Ezek az álpróféták
E hitvány gőgös szellemek,
Kik a hitetlenséggel
Kérkedni nem szégyenlenek!
Ó mint szeretném széjjelszórni őket.
Miként a boszuló vihar
Szétszórja a haszontalan felhőket.
Ti mertek hát hadazni
Az égiek villámival,
Kik egy menny-dörrenésre
Elsápadoztok mint a fal?
Ha mégis, mint a régi óriások
Szirttel tudnátok sujtani,
De mikor csak göröngygyel hajigáltok!
Azok is mily göröngyök!
Tán rég kihamvaedt szívetek
Förötelmes üszke,melyre
Ugy sincs többé szükségetek:
Minek? hisz szivetek már ugy sem jászol
Melyen az Isten születik,
De ól, mely pusztán, elhagyatva gyászol.
Most látom én, hol állok
És mennyivel fölöttetek,
Míg ti a föld sarját, én
Csókolgatom a mennyeket;
A nap magas, de az az én hitemnek
Mégis csak zsámolya
Midőn imát viszek nagy Istenemnek!
Nekem, ha kérdem őket
Megszólalnak a csillagok;
Mert én reményeimmel
Hozzájok oly közel vagyok,
Közelebb mint ti a bus sirhalomhoz,
Hol elvész kis reményetek,
Mely csak nyomorult földi létet foltoz.
Mi a ti láthatártok?
A meddig kél s leszáll a nap,
És ti beszéltek arról
hogy lelketek, mint sas szabad?
Én ha elnézek lelkem birodalmán
Mosolygok és sajnálkozom
A földi sziv legfényesebbik álmán.
Nekem van csak világom;
Mert van hitem, van Istenem,
Mert a szent Lélek arcán
Gyujtom föl látnok szellemem,
Ki ha fölállhatok a szivárványra
És lantomat megpengetem,
Reám mosolyg ezer angyalnak arca.
De ah! én nem mosolygok,
Én forró könyet hullatok,
S onnét a nagy magasból
Küldök reátok harmatot,
Ti tán kacagtok, hogyne, én fölöttem?
Kacagjatok, nevessetek,
De ő, az Isten, ő megérti könyem!
Forrás: Tanodai Lapok III. évf. 9-dik szám 1858. február 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése