Bömbölve tombolsz, mint rosz kisértet,
Szobám csöndes bár: érzem, mi sérthet, -
Kopogsz, rázod az ablak-keresztet,
Ne hidd! nem félek, im beeresztlek!
Meleg szobámból ime kihajlok,
Te adj, mit nem ad e néma hajlok;
Havas esődet csapkodd szemembe,
Légy enyhitőbb, mint szobámnak enyhe!
Jer! függönyeim,- jer, rázd, suhogtasd,
Mint szemfödelet, a gyász halottast.
Jer, nyitva az út, ronts be szobámba –
Fényt eregetve pislog a lámpa!
Boritsd föl azt is, sötét hadd légyen,
Mint sirbolt, néma gyász kebelében;
Könyveket, irást szórj, hányj, dobj, vess szét:
Halállal szemben mi a bölcsesség?!
S teljes erődből aztán ujonnat
Hurjai közé néma lantomnak
Markolj be vadul, s mindent letépve,
Verd ki a gyászdalt
– utána, érte!
Forrás: Családi kör 11. szám – 1866. márczius 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése