Mért nincs maradása lelkemnek e tájon,
Hiszen ez volt eddig, ha volt, boldogságom?
Mért üres itt nekem, most, bár hová nézek,
Hegy, völgy, liget, bércz, föld, ég, s ez az élet!
Mért hogy innen lelkem messze oda vágyik,
Hol alig ismerém a mezők virágit,
Hol idegen égen nem ismert csillagok
Erőtlen fénye már bágyadtabban ragyog!
Ott is csak egy helyet, csupán egyet keres,
Pedig ott nincs senki, az a hely már üres.
A magányos hársnak lombos árnya alatt
Most vad fű tenyészik, s csak búvirág fakad.
Kitünt onnan veled a hon- s nőszerelem,
Mely szent tűzzel égett ábrándos szemedben,
S ha ott együtt ültünk: lelkünk érzeménye
Összefolyt, mintha csak bennünk egy sziv élne.
Míg a világ zajlott, mi magányt keresve,
E szent helyre vittük búnkat minden estve;
Bánatunknak azért mégis volt öröme,
Mert együtt éreztük,s megosztoztunk vele.
Most nincs kivel lelkem megoszsza bánatát,
S örömét, hogyha van, kivel érezze át,
Azért vágyik oda, hogy ott feltaláljon,
Ah de ez csak ábránd, s reménytelen álom.
Te, ha jő a tavasz, itt hagyod a telet,
Oda mégy, hol nem így virit a kikelet,
S míg lelked egy szebb táj tavaszának örül:
Sirom a feledés árnya lengi körül.
Oh, mert én meghalok, érzem, de nem az fáj:
Ott, a hol nincs remény, - csak jótét a halál;
De önző lelkem bánt, mely sir, eped érted,
S azt mondja: nélküled a mennyben sem élhet.
Forrás: Családi kör 21. szám – 1866. május 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése