Midőn ugy nyári éjszakán az égen
Lefutni látok egy-egy csillagot:
Szivem szorul… és fáj, nagyon fáj nékem,
Hogy velük én is meg nem halhatok…
S szemlélem őket fájó áhitat közt,
S szemlélve halkan elgondolkozom:
Valjon mi vonja őket ugy e földhöz?
Talán egy sohaj, az én sohajom?
Talán megérték keblem szent hevének
Felszaggatott, mély titku sohaját…
Talán megérték, s hiveim levének,
És mindmegannyi hű szellembarát?
- Csalódni fogtok, higyjetek nekem, ti
Áldozatkész, lelkesült hivek,
Kik jobb hazából szálltok fölkeresni
Ép azt, mit itten nem találni meg…
Maradjatok! és sohajom ne keltsen
Ti bennetek hasonló vágyakat;
Maradjatok! s ne közelitsen egy sem
Felém, mert kinom lelkéhez tapad!...
Elkárhozásnak éjjelébe száll, ki
Elhagyja egyszer megszokott körét:
Könnyü az égtől, könnyü messzeválni,
De visszatérni –minden út sötét…
Forrás: Családi kör 19. szám – 1866. május 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése