Kemény Zsigmond: Arany Toldija

II.

Arany a Toldi-hagyománynak csak első részét adja. Beszélyét azon ponton fejezi be, midőn a duna-szigetén viadal után, hősünket Nagy Lajos maga mellé veszi, mondván:

Királyi székemhez választalak téged,

S mán kezdve, tizenkét lóra jár hópénzed.

E kitüntetés után kezdődik Toldinak udvari és lovagi élete. Czifra, aranyos élet, teli dicsőséggel! De hagyjuk azt most. Ne siessünk a harczjátékhoz, hol a barát-ruhába öltözött Toldi a hetyke olasz bajnokot kopjájával a nyeregből „messze földre” veti, s czímerét megvédé jó Magyarországnak. Ne nézzük, midőn ő, hol hol nem? botjával ugy megfenyegeti a Nagy Lajossal ellenes római császárt és a többi tizenegy fejdelmet, hogy mindenik rögtön felpattan székéről és fejet hajt a magyar királynak, kinek méltóságát ily erős férfiu óvja¹. Térjünk a költővel a szerény Nagyfaluba, hol a Toldi-mondakör kezdődik. Nincs miért a poros utczán végig mennünk. Mert

Gyepszélen fehérlik Toldi Lőrincz háza;

Háza megett annak nagy gyümölcskert zöldel,

Mely fölérne holmi alföldi erdővel.

Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;

Ott van Toldinénak a hálószobája:

Rozmarin-bokor van gyászos ablakában.

A rozmarin alkalmasint a hű özvegységet jelenti, mely csendes félrevonultságot ohajt, nem keres tarka vigalmakat, s egyszerű élményei közt mindig szivesen várt vendég a visszaemlékezés, ha szintén könnyező szemmel lép is be.

De igen nagy költői szabadságot vettünk magunknak, midőn már a hálószoba ablakán a rozmarin-bokrot is megláttuk; holott még csak a falu szélén vagyunk, az udvarházank átellenében. S minő zaj hat fülünkig? Mily sürgés forgás az eresz előtt és a tág udvaron!

Tán kigyult a ház is, ugy füstöl a kémény,

Nagy koloncz köszönget a kút méla gémén.

A malacznép sí rí, borju, bárány béget;

Aprómarha-nyáj közt van szörnyü ítélet…

Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy házban,

Hol a dínom-dánom régen volt szokásban?

Toldi Lőrincznének most van-e a torja?

Vagy menyekzőjének hozza igy a sorja?

Tán megúnta gyászos özvegysége ágyát,

S ásnak adta élte fonnyadó virágát?

Nincs halotti tora Toldi Lőrincznének,

Napja sem derült fel új menyekzőjének;

Másért sütnek főznek, másért lakomáznak:

György van itthon, első szülötte a háznak.

Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,

Kincse volt tömérdek, s arra büszke mája;

Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,

Sok nyeritő méne, nagy sereg kutyája.

Látogatni jött most negyvened magával,

Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,

És a kész haszonnak egy felét fölenni,

Más felét magának tarsolyába tenni.

Már ennyiből is ismerjük az első szülöttet, s azt is tudjuk, hogy ma özvegy Toldi Lőrinczné házánál idylli csendet hasztalan keresnénk. Ki van sarkából forgatva az egész egyszerű életrend.

A fehércseléd közt a beteg sem lomha:

Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.

De hol van a kisebbik fiú, Miklós? Benczét, a hű szolgát talán látjuk a sokaságban vén csontjaival iregni-mozogni. Most rudas csebret visz egy pozsgás leányzóval; majd a válunál a Bimbó és Lombár² helyett idegen szolgák lovait itatja. Ő lehet, vagy más is: ki tudná? Hisz a régi magyar házaknál sok öreg cseléd van. És az eresz alól a pitvarba talán özvegy Toldi Lőrinczné ment be.

Sovány is, halvány is volt az ábrázatja!

De hol késik Miklós? Miért nincs a családünnepen? Dél van. A mezei munka is pihen. Hol leljük meg őt? Forduljunk a falutól a határra. Hátha a parasztok közt és úri kezekhez nem illő dolog mellett feltaláljuk a második szülöttet. Menjünk.

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a torzs közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tiz tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:

Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bőgölyök hadával háborúra kelnek:

De felült Laczkó³ a béresek nakára,

Nincs ki vizet merjen hosszu  csatornára.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,

Meddig a szem ellát puszta földön, égen.

Széles országutra messze, messze bámul,

Mintha más mezőre vágyna e határrul.

Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?

Látd, a többi horkol boglya hűvösében;

Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,

S a világért sincs most egerészni kedve.

Vagy soha sem láttál olyan forgószelet

Mint az, a ki mindjárt megbirkozik veled,

És az útat nyalja sebesen haladva,

Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

Nm is, nem is azt a forgószelet nézi,

Mely a hamvas utat véges végig méri:

Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,

Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.

És amint sereg kél szürke por ködéből,

Ugy kel a sohajtás a fiú szivéből;

Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,

Mintha szive lelke a szemében volna.

Szép magyar leventék, aranyos vitézek!

Jaj beh keservesen, jaj beh búsan nézlek.

Merre, meddig menterk? Harczra? háborúba?

Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?

Mentek-e tatárra? Mentek-e törökre?

Nekik jó éjszakát mondani örökre?

Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,

Szép magyar vitézek, aranyos leventék!

Ezen vágyó ifju, ki előre hajoltan és méla bámulattal néz Laczfi vajda kevély dandárára, nem lehet más mint a Toldi-ház ifjabb sarja, az elhanyagolt Miklós, kinek óriási erejéről a molnár legények és béresek annyit mesélnek. Most is nehéz szálfa reng araszos vállán:

Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.

A nyalka, deli huszárok közelgenek. Elül lovagol a vezér:

Délczegen megüli sárga paripáját,

Sok nehéz aranyhím terhei ruháját.

Már Miklós felé fordul:

- Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?

Toldinak e szó szivébe nyilallik:

- Hm, paraszt én! emigy füstölög magában,

Hát ki volna úr más széles e határban?

Én paraszt? én? – A mit még e szóhoz gondolt,

Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.

Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,

Mint csekély botocskát véginél ragadja;

Hosszan, egyenesen tartja fél kezével,

Mutatván az utat, Budára hol tér el.

Az egész had meg van lepve Miklós ereje által, s mindenik mond neki valami nyájasat vagy szépet.

Egyik igy szól: Bajtárs! mért nem jősz csatára?

Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára!

Másik szánva mondja: Szép öcsém, beh nagy kár,

Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál!

 

Sajnálom, hogy a szép pusztát hamar el kell hagynunk! Örömmel megnéztem volna én azt, midőn Laczkó a munkások nyakára nem ül fel, midőn a kaszák messze pengenek, vagy a fürge lányok dalolva aratnak, midőn a nagy rónán a délibáb teriti tündér-képeit szét, vagy a hideg szél süvölt, és a sürü ködből csak félig merül ki az ügető betyár, háta mögött farkas, feje fölött holló. De félek, hogy többé a nagy-falusi mezőn nem lesz alkalmam megfordulni. Miért vezetne még oda a költő? Hisz Toldi Miklós alig látta a délczeg katonákat, már érezte a hivatásvágyat, melynek nem lehet ellenállani, és szégyelli a helyzetet,melyben eddig élt. A koczka már el van vetve. Ő, ha rendkivül erős ragaszkodás nem köti, a legelső alkalomkor szakítani fog viszonyaival, és szerencsés, ha oly véletlen jön közbe, mely minden visszatartóztató okot egyszerre legyőz; mert ő és Nagyfalu többé együvé nem férnek. A mit mondék, tiszta igazság. De kisérjük most Miklóst haza.

Anyja épen utána akart küldeni, ha a nagyobbik fiú nem ellenzette volna. Igy pedig hivatlan toppan be. Szive égő katlan.

Belsőjét még most is furja és faragja

Szégyenítő búja, búsitó haragja.

Mégis mind a mellett – mily isten csodája!

Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyné szája.

Lelke gyülölségén erőt vesz valami,

Valami, nem tudom én azt kimondani.

Amint látja Györgyöt hirtelen, váratlan,

Karja ölelésre nyílik akaratlan;

De az eltaszitja testvérét magától,

Gőgösen fordul el jó atyafiától.

A szegény anyának köny tolúl szemébe,

Kőszívű fiának sírva lép elébe,

Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván

Ott reménykedik, de György korholja durván.

- Ugy, anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,

Ójad fúvó széltől drága gyermekedet;

Mártsad tejbe vajba, mitse kimélj tőle,

Majd derék fajankó válik úgy belőle.

Most van a dandárja réten a munkának,

De foga nem fűlik ahoz e gazdának,

Mint kopó megérzi a zsíros ebédet,

S tűvel hegygyel összehagyja a cselédet.

- Átok és hazugás minden ige szádban,

Egy betű való sincs, Toldi György, a vádban.

Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette,

Ugy szeressen isten, ahogy engemet te!

Azért hogy senkinek láb alatt ne legyek,

Nem bánom én, igen, akár ma elmegyek;

Száz mérföld a világ, erre is, arra is:

Nem bánom én, igen, elmegyek én ma is.

De a mi az enyém, azt elviszem innet:

Add ki, bátya, tüstént, a mi engem illet;

Add ki a jusomat: pénzt, paripát, fegyvert;

Azontul – az isten áldjon minden embert!

- Itt a jus, kölyök; ne mondd, hogy ki nem adtam!

György kiált és arczul csapja, szintugy csattan.

Miklós iszonyú haragra gyulad; de midőn hátráló bátyát épen megrohanja, az anya közbeveti magát. S bánthatja-e többé hősünk azt, kit a szeretett anya teste fed? Nem. Leereszté boszuló karját.

S mintha most ocsudnék forró-hideg lázból,

Tántorogva ment ki az apai házból.

Leült az udvarszélén egy malomkőre, fejét a térdin tenyerébe hajtá, és zokogott magában.

Azalatt benn ebédeltek, még pedig a készületekből itélve, hosszasan, s egy két órának alkalmasint el kellett telnie, midőn György az eresz alatt karszékbe ül, s meglátván öcscsét, vitézeinek kiáltja:

- Hé, fiuk! amott ül egy túzok magában,

Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepüle?

Meg kell a palánkot döngetni körüle.

Mint kutyák közé ha nyúlfiat lökének,

Kaptak a beszéden a szilaj legények.

És a döngetés elkezdődék a derék bátya teljes megelégedésére.

Tűrte Miklós, tűrte, a meddig tűrhette,

Azzal álla boszút, hogy csak föl sem vette.

De midőn egy dárda válla csontját érte,

Iszonyatosképen megharagutt érte.

S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,

Toldi György boszantó népe közé dobta.

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?

Ki tudja hol áll meg s kit hogyan talál meg?

Épen ez a kérdés. S fájdalom: midőn kérdenünk kell, hogy hol állanak meg bősz haragunk következményei, rendszerint bizonyosabban lép elé a szerencsétlenség, mint midőn hideg számítással akarjuk azt fölidézni!

A malomkő egy nemes vitézt zúzott össze. Miklós bolyongásnak indult.

Bujdosék az Éren, bujdosék a Nádon,

Nincs hová lehajtsa fejét a világon.

Hasztalan kereste a magánosságot,

Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.

És mint a toportyán⁴, ha juhász kergette,

Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette;

Ott is azt susogta a nád minden szála:

Széles e világon nincsen árvább nála.

Eddig kisértük őt; most pedig pihenjünk meg s elmélkedjünk egy keveset azon élményekről, melyeknek tanúi voltunk.

A népmonda Toldija – s emlité, mily okból – oly gyilkosság miatt vette nyakába a világot, mely miután motivumait nem ismerjük,a lélektan meghamisíthatlan törvényei szerint, ellene forditja szivünket, s azon hangulatba helyez, hogy, bár bámuljuk vitézségét, magát az egyént valóságos költői érdekkel nem kisérhetjük, s annál kevésbé, mentől makacsabban követi őt a szerencse, dicsőség és kedélycsend, s mentől kevesebb meghasonlást látunk lelkiismerete s a közös becsültetés közt.

Hasztalan mondjátok: régen történt az egész, s akkor olyan volt a világ. Mert mi most olvassuk, s mostani erkölcsi fogalmainkhoz mérjük.

Általában a müvészetnek legritkábban sikerül azt kivívni, hogy az olvasónak objectiv lelkiismerete legyen. Sőt némely kérdésben ezt tennie nem szabad, és lehetetlen is.

Arany, mint valódi költő, finom erkölcsi érzékkel bir. Az ő Toldija oly körülmények közt, s oly módon oltja ki egy nemes vitéz életét, hogy, ha e gyilkosság történetes nem volna is, a legnagyobb mértékben menthetőnek látszanék.

A gyűlölet az ingerlőre hárul; részvétünk Miklós mellett marad. Szánjuk őt, mert meghasonlásba jött, nem kedélyével, a törvényekkel. szeretnők, hogy jól rejtőzzék, hogy fedje üldözői elől köd és homály; sőt haragunk az ellen fordulna, ki nyomára vezetné a boszuló igazságot. Még többet mondok: Állitanák Toldit ma nép-jury elé, és beszélné el bátyja régibb bánásmódját, s a gúnyt és brutalitást, mely a bűntényt előidézé: a jury hihetőleg feloldaná a vád alól. Kivált, ha fényre derülne, a mit Miklós az első szülött általi üldöztetés okának vélt, midőn mondá:

- Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba;

Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba.

Minden esetre kétségen kivüli, miként a büntető törvényeknek csak politikai oldala fordulhatna Miklós ellen, s ha neki, a szeliditő körülmények teljes betudása mellett, hogy t. i. mások a menthető gyilkosság fenyitésén tanulják meg: még inkább óvni magokat a nem is menthetőtől.

Miután Arany ennyire kiengesztelte erkölcsi fogalmainkat hőse iránt, kit részvétünkkel kell kisérnünk már; még örömünkre válik, magunkat objective is a tényállásba helyhezni. Azaz, szeretjük, miként Toldi Miklósnak kedves egy tőlünk távol fekvő kor világnézellete, azon koré,melyben az élet olcsóbb volt; s valamint az állam nem lépett a gyilkos ellen föl, ha a halott rokona vagy védura nem emelt vádat: szintugy a királynak joga vala az előleges megkegyelmezésre is, mely jelenleg csak a politikai bűnöknél használtathatik.

A müvész kielégité szivünket, s ez által ura képzelődésünknek. Ha ő kevesebb ügyességgel motiválta volna Toldi tettét; akkor fellázadna érzésünk, midőn ez a nádasba rejtőzvén, a magány kiémesztő csenje közt is,a lélekmardosás helyett, az elhagyottság fájdalmát érzi. Akkor megrovandó volna e vers:

Ott is azt susogta a nád minden szála:

Széles e világon nincsen árvább nála;

mert a nád csak a bünről és iszonyról susoghatna. Míg ellenben igy müvészileg szép és mélyen lélektani a szél-nesznek az anyai szem elől eltávozott ifju kedélyére hatása.

Viszont, ha Arany csupán egy hajszálnyival inkább motiválta volna Toldi gyilkosságát; akkor a beszély kifejlődésének árt vala. Mert egészen fölöslegesnek tartanók Lajos király megkegyelmezését; miután a bűntulajdonitás árnyéka sem foroghatott volna fen, s a szigor elengedése a teljes ártatlanságnak jogsérelme.

A gyilkosságróli mondának kezelése még más oldalról is tanusitja Arany különösen finom tapintatát. Szerinte Toldi nem azért bujdosik el, mintha a büntetés elől futna. Ez hősünk elhatározásánál csak mellékszerepet játszik. A fölgerjesztett hirvágy után jött a katasztróf, mely a különben is előbb-utóbb bekövetkezendő távozást uj indokok által sietteté.

S mily jellemző indokok!

Ő távozik a családháztól; mert, mint mondja:

- Nem reméllem, hogy itt maradásom legyen

György miá, kit isten akárhová tegyen;

Végre még gyilkosa lennék, attól félek

Nem! az soh’sem leszek, - arról nem beszélek.

De vannak eszmék, melyekre a ki egyszer gondolni talált, ösztönileg iszonyodni fog az alkalomtól, midőn újra azokra gondolhatna. Jobb ily esetben kilépni a bűvös körből, hol a bősz ötletek könnyen teremnek, s elébb a képzelődést, utóbb a szivet vaditják el.

A másik ok egy gyermeteg és nemes szinezetű boszuvágy.

- Fölmegyek Budára bajnok katonának,

Mutatok valamit ottan a királynak,

Olyat, a mi neml esz bátyám szégyenére,

Sőt irigység miatt megszakad a lépe.

Igy szól Toldi. S mily érzetmélység van azon motivumban, melyet anyjának a következő szavakban izen meg:

- Mondd meg ezt, jó Bencze, az édes anyámnak:

Gyászba borult mostan csillaga fiának.

Egykorig nem látja, még nem is hall róla;

Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.

De azért nem hal meg, csak olyaténképen,

Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,

És mikor fölébredt, bizonyos időre

Csodálatos dolgot hallani felőle.

Rólam is hall még hírt, hogy mikor meghallja,

Még a csecsszopó is álmélkodik rajta:

Akkor anyám lelke repes a beszéden,

Csak meg ne szakadna szíve örömében.

Mielőtt Miklós útra indulna, még éjjel meglátogatja anyját, ki iránti szeretete egyedüli visszatartóztató erő, mely a katasztróf közbejötte nélkül, még sokáig ellensúlyozhatta volna a hír- és dicsőségvágy kecsegtetéseit. Ez alkalommal a két megölt farkast, melyeket vállán hozott haza, György nyitva levő hálószobájába vitte, és az ágy szélire helyezé:

Igy beszélve nekik: Tente, tente szépen:

A testvér bátyátok fekszik itten épen.

A percz, melyben ezen groteszk boszú eszébe ötlött, daemoni természetű volt. Az őrök aludtak; György magára vala:

Egy marokszoritás – s ha száz lelke volna,

Mégis elhallgatna, többet nem horkolna.

De minden ily eszme csak gyors fellegárnyként vonulhatott át Toldi kedélyén. Mert a költő müvészi érzéke nem hagyott neki időt, ott lázas képzelgésekbe merülni, hol György – ki mihelyt Budára ér, ha addig el nem vesztheté, törvény előtt fogná öccsét vádolni – még mindig horkolva alszik, s egy marokszorításra nyöször nélkül halna meg. Toldit a rosz testvér ágya mellől uralkodó érzése, a gyermeki szeretet, rögtön a kesergő anya hálószobájába ragadta. De a bucsú is az özvegy és fia közt hamar félbeszakad a kutyák ugatása által, melyek az udvarba hozott farkast megszaglák, s üvöltéseikkel a cselédeket ébresztgetik. Miklós távozik:

- Áldjon meg! áldjon meg! – anyja eddig mondta,

Hogy, ki áldjon? vagy kit? azt csakúgy gondolta.

Tudta, hogy az, a ki a szívet vizsgálja,

Minden kivánságát benne megtalálja.

A VII. énekig terjed Miklósnak Nagyfalun mualtása, mely Arany költői beszélyének expositióját teszi.

Minden nagyobb lélektani mozzanatot közöltem, hogy láthassák olvasóim, mily korrekt Arany az indokolásban és a mese szövésében. Nála a legkisebb tény is kiszámitott, összefüggő, hat a bonyolitásra vagy kifejlesztésre.

Ereje emelkedik a cselekvény haladásával,s valamint munkájában fölösleges, ugy bágyadt és elhanyagolt sincs.

Pedig mennyi akadállyal nem kellett a Toldi-mondakör alakitásánál küzdeni! Vessünk erre is egy tekintetet.

¹) A császár, kire – a mese szerint –néphősünk jól ráijesztett, aligha nem a luxenburgi IV. Károly volt; vagy, mihelyt a nógrádi hagyományok nyomán Toldit Mátyás udvarába vezetjük, akkor bizonyosan III. Fridrik. Az első esetben hihetőleg Brünn, a másodikban Prága a cselekvény helye.       K. ZS.

²) Ökrök nevei.      ARANY

³)Igy gúnyolják azon mezei munkást, ki nap és dolog hevétől bágyadtan a munkára ráunt.   ARANY.

⁴) Réti farkas.       ARANY

Forrás: Divatcsarnok 4. sz. 1854. január 20.