A szerbek legendái

(Ismertetés, Westermann füzeteiből)

Ki ne ismerné az elragadó szerb dalokat, melyek bájos női ajkakon, szerelemről, hűségről, elolthatlan titkos lángról panaszkodnak?

Nem szélesen ismervék-e már amaz alkalmi érzés- és eszmeteljes dalok, melyeket temetés, lakoma, vagy esküvőnél egyaránt énekel e költői kedélyű nép kedves guszliczája kiséretében?

Érdekesnek tartjuk tehát költészete egy nagyobb neméről, a legendáról némi ismertetést adni.

A legendák egészen eltérnek keleti testvéreiktől a kath. legendáktól s a költészet szempontjából itélve ezáltal becsök csak emelkedik. A kath. legendákban az egélyes elemet találjuk tulnyomónak, míg emezeknél a tisztán emberi lép előtérbe. Jóllehet a szerb legenda is, mint a katholikus, elrejtett klastromok falai közt született, de azért eredeti templomias, klastromi hangja nem árasztja mindenütt el. A legfőbb, mit e nemben magában foglal a keresztény vallás, és ünnepelt symboluma a kereszt. E vallásért állják ki a barátok és magánosok a legnagyobb torturákat, melyektől azonban mindig szerencsésen megszabadulnak; a kereszt segélyével győzelmet aratnak. Ennyi a vallásos elemről - a többire nézve-, e költeményfaj tisztán emberi viszonyokon rejlik, s az egészben az emberi elme szép magasztos bölcsessége a mindenható isteni erő segedelmével párosulva eszményíttetik.

Az ördög és sötét birodalmának félelmes legényei, melyekkel a kath. legendák telvék, itt csak nagyon alárendelt, inkább nevetséges, mint veszedelmes szerepet játszanak. E legendák felfogása szerint nagyon nevetséges és kisszerű dolog a leghatalmasabb urral és bölcs világrendszerével daczolni akarni.

Sőt ugy találjuk, hogy e költemény-fajban a tisztán emberi, merész módon korlátlanul uralg az egélyes fölött, nagyobbnak tartja például a vasárnapnál, az úr ünnepénél a jótékonyságot, a szenvedő felebarátok segélyezését. Nem tartja tehát: hogy vasárnap nem szabad dolgozni – mert ugymond: - nem az isten, hanem az ember számára van a vasárnap -, hogy lelke megtisztuljon, és magába térjen.

Jót tenni felül áll az imádságon, mert az Úr iránti egyik legmagasabb kötelesség. De halljuk, mit mond erre nézve a legenda. (A forditás már másodlagos, de mindamellett igyekeztünk hivek lenni.) A legenda hőse egyszerü földész:

Djakon István

Vasárnapon Djakon István felkél,

Félszemével még a nap is hunnyaszt,

Misére is még csak mikor hivnak!

Templomba megy? haj! de ne is hidd azt.

Széles rétre viszi lába,

S buzát vet a barázdába.

Nézd csak, két zarándok jön eléje

Ősz zarándok nyájas köszöntéssel:

„Djakon István, isten kegyét érd el!”

S Djakon István szól hozzájok

„Áldjon Isten zarándokok!”

Rákezdi ám ismét a két utas:

Isten véled Djakon István! de mondd:

Hogy ily jókor, templom előtt jöttél,

Mi csapás ért? mi volt az a nagy gond?

Jámbor férfi, elméd háborog tán,

Vagy szent hited lábbal megtaposván

Hogy mindentől fel légy mentve,

Felesküdtél Mohamedre?

Igyen felel erre Djakon István:

Zarándokok, zarándokok

Isten áldjon!

Elmém is ép, hitem is van, és azt

Azt a szentet, azt a szépet

Át nem hágom.

Ép ezért van gondom is, de mennyi!

Haj! mert otthon tiszta udvaromban

Kilencz ember van, ki nem hall,

És kilencz van, a ki nem lát.

Vélem együtt hát ezeknek

Jó hitvesem eledelt ád.

S ezért hiszem bűnöm megbocsájtva!

Összenéz és szól a két zarándok:

„Tán betérnénk István udvarába?

- Jer vezess hát, merre házi néped

„Látni vágyunk mit tesz feleséged.”

És elmentek István udvarába.

Napsugarak s mise előtt jóval

A gondos nő udvarában van már,

Munkás keze arany buzát rostál.

S kél az utas ajakáról üdvözlet:

„Djakon István felesége üdv neked!”

S szól az asszony szépen, és szeliden:

„Ősz barátok áldjon, áldjon isten!”

Rákezdi ám ismét a két utas,

„Isten véled, jámbor asszony! de mondd:

Hogy ily jókor, templom előtt keltél –

Mi csapás ért, mi volt az a nagy gond?

Djakon vője elméd háborog tán –

Vagy szent hited lábbal megtaposván,

Hogy mindentől fel l égy mentve

Felesküdtél Mohamedre?”

Felel erre Djakon nője:

„Zarándokok, zarándokok,

Isten áldjon!

Elmém is ép, hitem is van, és azt

Azt a szentet, azt a szépet

Át nem hágom.

Ép azért van gondom is, de mennyi.

Haj! mert itthon tiszta udvaromban

Kilencz ember van, ki nem hall,

És kilencz van, a ki nem lát;

Vélem együtt hát ezeknek

Szegény férjem eledelt ád.

S ezért hiszem bűnöm megbocsájtva.

Halljad asszony! mondja a két utas,

„Ki bölcsejében szendereg,

Add nekünk kis gyermeked,

S ha vérétől udvarod megázik –

Szóhoz jut az, a ki néma,

Megnyilik szeme a vaknak!

Hej! nagy busan hallja ezt az asszony,

Mit tegyen most? nehéz a határzat.

Könnyü ragyog az anyai szemben,

Hisz oly drága néki gyermeke!

De kilenczen vakon, némán,

Segithet vele!

Lehajol hát bölcsejére

S adja zarándok kezébe!

Csecsemőnek kiontják a vérét,

Szétszórván a tiszta udvaron.

S szóhoz jut az, a ki néma,

Megnyilik szeme a vaknak.

Két zarándok botját véve

Nagy utra tovább megyen!

Még meglátszik a vendég nyoma

S a bölcsőhöz lép a bús anya.

S aranyalmával kezében

Kit lát ottan?

Csecsemője játszik szépen.

Elámulva felkiált az asszony:

„Nagy vagy isten, félem a hatalmad!

Hisz megölték, gyermekemnek vége,

Udvaromba folyott tiszta vére,

Hisz szóhoz jutott már a néma,

Megnyilott szeme a vaknak!

És itt mégis bölcsejében,

Aranyalmával kezében

Kis gyermekem játszik szépen!

Szól a gyermek: Édes anyám

Nem ölt meg engem zarándok –

Oh! ha tudnád, hogy ha tudnád:

Angyalok voltak azok!

És a gyermek nagyra nőtt fel,

Látott a vak mindörökre,

Szólt a néma mindörökké,

És a búza aratáskor

Szaporodott száz meg százszor!

Mily szépen kigondolt dicsőitése ez az önfeláldozásnak és a valódi nemcsak üres szóból álló könyörületességnek, e legenda hőse Djakon (diakonus) a templomba is fel van véve.

hasonló eszményítéseit találjuk a családi, társadalmi életnek, erényességnek stb. kapunk továbbá példákat, melyekben a hiúság, csalárdság stb. ostoroztatik.

Társadalmi életökben nagy szerepet játszik a barátság, ki itt hitszegő lesz, ne számoljon többé tiszteletre, annál kevésbé jóindulatra. A barátság védszentje náluk Szt. János, csak nevére kell hivatkozni, és a czivódók közt minden meg van bocsátva, az ellenségek is barátokká lesznek. Lássunk erről is egy legendát.

A barátok

Forró és hű szeretettel

Élt valaha két barát.

Mujo és Alija egykor

Elcserélte kardvasát;

Elcserélték a lovat is

Hogy majd mennek tengerpartra

Arany récze vadászatra.

Felrepiti solymát Mujo,

Alija is az övét!

S vita támadt köztük, melyik

Hozza hát el a jérczét

Vitakoztak – eh! de mégis…

Bükkaljába telepednek

S hűs árnyékban, hűs bort iván

Álomba elszenderednek.

Tengerpartról mosolyogva

Nézi mindezt három Vila.

„Elválhatlan barátok ők

A legidősb ezen kezdi!

A ki őket elválasztja,

Üti kezét száz zechina.

A legifjabb ily beszédre

Felemeli fehér szárnyát

Repül, repül –s könnyeivel

Megfüröszti Mujo arczát.

Szédelegve ébred ez fel

S im előtte angyalt érdel.

Rögtön kelti a barátját:

„Alija! el udvaromba

Nézzed, nézzed milyen angyal

Jelent meg itt az utamba!

Alija is talpra szökken:

Nem ugy Mujo, beste lélek!

Szép hölgyed van néked otthon –

Míg én olyan árván élek!

Felgerjed Mujo e hangra,

Handzsárját veszi kezébe

S szurja Alija keblébe,

Hanyatt esik ez a füre.

Mujo felpattan lovára

S az angyallal, a szép hölgygyel

Vágtat gyorsan udvarába.

Keservesen kezd nyihogni

Alijának paripája,

Testvér, testvért nem sirat ugy!

Hallván ilyen bús siralmat,

Rákiált a távozóra:

Álnok barát, csalfa barát

Légy gonddal ez árva lóra!

Ne hagyd hogy bús nyeritése

Viszhangozzék az erdőben;

Élni fogsz te országszerte

Ugy is elég rosz emlékben!

Álnok Muja, fehér lován

Vissaztér és a másikra

Ráültetvén bájos hölgyét,

Elvágtat a téres síkra.

Eerdő végén az utszélén

Ül egy holló csak egy szárnynyal

Mujo kérdi: „Hogy tudsz élni

Megcsonkitva csak egy szárnynyal?

„Ép oly nehéz igy az élet,

- A holló feleli rája –

Mint tenéked, hogy barátod

Nincs véled, a jó Alija!

Bizon Mujo attól félek,

E hőstettért meglakolsz még.

A madarak az erdőben,

A virágok a mezőben

Átkos szóval megátkozzák,

Ki megölte a barátját.”

Lassan súgja erre hölgye,

„Hallod Mujo térjünk vissza,

Gyógyitok én sebet, jöjj hát,

Barátodat adom vissza!

Nem repül ugy az orkán,

Mint Mujo fehér lován.

Ott van már a bükk aljában,

A hol ittak barátságban.

Visszanéz, s ím szép hölgye

Eltünt messze nyomtalan.

Földre hull hát, hijja, hijja!

Épen most halt meg Alija.

Szegény Mujo ezt meglátván,

Handzsárját veszi kezébe

S mélyen döfi a szivébe!

Látható tehát, hogy a barátságot elválhatlannak tartják. Ha megsérti is egymást két barát, csakhamar el is felejtik, emberfölötti hatalom (mint itt a nyíl) kell hozzá, hogy közöttük tartósabb viszály keletkezzék.

De végre is csak a barátság üli meg a győzelem ünnepét, s mindenütt megmutatja, hogy habár meg is hal, de elválhatlan.

Nem tudjuk, hogy az uj dalnokok is ily nemes, szép érzelmek dicsőitésére irandják-e a legendáikat, de óhajtjuk, hogy e nemes faj a költészetben is megtartsa eddigi szép, nemes hangját és felfogását.

X.

Forrás: Az Ország Tükre 3. szám Pest, 1862. febr. 1.