Ha ütök néha: mintha csorba kard
Suhogna markomban. Hajdú magyar
Magvasztat bennem a futós idő;
Ha földbe vetnek: hajdúk fája nő
Poromból ott is; lóval kél belőle
Bocskay viharos vérkeverője.
Üget bennem – most már nem is alattam –
Mokány lovam. Ha mérföldet szaladtam:
Nyúllá válik az ellenség előttem,
Vagy zúgatom ostorhegyen időtlen.
Visszadöng bennem ősök lomha, rozsda
Megfogta hangja, hajrát viharozva.
Mint az öreg Isten ostora: csattan
Bennem a sors. Csak vágom szakadatlan
A selyem plundrás népet, ha királyi
Uszításra kezd rajtam vérbe vájni.
Mindegy nekem: németre vagy magyarra,
Jó kis szablyám csak csépeli, hadarja
A húshegyet, hogy vérpatak bugyog ki
Belőle. Vérben tudok csak ragyogni.
Egy életem – de kutyának se szánom,
Elkojtolom, mint dohányt a pipámon.
Asszony se kell, hogy kunyhóba lekössön,
Kóbor némbert kiált bennem az ösztön.
Uram nem volt, nem is lesz. Zsold a vérem
Komisz kis ára, bőven is fecsérlem.
Ha sápadok: csak a halál találja
Vérem csapját elcsapni. Semmi hála
Nem madzagol sem úrhoz, sem szegényhez.
Amit megragadok: az az enyém lesz.
Hej, zúgó erdők rejtő vadona!
Be jól búvik benned a katona.
Hej, nádasok, lápok csúszós laposa!
Be jól nyeled, ki hátadat tapossa.
Irigy kopók ott mind halálba járnak,
De őrzöd lovát is futó betyárnak.
Se Istenem, se lelkem, csak karom,
Van étem, itom, míg azt mozgatom.
S ha koporsóm vadmadár renyhe gyomra:
Nem kell rögöt kaparni a poromra.
Elhullok itt, ott,
porrá szórt tetem,
A parlagot élettel
bevetem,
Új tavasz jön: új
szár sarjad belőle,
Új bölcsője lesz az
ó temetője.
Míg lehelek,
nótámat szél kavarja,
S meghal panasz
nélkül a föld magyarja.
*) A költő kéziratban hátrahagyott „Versek” c. kötetéből
(Déri Múzeum)
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLIV. évf. 45. sz. 1944.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése