Szent czéljától lelkesülve keble,
Erény ösvényét tapodva lába,
S mi enyhet ad, mind azt elfeledve,
Ment az üdvezítő a pusztába,
S míg tervét ott érlelgetve késék,
Megkörnyékezé a testi éhség.
Jött a sátán és szólt nyájas arczczal,
Mely sima álczája volt a gunynak: -
Szólj, parancsolj, s e kövek azonnal
Lágy kenyérként lábadhoz gurulnak.
Értlek sátán,- mond urunk – de menj el,
Mert nemcsak kenyérrel él az ember.
Ő nem ment el, sőt Jézust ragadja
Jéruzsálem pompás templomára,
Szállj alá – mond – ölts szárnyat magadra,
Ugy ismerek rád Isten fiára.
Szól az úr a bősz pokol követnek:
Ne légy kisértője Istenednek.
Várj nagy lélek – gondolá a sátán-
Egy próbám van még, ki azt nem állod
Csillogó fény s földi kincsek árán
Én leendek hóditó királyod,
És vivé nagy hegy magaslatára
S egy birodalmat ott eléje tára.
- Mond – a mit látsz, gazdag összesége
Földi jóknak, képzelet feletti
Olcsó áron vágy kebledben ég-e
Sajátodul mint ezt megszerezni?
Borulj elém, terved s elved add el,
S boldogitó zsoldomat fogadd el.
Szól az üdvezitő: Meg van irva,
Egy az Isten és csak őt imádjad,
Megtagadva, száz világot birva
Kárhozatba vinne dőre vágyad;
Távozz sátán, nékem szent e járom,
Elvem nem árúczikk semmi áron.
Kábitó öröm, vagy gyilkos inség
Szívet lágyitó perczére lesve
Ha a lélekvásárló feléd lép,
Martalékot, hű zsoldost keresve,
Ember! el ne kábulj méz-szavára!
Nézz ez évangyélium tanára.
Forrás: Az Ország Tükre 27. szám Pest, 1862. nov. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése