteregette a zsákmányt, kirakta egyiket a másik után az asztalra, utána – jó Istenem – gyakran már ott jártunk a tervezgetésben, hogy én gazdatiszt vagyok,  mindenem van bőségben, édes jókat főz a konyhán s azon is meggondolkodtunk, hogy vajon elég lesz-e, ha száz-százötven libát tartunk majd, meg tíz-tizenkét disznót.

Csodálatos szép esték voltak ezek. Olyan aranyos, békés és tiszta olt minden körülöttünk, olyan szép és ragyogó a világ, mint az isten szeme. Édes oly boldog volt, oly kedves, oly puha. Mint a madarakat tartott a tenyerén s etetett bennünket, s áldott jóságában, végtelen szeretetében lopta, egyre lopta a búzát, nap-nap után, hétről-hétre s ez olyan rendjén volt, hogy mindennap hálát adott érte az Istennek.

Így volt eleség, így lett a lábunkra cipő, így lett a testünkre ruha; így járhattam én anyám mérhetetlen önfeláldozásából a pajtásaimmal legényesen kuglizni a vasúti vendéglőbe; így pazarolhattam én is – mert olyan édes tékozolni, míg fiatal az ember – így udvarolgathattam én kis bukétákkal s így állhattam meg, tizenhét éves nyurga kamasz, cigánnyal néha éjtszakánként az Annuska ablaka alatt s húzathattam a nótáját:

Babonás két szép szemednek…

Így ám… Ki tudja ezt s ragyogó betűkkel ki írja fel, hogy az isten ráejtse meghatott könnyét anyánk drága fejére, hogy egyszer már boldog legyen?

Így volt. Pedig de nagyon nehéz lehetett szegénynek s pedig de nagyon hálátlan voltam érte!

Sokáig ment ez így. De mert minden farsangnak megvan a böjtje s örök törvény, hogy minden örömért százszorosan meg kell fizetni az embernek, nálunk se lehetett másként.

Már akkor talán négy-öt hónapja is tartott ez az állapot, mikor egyik nap aztán egy nagyon közönséges, de nagyon ijesztő dolog történt.

Jó ebéd után bent ülök a cimbalomnál, játszogatok, fütyörészek, mikor anyám bejön hozzám, egy levelet tart a kezében és sápadt, mint a fal, de mosolygást erőltet az arcára. A székbe kapaszkodik, a falba meg a cimbalomba, attól félek, elesik s az a kínos mosoly egyre ott az arcán, mintha ráfagyott volna, egyre mered rám s ahogy nyújtja a levelet, táncol a kezében s az ina roskad.

- Te… te – mondja, s úgy fordul ki a szó a száján, mintha szélütött lenne -, fiam, nézd csak.. édes fiam… mi ez?... Én nem tudom… nem látom elolvasni… Nem tudom, miért… a betűk… összefutnak…

S egyre nevet, valami borzasztó fintorral egyre mosolyog és a szemei bambák szinte, rémséges ijedtek és könyörgök… Homlokán ragyog a verejték…

- No, mi az, édes? – kérdem. –Mi baj van? Mi van abban a levélben?

S onnét ültömből elveszem tőle s olvasom.

Ferdített, mocskos írással, vastag tintával írva ez állt benne:

„Igen tisztelt asszonyom, én nagyon tudom az élett nehéz, de a tiszteség se kutya. Vajon mitt szólna az uraság ha egyszer megkérdezném tőlle hogy naccsád honna horgya a Barbacsnéhoz mindenna a buzát és honnajd veszi. Nem akarom bántani, de a tiszteség se kutya hát jó lesz vigyázni.

Egy Jóakaró”.

Ez volt benne. Vastagon, ragadós tintával, hogy csurgott belőle az emberi utálatosság. Volt nálunk egy púpos, görbe suszter, egy nyálkás gnóm,mai napig is azt gyanítom, az írta ezt a mocskot.

Anyám még mindig mosolygott, azzal a rémséges, fagyott mosolygással meredt rám; láttam, szédült körülötte a világ, szemei körül cseppekben ült az izzadtság, szája vértelen volt és remegett s bent a szemeiben olyasmi ült, mint a téboly.

- Ú… úgy-e –szakadozott fel a szó belőle -, ez… ez itt – odahajolt fölém s együtt olvastuk – segítsd csak… mondd csak, fiam… ez itt… ez csak… tréfa, csak…

Reszketett minden ízében s szájából kicsurrant kabátomra vékonyan a nyál. Úgy állt ott, mintha egy ítéletes kéz letépte volna róla a ruhát s védtelen, kiszolgáltatott mezítelenségében ott állna szemek csúfoló zápora, szájak köpködő gúnyja előtt leköpve és beszennyezve úgy állt, mint egy kirúgott szolgáló, meggyalázva, fájdalmasan és tébolyig űzve. S könyörgött egész lényével, esengően könyörgött, hogy mentsem fel, fogjam magamhoz s szóljak egy jó szót neki. Várta, hogy nyújtsam neki a kezem, hogy megkapaszkodhasson bennem,  s mert hogy mindent értem tett, lehessen tiszta a jóságomban.

S én?

Én ahelyett, hogy megszerettem volna, ott ültem feszesen és irgalmatlanul. A szám hidegre szorult s szívemben keménység támadt. Nem tehettem róla. Nyilván a jellememben van valami fogyatkozás, de ahogy néztem ezt a feldúlt arcot, a nyálat, ahogy vékony fonálban kicsurrant s lógott a szájából, az egész alakot, ahogy minden emberi méltóságból kivetkőzve, alázatosan, sárba is elbújni készen rettegve kúszik s keresi a helyet s a vele együtt vétkezőt, ahol menedéket találjon és bűntelen lehessen, egyszerre – gyónom itt – elfogott az utálat, a düh s szörnyű idegen és szennyes lett előttem az anyám. Egy asszony, aki lopott s aki milyen utálatosan meg van most ijedve, hogy a körmére égett a bűne. Egy pillanatra ugyan eszembe jutott, hogy értem tette, de rögtön eltoltam tőle magamat s azt mondtam magamban: miért tette? Én nem kívántam. Én nem vettem rá. Sosem mondtam, hogy tegye. Magától tette, amit tett. Nekem semmi részem benne. Egyszerre tisztáztam magamat én, aki tulajdonképpen mindennek oka voltam, s lenéző, a tiszták és vagyonosak távoltartó gőgjével álltam vele szemben. Kidobtam a levelet kezemből a cimbalomra, hogy pendültek a húrok s elhúzódtam rám támaszkodó keze alól.

- Hát ez igaz – mondtam kegyetlenül.

Odaálltam a suszter mellé s abban a pillanatban már éreztem, hogy rossz vagyok.

Anyám megingott.

- Mi?... Mit mondasz?... – kapta meg dadogva a fejemet s úgy nézett rám, mint egy hirtelen rémre. – Mit?...

Nekem sziszegtek a szemeim, ahogy ránéztem. Valahol az életem alján végtelen kín támadt, vinnyogó feszesség, de most már kellett, hogy megüssem, kellett, hogy levágja a szavam, a tarkóm táján volt valami hasítás bennem, ez szurkált, gyötört, hogy mondjam s rosszindulat csiklandozta a szemeimet.

- Hát igen – mondtam -, el kell ismernie, hogy igaz. Lopott.

- Jaj! – mondta azzal a torz, nevető fintorral rám meredve s leestek a kezei. – Jaj, hát igaz?... Hát te is?... Igazán?... Nem tréfa?...

Bennem végtelen csömör volt, melyben az egész világ fulladozott.

- Nem – sziszegtem a szót ellenséges gyűlölettel. – Nem! Jó lesz, ha vigyáz és abbahagyja, mert… - mentem az ajtó felé és hozzátettem, hogy tetőzzem az aljasságot – mert a csendőrök…

De az utálat a torkomig ért már s az ajtónál elfogott valami kétségbeesett, kínzó, szégyenkező indulat, rémséges kín, az örök becstelenség kínja s egyszerre üvöltenem kellett, sikítanom kellett, verni kezdtem az ajtót, döngetve s szántszándékkal a csontos részével ütöttem az öklömnek, hogy hasítson át a fájdalom rajtam, hogy testi kínom legyen…

- Jó lesz vigyázni!... Vigyázni! Vigyázni! Héjj! Az Istenit, vigyázni hát!!! Jajjjj!!...

Csépeltem az ajtót, aztán kiszaladtam és nem tudom, mi történt azután odahaza.

Késő éjtszakáig járta a határt s nyomorultabb voltam a legutolsó kutyánál. Vert a lelkiismeretem, mint a korbács s ami utálatosság, undokság és aljas szemét csak van a világon, az mind az én életemet nyomta. Júdás érezhette így magát. Jaj, ha akkor sírni tudtam volna! De az Isten elveszi ilyenkor a könnyet az embertől. Csak jártam s égő szemeim menedéket kerestek. Mit csináljak? Mivel tegyem jóvá? Mivel engeszteljem meg?

Bent bandukoltam már a faluban s a szövetkezet előtt találkoztam a cigányokkal.

- Tóni! – kaptam meg a prímás kezét. – Tóni, nincs most pénzem, egy krajcárom sincs, de mennyit adtam már nektek. Gyertek velem, holnap mindent megfizetek.

A cigány rám nézett furcsa képpel, aztán elvigyorodott.

- Szerenád lesz, fiatalúr? – kérdezte. – Szerenád?

- Az – mondtam lihegve – csak gyertek!

Odaállítottam őket két sorba az ablakunk alá, megálltam előttük s édesanyám nótája felzengett a csöndes éjtszakában:

Felleg borult az erdőre…

A hold csodálatosan ragyogott, a gyerekek szépen játszottak s ott a halk éjtszakában akkora volt szívemben a fájdalom, mint az egész világ.

- Édesanyám! – kiáltottam be. – Édesanyám, hallja-e?

Egyszerre megjelent az ablakban a feje; folyt szeméből a könny.

- Jaj, te gyerek, te gyerek – mondta. – Egész délután kerestelek.

Aztán pénzt dugott ki.

- Nesztek – mondta a cigányoknak -, menjetek. Köszönöm a nótát.

S rám nézett.

- Gyere be, fiam – mondta csöndesen.

És én bementem. Odafeküdtem melléje az ágyba, s ahogy drága húsa érte a testemet, ahogy belőle szakadt tagjaim ráfonódtak, egyszerre elfogott a sírás s két áldott melle közé bújva sírtam, hogy azt hittem, megfulladok.

- Édesanyám – mondtam könyörögve -, ne haragudjék. Én olyan szerencsétlen vagyok.

Fejemre tette a kezét s a holdfénytől világos szobában könnyes szemmel messze nézett. Jó volt, végtelen jó s úgy éreztem, az egész világ felett lebeg, s a világ minden értelme hozzá fut össze.

- Semmit sem akar az ember, fiam – mondta -, ami rossz. Semmit. Az ember csak a jót szereti s mindig a nap felé fordul. De kell ám a rossz. A szegénység, a kín, a vétek. Ez mind lépcső. ezeken lép az ember, ezeken ismeri meg magát s ezeken járva tanul meg jónak lenni igazán. Ne mondd hát, hogy szerencsétlen vagy. Csak ember. Most már te is. Mind azok vagyunk. De a lélek őrködik felettünk és ez a fontos, s mikor már süllyedünk, felemel bennünket. Menj hát az ágyadba, fiam, s aludj békességgel.

Így bocsátott nem nékem anyám, így avatott emberré, így nyíltak rá szemeim a világra s így indultam el egy úton valami messze cél felé, hogy megkeressem az embert egyetlen igaz értelmében: jóságában és szeretetében.

Forrás: Napkelet 6. évf. 14. sz. (1928. július 15.)