Ütött már az óra hű barátom,
Itt a végperc, válni, válni kell!
Néhány pillanat, s a messze távol
Tőlem irigy karral elölel.
Mily rövid volt együtt-maradásunk, -
Mégis fájó, kínos elválásunk…
Hull a köny a távozó szeméből,
Ölelésre nyilnak karjai;
Keble vérzik néma fájdalomban,
Zárva vannak szótlan ajkai;
Csak sohaj száll és e sohajokban,
Az ég tudja, mennyi búbánat van!...
Jer keblemre, sirjukki magunkat,
A keservben igy van enyhülés;
Hála néked Isten! a magasban,
Te akartad, hogy a szenvedés
Édes légyen akkor is szivünkben,
Hogyha köny rezg a siró szemekben…
Testünk elvál, együtt marad lelkünk;
Lengvén mindenütt egy tárgy körül;
Szép hazánk! te
vagy hű érzeményünk
Tárgya, - lelkünk érted sír, örül!
Érted él e keblek barátsága;
Boldogítson béke olajága.
Forrás: Tanodai Lapok III. évf. 10-dik szám 1858. március 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése