Leszállt
az est, kigyúlnak a csillagok – mindmegannyi kis angyalok szemei az égen,
kíváncsian tekingetve le a földre, hol emberek miryádjai tömörülnek egy-egy
szószék körül az érces hangú harangok hívő szózatára.
Mindenkinek
a lelkében él a tudat, mely ösztönzi, hogy Istenéhez térve számot vessen
magával.
Hálaadásra
indul az ember.
Mint
egy fölszakadt sóhaj, hallik föl az égbe ájtatos imája, hálás megemlékezése az
Úr végtelen irgalmasságáért, mely a nagy természet ez alkotó parányát egy egész
éven át kísérte, örömmel töltve el a boldogokat s a remény édes vigaszát
csöpögtetve a csalódottak lelkébe, kitartást adva az erősnek, védelmet a
gyöngének, hogy elviselhetőbbé téve sorsukat vállvetve munkálkodhassanak egymás…
az egész társadalom hasznára. – A szürke köznapok mellett, mint egy kimagasló
útjelző tűnik föl e nap, visszaemlékezéseket idézve föl a lelkekben a múlt
eseményeire, pillanatnyi megállásra kényszerítve az élet vándorait, kik néha
félőn, de legtöbbje bizalommal várja föltűntét. Akaratlanul is párhuzamot von
ekkor az ember az elmúlt idők egyes szakaszai között s következtetéseket vonva
le gyarapítja tudását a jövőre.
Mennyi
álnok kísértés, keserű megpróbáltatás szülte, szenvedés szánt barázdát az érző
ember szívén – lelkén egy egész éven át?
Mennyi
bánat gyűlik össze ekkorra a jövőbe vetett bízó reménnyel?!
Mennyi
gondtalan boldogság, megérdemlett öröm fakaszt hálaadó imát sok már-már
önnönmagával meghasonlott ajkán?!
A
sylvester-est búgó harangjai adják tudtul az óév haldoklását.
Imaházak
megtelt csendjében hallik az intő szó kenetes ajkakról.
Emberi
szívek vágyó érzései tömörülnek össze egy óhajjá s száll-száll az ima erejével
a magasba, az Úr színe elé!
Kit
sors csapása sújtott, hittel várja föloldását; - kit szerencsével halmozott el
az Úr végtelen jósága, térdre borulva esd megtarthatásáért.
Megható
zsolozsma csendül ezrek ajakán s az ember ismét erősebb bizalommal hagyja el
Mindenhatója földi hajlékát.
Lassú
morajjal oszlik szét a tömeg, de csak pillanatra, hogy azután újra tömörüljön
az ismerősök köre, hol egymást kedvelők lelkük kincsével adózhassanak az év
folyamán élvezett kedvességért, szeretetért.
Zengő
vígság váltja fel az áhítatos csendet.
A
fogvatartott örömök csengő kacagásban találnak menedéket.
A
bánat eloszlik egy pillanatra, a feledés úrrá lesz a lelkeken s a jobb jövő
reménye vonja be pírjával az arcokat, csal derűt a szemekbe.
Az
emberi szívek szeretettel nyílnak meg, szeretetet várva és fogadva, míg lassan,
zajtalan léptekkel közelg az újév, áldást osztó kezével.
Üt
az óra!
Pillanatra
lecsendesül minden s az új év ráteríti leplét a vigadókra.
Az
ember lelke elszorul kicsinyég az ismeretlen jövőtől, mint a gyermeké az első
lépésnél.
A
váró némaság tovalobban, hogy a jókívánságok ezreinek adjon helyet.
Szerencsét
a kárvallottaknak, megnyugvást a kétkedőknek, boldogoknak örömük fokozását
óhajtja minden ajak.
Temetve
lesz minden gond s az újjászületett év színesen bontogatja szárnyát az ember
érzéseiben.
A
halandó lélek megbékélve tér hajlékába, tudatában annak, hogy az Úr kegye ismét
megnyitá előtte a lehetőséget a boldogulásra.
Kialszik
a földön minden világosság, csak a csillagok – nevető angyalszemek – járták a
tért, vigyázva a nyugvókra.
Álomország
megtisztult csendjében bolyong a lélek, míg a hajnal meg nem töri a sötétség
hatalmát.
A
pihent erő ébredése zeng zsolozsmát dicsérve az Isten fönséges alkotását, ki
irgalmas jóságából juttatta parányit minden teremtményébe.
Forrás: Aszódi Hirlap II. évf. 53. sz. 1911. deczember 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése