I.
Napos sötét, sorsod kemény,
Se föld, se ég nem ád vigaszt,
Csalékony a leghűbb remény,
A mely fölött lelked virraszt;
Mikért magad vágygyal gyötörted.
Kihülnek a szivek körötted;
A szerelem méz-édes ajka
Mérget lehel reád sóhajtva,
S tört esküjének romjain
Dijad csak égő, néma kin;
Mert szűdben az hagyott fulánkot,
Kinek nevét titkon is áldod.
És álló csillagod maga
Lehullott, és az éjszaka
Most rajtad egy siket homály,
Melynek terhét emelni fáj.
Ne félj! a vészek még el nem ragadnak,
Ha megmaradtál önmagad magadnak!
II.
A hol érted annyi
Dicső előd vérzett,
Nem hevit-e vajjon
Hála és önérzet?
Midőn rád sugárzik
A mult éji fénye,
Nem szólit-e vívni
A jövő reménye?
A légben fölötted
Hősök lelke lebben,
Vértanuk emléke
Int a porszemekben.
a magasság s mélység,
A közel és távol,
Nem suttog-e hozzád
Mindig a hazáról?
Forrás: Családi kör 10. szám – 1866. márczius 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése