- Lenau „Anna” czimü
költői beszélyéből* -
Anna mély erdőben fekszik,
S nem mondja el bánatát;
Ám hallgatva nedvesiti
Könnyével a lágy mohát.
A zugó szél fölrebbenti
Bünbánata hangjait;
Ezt sugja a patak habja,
Mely rohanva zug el itt.
A természet szent képétől
Vigaszszal meg nem telék;
Érzi, hogy közöttük szét van
Tépfe minden kötelék.
Anna elől megborzadva
Térnek ki az emberek;
S hogy táplálják vezeklését,
Adnak neki – kenyeret.
Ép ma telt le hét esztendő,
Hogy férje számkiveté;
Hogy a kastélyt oda hagyta
S kinja nyomon követé!
Ép ma telt le hét esztendő,
Hogy átka kimondva lőn;
Ő bolyongott obntott hajjal,
Arczán forró könnyözön.
Kéjes anya-fájdalomtól
Arcza nem redős, komor,
De halálos sápadtságot
Föste rá a mély nyomor.
Hogy a földről föltekinte
Az esthajnal jövetén
Lát egy szelid öreget, mély
Részvéttel tekintetén.
„Anna, kelj föl e göröngyről,
A kin elég rég gyötör;
Bánatodat lágy kezével
Megenyhiti a könyör.
Jöjj erdőmbe, kápolnámhoz!”
Igy szól a vén remete.
És az esti pirnak fénye
Rá végső sugárt vete.
Perczről-perczre sötétebb lesz,
Alig süt a fák közül
Egy-egy csillag kétes fénye, -
- Végre az is mind kihül.
És haladtak, és hallgattak,
Míg az éj lőn végtelen,
Csak ősz haja világitott
A kanyargó ösvényen.
A borzasztó erdőn átal
A kápolnához terem;
Künn halálos csönd borult rá,
Benn fényes volt a terem.
S szól az összezuzott hölgynek
A vén ember: „Lépj belé!
Vár rád, a ki által szived
A kegyelmet föllelé.”
Anna bus, önmegadással
Most a kápolnába lép,
Puszta falak nyögve, sirva,
Halk léptét visszaverék.
Senki sincs ott, mégis, mintha
Halkan suttognák nevét;
Az oltárra tartók nélkül
Fénysugárt hét gyertya vét.
Fényt lövelve, fönn a légben
Lámpa áll, támasztalan-
A fali kép zord alakja
Homályba burkolva van.
Az oltár-lépcső letörve,
Az abrosz szétszakgatott;
S beiratlan könyv lapjáról
Misét nem mond senki ott.
Akkor két könnyed fényalak
Halkan közelit felé;
S kéz-csukolva, néma váddal
Borul az oltár elé.
Anna borzad, a mint hozzá
Közelgnek a köveken;
„Nem született csecsemőim!
Mergbocsájttok-e nekem?
Szivetekből szakitik ki
Álnokul ezen kezek
Az örömet és a but, mit
Minden ember érezett.”
És bólintva, megbocsájtva,
Némán mosolygnak felé;
És az öreg közelebb megy,
S a hölgyet átölelé.
Anna hull a kőpadlatra
Ott but és kint nem talál,
Könnyje nem hull, nincs keserve…
- A remete a – halál!
(*
„Anna” Lenau legszebb müveinek egyike:
meséje egy tündér-szép ifju asszonyról szól, ki
hogy szép maradjon, asszonyi kötelességei fölébe helyezi tetszvágyát,
mit férje hét év mulva megtud, és őt elűzi házától. Én az egész költői beszélyt
leforditottam, s az itt közlött rész utósó szakasza. Zilahy Imre)
Forrás: Családi kör 24. szám – 1866. junius 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése