Hej,
Uramisten, mily gyönyörű szépet mutatott ez az idei tavasz!
Persze
nem mindenütt és nem mindenkinek egyformán. Vegyük mindjárt ideát Pálhegyben a
nagy laposokat. azokra jókor márciusban rááradt a víz,nem is ment le róluk,
csak úgy Bonifác tájéklán. Akkor aztán nekiszaladt mindenki, akasztotta az ekét
a tarackosnak, szántani, szántani kellett sebesen, elvetni még a kukoricát, a
hatsoros búzát, de legalábbis a csalamádét.
Bárkányi
Ferkó hirtelen azon vette magát észre, hogy rásüt, rányiladozik a szerencse
napja. Kis kopasztanyájában – itt áll mindjárt a dűlőszögletben –
be-beállítanak a nagyobb gazdák, mondván:
-
Soros-e a lovad, hé?
-
Lükő Rókusnak szánt – ezt feleli éppen Bárkányi.
-
Meddig?
-
Mögtart a hétön.
-
S aztán?
-
Aztán szabad.
-
Möghúzhatnád a húszvékás földemet. Hétfőn gyühetöl-e?
-
Hétfőn möhetök.
Jöttek
a gazdák, szinte nap, mint nap, vitték Ferkót lovastul, szántani. Nagy sora
volt a szántásnak, mert már előrehaladt az esztendő s az uradalmakban sem volt
annyi jószág, amennyi elvégezhette volna a hirtelen munkákat. Ilyenkor
ráfanyalodnak erre a kis fuvaros-gazdára is, erre a Bárkányi Ferencre. Három
kisholdja van ennek és persze régen megszántotta, bevetette már a magáét,
fogott valamicske felestengerit és járogatott, mint szokta, ide-oda, fuvarba.
Most aztán „gyere Ferkó, ha töhetöd”… „neköm segíts, ha Istent ismersz”…
Némelyik
még rimánkodott is, jóllehet máskor alig vették észre. Rendesen meg is
fizették: ki pénzzel, ki résszel. Akadt olyan, aki csak kölcsönkérte a lovat és
malaccal, újlibával fizetett, mások hordásidőbe illő napszámot kínáltak.
Járt
a lovacska, a Tündér, körbe a határban. Szántott, boronált, rögtörőt vonszolt
ide-oda a földeken. Bárkányi Ferkó elégülten kaffogott utána roppant
lóbőrcsizmáiban, keshedt gúnyájában, kócmadzag ostorát suhogtatva.
-
Hej, Uramisten… csudaszépet mutat ez az idei tavasz!
-
Mutatott, igaz, úgy András-nap után való szerdáig. Akkor aztán izromba
végeszakadt mindennek. Tündér bemondta a „nyekköt”.
Délutánformán
járt az idő és éppen egy szép partos részt szántottak. Nem volt az a föld
szívós, sem húnyoros, sem agyagos. Úgy csúszott a vas benne, mint bicska a
szalonnába és mégis. A mezsgyevégen, amint billentette volna Ferkó a szarvat,
megtántorodik ám az állat. De előbb csak, mintha pőcsík marta volna meg a
hasaalját.
-
Nemarra, te! – hujántott rá és visszavonta a szárat.
Egyszerre
csak látja, hogy szegény jószág leül. Valóságosan úgy, ahogy mondva van. Előbb
a két hátulsó lábára, mint valami cirkuszi állat s aztán oldalára dőlt el,
leomlott, végignyúlt a sima ugaron.
Első
pillanatra éktelen düh fogta el az embert. Haszontalan gyermek játéka mérgesít
fel így, komoly munkában a léha ugrándozás.
Aztán
egy nagyot ordított, hosszút és keserveset, mert a gyanú és a rémület riadalma
megszorította a gégéjét.
-
Óh, átkozott fajzat! Micsinálsz, te, föl te!
Üvöltözött
és szidta. Eszelősen rángatta a fejét a gyeplőnél fogva. De a barna lófej
tehetetlen különc volt már, a négy vékony hosszú láb tehetetlen ösztövérséggel
nyúlt előre, csak a válladzó alatt remegett még a bőr, mint mikor életében legyet
hajtott. Pedig nem légy már az a valami, hanem a felhőtlen, tiszta égből
hirtelen alábocsájtkozó ködölés, valami csík, valami szál… szárny suhintása,
küllő nyilallása, nyíl, amely kiröppen és talál…
Ferkó
nem akar hinni a szemének, nem akar hinni az eszének. Váltig böködi a ló farát
az ostornyéllel. De hát az most már végképp mozdulatlan.
-
Híjnye, azt a keserves életödet!
Szívében
még sűrű a harag, de eszében értelmet kapcsol már értelemhez a belátás.
…
Hogyisne, én jó Teremtőm… Hogyan bírta eddig is már. Száron, szecskán,
dercével-sózott szalmán. Zörgött a csontja s a csípejére tarisznyát lehetett
akasztani. De hát hiszen ilyen volt mindig. Csikó korában is csupa csülök,
csupa csont. Bő volt a bőre, lötyögött a ruhája, akárcsak a gazdájának.
Egy
kis hancsik van ott, az alvó Tündér feje irányában. Bárkányi odatámolyog és
ernyedten leguggol arra a hancsikra. Két karját feltámasztja a térdein és fejét
lecsüggeszti a föld felé. Így ül, meg se rebben, sokáig, sokáig.
Szép
zöld legyek röpdösnek, zúgnak a hely körül, mintha láthatatlan angyalok
drágakövekkel hajigálódznának. Odébb, a friss szántásban kövér varjak
tottyantak le és kényelmeskedve sétálnak a hantok között. Pajort csipegetnek,
ügyesen és óvatosan és közben csodálkozva villognak erre-amarra fényes
sörétszemükkel.
…
Micsoda csönd támadt hirtelen? – így álmélkodnak a varjak. Mért nem mozognak
azok ottan?
A
két barna folt, a ló,meg az ember, mererv és mozdulatlan szobor. Ezt nem bírják
tovább a varjak. Felröppennek és elnyújtott hangon kiáltoznak:
-
Kár, kár, kár… - ezt mondják.
Ám
a legyek nem távoznak el, sőt, egyre sűrűbben szálldosnak. Zúgásuk kavarja,
kavarja a sűrű gondolatokat.
…
Legalább is négy-ötszáz pengő a kár! És újra kell kezdeni mindent. Hiába
mutatta meg magát, hiába kecsegetett a jószerencse. A telhetetlen ember nyakló
nélkül szaladt neki, előre. Most aztán el lehet adni a kistanyából minden mozgathatót, el a
vánkosokat és az asszony féltve dugdosott vásznát, amit a kis Modolnak
tartogat. Mikorra majd felnő a lelkem…
Mert
hát lovat, azt keríteni kell ezután is, mindenképpen! Ló nélkül megáll a munka,
megáll az élet.
Milyen
kezes, jámbor, munkás volt ez a Tündér itten. Hány esztendőt is szolgált náluk?
Ötöt?... dehogy, hiszen a nagy vízkor is megvolt már, annak pedig éppen hét
esztendeje.
Az
otromba nagy test olyannak látszott most a földön, mint valami borzolt, avas
alomrakás. És ekkor, személytelen személyiségben, a test fölött, lábain állva,
megsejlett az elmúlt állat. A régi Tündér megképzett képe.
Ránézett
az ember és mélyen felsóhajtott.
-
Te szögény pára… - ezt mondta.
Akkor
végül nagy lelkendezve és hujántozva előjöttek és odaértek Ótotték, a szánttató
gazda, meg még néhány ember. Körüljárták s előbb csak hümmögtek, krákogtak.
Aztán egyik, másik közelebb óvakodott sápítozva:
-
Nohát, Fercsi…Te szögény Fercsi… Mire vergődsz mosmá’… Hogymég, hogymég… ez a
büdös gebe éppen mostan mondta be a nyekköt!
Ferenc
felállott a hancsikról az ő lötyögős, keshedt ruhájában, a roppant
lóbőrcsizmákban és felragadva kócmadzag-ostorát, rájuk kiáltott:
-
Mindönki takaroggyon innen, amég jól van!
-
Nézd csak, nézd… hogy mérögbe hozta ez a gebe!
-
Büdös gebe vót, oszt most már kivan!
Egy
béres még odasomfordált a felizgult ember mellé és szívességét ajánlotta:
-
Elmöhetök-e Tapodi Jóskáért?
Ferenc
végigmérte s válaszolt:
-
Nem adom sintérnek! Magam temetöm el. Ez a ló Tündér volt. Annak hítták.
Forrás: Uj Idők XLVIII.
évf. 454. sz. 1942. nov. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése