Kemény Zsigmond: Toldi Miklósról

Ki volt Toldi Miklós, mikor élt, és mit tett?

Gyakran gondolkoztam ezen én magamban,

Keveset olvasok róla krónikában.

Mondhatnám Ilosvai szerint.

Sőt, úgy látszik, miként még a XVI. század közepén is igen kevés ének s költői elbeszélés keringett Toldiról, s a fönnmaradtakban is csak egy része volt a nép ajkain élő hőstetteinek közölve.

Legalább ide czéloz Ilosvai, midőn mondja:

Mostan emlékezem az elmult időkről,

Az elmult időkben jó Toldi Miklósról,

Ő nagy erejéről, jó vitézségéről,

Csuda hogy mind eddig sem emlékeztünk erről.

S midőn panaszolja:

„Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.”

Irodalmunk történeteinek legkitűnőbb búvára, Toldy Ferencz, Toldi Miklós létezését is kétsége vonja.

Idézem, hogy kiindulási pontul használhassam, az ő egyetemi előadásaiból¹ a következő sorokat:

„A Toldi Miklós mondája sokkal bensőbben van a magyar népköltészettel összekötve, és sokkal jelentesebb, hogysem puszta megérintésével beérjük. Toldi Miklós korát illetőleg, Ilosvai szerint, ki e mondát a XVI-dik században dolgozta ki, Toldi Miklós, Robert Károlyt és Lajos királyok alatt élt volna; Rádai Pál idejében, ki 1677-ben született, s a Toldi-mondát fészkében, Nógrádban, ismerte, a hős már Mátyás király korába volt áttéve, s ennek hősei közé igtatva; igy ismerte Dugonics is a mult században. A historia ez érdekes alakról mélyen hallgat. Én abban egy, a magyar őskorból, vagy épen eleink mythosából fenmaradt töredéket vélek fölismerni, melyben az a Toldi, kire utóbb a „Miklós” keresztyén név tapadott, a testi erő és ügyesség, a bátorság és szivbeli derékség képviselője volt, körülbelül mint a helléneknél (Herakles), phoenicziaiaknkál, indoknál stb. is tiszteltettek ily magán-életi hősök, kikkel jellemben a mi Toldink meglepőleg egyezik. – E monda aztán a nép emlékezetében századról századra hol csonkult, hol bővült, sőt a változott hitnézettel maga is átalakult, s hova-tovább újabb s újabb korba tétetett.”

Megvallom, nem szeretek Toldy Ferencz barátommal irodalmi történeteinkre vonatkozó kérdésekben meghasonlani; mert ekkor mindig valószinűbb, hogy én tévedtem.

De mégsem hallgathatok el néhány igénytelen észrevételt.

Érjenek, mennyit érhetnek.

Toldy Ferenczet azon elméletre, hogy a Toldi-monda a magyar őskorból vagy épen eleink mythosából szállott volna reánk, természetesen nem historiai nyomok vezették; mert itt adatokról szó sem lehet.

Őt e sajátságos nézetre, mint látszik, főleg következő ok csábitá: Toldy tudta, hogy mind a helléneknél, mind a phoenicziaiaknál, persáknál, indoknál s több más népeknél a mythoszba átment s vallásos tisztelet tárgya volt egy-egy hős, ki rendkivüli testi ereje s csodálatos kalandjai által népeket ragadott bámulatra s a későbbi nemzedékek képzelődését is hatalmasan izgatta. E hős a helléneknél Heraklesnek neveztetett, a persáknál Rustemnek, s más helyt más nevet hordott. De a monda-kör, mely viselt dolgaikról a hitregékbe olvadt, birt némely közös jellemvonással, s birtak azon egyéni tulajdonok is, melyekkel a különböző népek Heraklesei felruházva valának. Miből aztán némi hihetőséggel lehetett gyanítani, miként egyfelül a mondakör közös forrásból támadt s ment néptől néphez át: másfelül az, kinek nevéhez kapcsoltatott, mindenütt csak symbolicus, nem pedig létező egyén volt; vagy ha létezett is, nevén kívül majd mindent, tetteket és jellemet, egymástól távol lakó népeknekköltői s vallásos emelkedettségétől nyert ingyen ajándékul.

Toldy Ferencz az ily symbolicus hősökkel, az ily Heraclesekkel kezdé összemérni a mi jó Toldi Miklósunkat, s közte és amazok közt hasonlatosságokat fedezvén föl, letörlé róla a keresztyén Miklós-nevet, s átköltözteté őt a pogány magyar korba; mit csupa következetességből is tennie kellett, ha a Toldi-mondakör a görög, vagyis inkább az eredetileg ázsiai monda-körhöz lényegesen hasonlítana.

De éppen itt van a bökkenő.

Én előbbször azt sem igen hiszem, miként az indoktól a görögökig ama különböző nevű Herculeseknek, kik mythologiai alakokká váltak, monda-körei oly meglepőn egyeznének, miként közforrásbóli származásuk kétségtelen legyen.

Azonban hagyjuk ezt vitatás nélkül.

Mert a fő kérdés ez: van-e a Toldi-mondakörben csak annyi közös családvonás is, amennyit a hitregei Herculesekében találunk?

Lássuk!

Amazoknál már a születésnél, vagy a bölcsőnél kezdődik a rendkivüli, a csodás, mintegy előjeléül a fénynek és dicsőségnek, mely életöket körülsugározza. Rustemet a griffmadár  növelte föllegekig érő szirten; Herakles még a bölcsőben fojtott meg kígyókat.

És Toldi Miklós?...

Erős vastag gyermek Toldi kicsiny korában, -

verseli róla Ilosvai; mit örömest elhiszünk, de csak akkor bámulnánk, ha az egészséges gyerekek általában nem volnának köpczösek.

A Hercules-mondakör hőse mindenütt groteszk alaku csodalényektől, melyek emberi és állati vegyületből voltak szerkesztve, vagy pedig ugynevezett szörnyetegektől, melyek hellénföldön iszonyú agyarakkal s torokkal birtak, de a melegebb légü Ázsiában már tüzet is okádtak – menté meg az egész országot, s ez által emelkedett, hogy érthetőség végett anakronismust használjak, történelmi magasságra.

Továbbá az ilynemű hősmonda körében a barang játszik főszerepet. A hellén Herakles a világ végéig ment, s utjának párkányát, a „ne-továbbat” oszlop jelölé. Az ázsiai vagy afrikai Heraklesek is hasonló vándorlásokkal tüntették ki magokat, s mindenütt, hol megfordultak, mozgás támadt, változások történtek. A barang pedig azért volt szükséges, mert a mondakör hősét, miután az már helyi nevezetességgel birt, világtörténelmi egyénné avatta.

S ugyan van-e a Toldi-mondakörben ezen közös családvonásból valami?

Az egész Toldi-mese accrobatai próbatétek férczeletéből áll. – Végre a heraklesi hitregék még a testi erő nyilvánitásaira nézve is oly közös jellemmel vannak felruházva, mely egyedül a Toldi-mesében hiányzik.

Azok hőse t.i. eroticus irányban is bámulatra ragadja a világot, s míg a hellén Herakles durva kicsapongásaival szaporitá csodatéteit, a spiritualisabb szellemű India és Persia Heraklesei fiaikból s unokáikból nagy dandárokat alkottak, szétverni különböző hírneves királyok táborát.

Lehet, hogy tévedek; de ugy hiszem, miként alig van a középkornak egyetlen lovagregénye is, melynek hőse a heraklesi mondakörhöz s a hitregei tulajdonitványokhoz közelebb nem állana, mint épen Toldi.

S az is különös, hogy Toldy Ferencz barátomat Toldi Miklós jellemében a következő tulajdonok frappirozzák: az erő, bátorság, ügyesség és szivbeli derékség. Ezekért hiszi út Herakleshez hasonlónak, s ennélfogva jelképes – symbolicus – egyénnek.

Nem elegyedem Herakles tulajdonainak vizsgálatába, de Toldi Miklós ügyességére nézve egyetlen monda sem létezik. Sőt a róla keringő adomák szinezete reám azon benyomást teszi, hogy őt a nép inkább nehézkes, mint fürge vagy leleményes egyéniségnek képzelte. Mi pedig szivbeli derékséget illeti, ha a nemeslelküség s a legyőzöttek iránti irgalom teszi ezen erény fő alkrészét, akkor a Toldi-mondakör, mint később ki fogom mutatni, e részben nem sok adatot nyujthatott Toldy Ferencznek.

Miután tehát nincs okunk itt ázsiai hitrege-töredékeket s Árpád táltosai által megénekelt symbolicus hőst keresni, fönnmarad a másik kérdés: hogy vajon egyetértsek-e Toldy Ferencz barátommal, ki legalább annyit akar velünk elhitetni, hogy a szóban forgó mondakör valószinűleg Nagy Lajos koránál is régibb eredetű, s az előbbi századokból vándorolt kezdetben Nagy Lajos, utóbb Mátyás udvarába?

Őszintén bevallom, hogy arról: vajon a két király közől melyiknek idejében keletkezett a Toldi-monda, semmi határozott nézetem sincs.

De másfelül nem félhetem, miként létezését helyes tapintattal vissza lehessen vinni őskorunkba, vagy csak a XI., XII. századba is.

Hol talál az én tisztelt barátom a középidő ezen szakából reánk szállott verses krónikákat, költői elbeszéléseket s mondákat,melyekben az erejéről és vitézségéről bámult hős vallásos színezetű tettekkel ne fénylenék? Artus király asztalkörének és a sz. Graal szövetségének bajnokai kardjokat s láncsájokat keresztyéni czélokért is működtették. Garin le Loherain és mások a medenczét keresék, melybe Krisztus vére s veritéke hullott; Perceval sok kaland után meglelte azt. És nem volt a viaskodó s öklelő mondahősök közt senki, ki legalább egy elrablott apáczát ne szabadított volna meg.

De ellenvetheti Toldy Ferencz barátom, hogy az akkori magyarok gondolkozásmódjába, s igy népmondáiba is, kevesebb vallásos szinezet vegyült, mint a többi europai nemzetekébe.

Jól van!

Keressünk tehát más ismertető jeleket.

Kétségtelen, hogy a középidő ezen századainak mondaköreiben a kalandorok találkoztak egy-egy varázslóval, jóssal vagy boszorkánnyal s ha fiatalok voltak, megszerette őket egy-egy kedves tündérnő, mint Argyrust Ilona, s Ogiert a hasonlíthatlan bűbáju Morgana. Mi pedig a kiválóan csak öklöző s buzogányforgató bajnokokat illeti, kik közé a jó Toldi Miklóst sorozzuk, ezek is bőven részesültek a csodákban. Óriásokkal gyült meg a bajuk, sárkányokkal kelle megküzdeni – hisz a Báthori-család ősei is ezt tették – s még szerencse volt, ha valahol bősz rémre nem akadtak, melyen a kard sem fogott, hanem csak vagy ima, vagy máguszi mondat, vagy talizmán.

Szóval: minden e koru mondakörben kellett phantastikus elemnek lenni.

S tudjuk, hogy most is a nép az oly mesét,mely „hol volt hol nem volt”-on és „élt egyszer”-en kezdődik, s mely régi, igen régi eredetű, örökké csodákon fonja át.

Miért történik hát, hogy mindezek daczára a Toldi-mondakör oly kiémedt, oly józan, és semmi babonás, káprázolatos, phantastikus, természet-fölötti téren nem mozog?

A sok forgatás és áttétel miatt lehámlott róla, ami csak rajta ősszázadi volt: jegyezhetné meg valaki.

Ez olyforma felelet volna, mintha egy ritkaságtárban szomszédom igy szólana: Ime itt én egy régi kést vélek fölismerni, melynek csak nyele és vasa új.

Most már tovább haladva még két tételt bátorkodom állitani. Először: Toldi Miklós, a helyett, hogy csak jelképes személy volt volna, oly határozott egydiséggel birt, hogy másodszor: ép ennél fogva a tetteiről keringő mondakört a nép nem olvaszthatta egészen saját szellemébe, s költészetével nem alakithatá át teljesleg. Fönmaradtak némely jellemvonások Toldiból,melyeket a nép, ugy látszik, emlékezetébe vésett, s eszményités nélkül szálitott hozzánk, s tulajdonittatnak neki oly tények, melyek annyira ellenkeznek a nép költői felfogásával, hogy historiai adatoknak tekinthetők.

Legyen szabad részetekbe ereszkednem.

Toldi pályája gyilkosságon kezdődik.

Említtetik, hogy rá Györgynek, az idősb testvérnek:

nagy haragja vala,

Szerető szolgáját mert megölte vala.

Ezért a törvény kezébe volt esendő, s hogy büntetését kikerülje, mint Ilosvai verseli:

A réten és nádon Miklós budosik vala.

A elhozott gyilkolás magában még nem népietlen!

De a motivatio kihagyása már az. Mert a magyar fajt ismerő tudja, hogy az életben és a mondákban a népnél könnyen nyer kegyelmet, ki verekedés közt valakit főbe talált ütni; ha szintén az összekapás csupa hetykeségből történt is, s csak azon kérdést dönté el: hogy ki a legény a csárdában? Azonban bár a magyar az erő föltüntetéseért sokat hajlandó elnézni, iszonyodik a gyilkolás minden oly nemétől, mely a harag fellobbanásán kívül eső, mely számitott, mely alattomos vagy anyagi érdekből eredt, s ép ezen könnyelmüség és scrupulositas együtt okozza, hogy körülményesen szereti elbeszélni és akarja tudni az egész tény folyamát.

A népköltészet bizonyosan leírta volna Toldi gyilkosságát, még pedig ugy, hogy az történetesnek üssön ki.

S midőn csak mint tényt említi, ltászik, miklént azt nem teremté; de biographiai töredékkint őrizte meg a feledéstől.

Aztán Toldi életének vázlata sem tisztán népköltészeti.

Egy – mint gyanitható – középsorsu nemesnek nagyobbik fia, apród a király udvarában s később levente; de a kisebbik, Miklós, béresek közt s mezei munkában nő fel. Óriási testi ereje bámulatra ragadja a cselédeket, s a Nagyfalu mellett átutazó katonákat. De Mikós minden herkuleskedése mellett – mint sok más kemény ficzkó – alkalmasint örökre a csép és kasza mellett maradt volna, ha gyilkossága földönfutóvá nem teszi. Igy azonban néhány kaland után, melyek közöl egy sem vonatkozik ereje kitüntetésén kívül másra, Budavárába téved, hol a király udvarában a szakácsokat ételért szolgálja, szennyes fazékakat mos, nagy kondérokban a Dunáról vizet hord, de egyszersmind, midőn a vitézek rudat hánynak, ő is a konyhából oda ballag s ezen erőgyakorlatban mindig legyőzi a többieket. Mi végre a király figyelmét magára vonja, s igy kisül, hogy Miklós az akkor távollevő Toldi Györgynek atyafia, s gyilkosságért bujdosott el hazulról. ekkor a király:

Toldi Györgynek irá mint hű szolgájának,

Kegyelem meg volna öcscsének Miklósnak.

S inté a családot, hogy az erős fiút ne tartsák otthon, hanem adják katonának. Ugy is történt. Miklós csakhamar párbajban legyőz egy híres cseh bajnokot:

Király azért őtet fejéhez választá,

És tizenkét lóra néki hópénzt adata.

Itt kezdődék fényesebb pályája.

Toldi tekintetre emelkedik, s késő vénségeig nagy párbajokat vív. Ő három éven kívül, melyeket Kassán töltött, mindig a király udvarában és kegyében van; de semmi oly vállalatra nincs alkalmazva, mely magasabb lelki tehetséget igényelne, s mely az eseményekre befolyna.

Végre pedig meghal Nagyfaluban, mint kiszolgált athleta.

Ha e vázlatot vizsgáljuk, látni fogjuk, hogy az kezdvetben a legnagyobb mértékben népies.

A kisebbik fiú mellőztetik, hátratétetik, gondoskodás nékül nő fel; de daczára ezen igaztalanságnak övé a szerencse. Saját emberségén emelkedik magasra, megszégyeníti bátyját, dicsőséget arat, s irigylésre méltó. Aztán hirének alapja az, mi kizárólag népies, a vitézség, még pedig főleg a testi erőn nyugvó.

Más véleményben vagyok Toldi későbbi pályájáról.

A népköltészet, ha semmi korlát közé nincs szoritva, ha szabad szárnyakon röpköd, hősét, kinek vitézségéről mondakört teremt, nem szereti egy helyhez kötni, s mindig csak egyénekkel állitni szembe. Mert az idegen világ és a nagy tömegek elleni harcz, az ismeretlen situatiók, a csodálatos viszonyok, az egyénnek a sokadalommali küzdése, annyi ingerrel hat a nép gyermeteg fantaziájára, hogy hősmeséibe legkönnyebben ezen elemeket vegyíti. S hogy Toldinál ilyest nem használt, elég jele, miként közvetlen adatok által gátoltaték,melyek a mondák keletkezésekor még frissek s nem a homályos régiségből átszállongók voltak. Különben Toldi, azon idő szerint, melyben költeték, egyedül vert volna szét görög, tatár vagy török csapatokat, s bejárta volna az ellenség földjét, még pedig genialis földtani pontatlansággal, mely János Vitéz kalandjait oly népies szinezetűvé teszi.

De mellőzve ezeket, kétségtelen, hogy Toldi élményei közöl olyakat szemelhetünk ki, melyek népietlenek, s oly jellemvonásokat, melyek tisztán egyediek.

Toldinak nincs hajlama a szerelemre, hozzá gy nő sem vonzódik. Már ennyi is a nép hős mondáiban szokatlan.

Hát még mit véljünk egyetlen galant kalandjáról, mely a feledéstől megőrizteték?

Idézem Ilosvait szóról szóra. Vitézünk bizonyos fiatal özvegyért gerjedez; de:

Vala okossága az tisztes asszonynak,

Izenetét eluná az Toldi Miklósnak,

Egy gazdag vacsorát készite Toldinak,

Vigan akar vele mulatni, irá annak.

Majd minden házait asszony felczifrázá,

Az ablakokat kárpitokkal bevoná,

Az egyik ablakra mély kárpitot vona,

Azon szép oroszlány arannyal irva vala.

Vendég hogy érkezék csak egy kis apróddal,

Az asszony kinálja hizelkedő szóval;

Toldi csk ingében vetkezék azonnal,

Kezde ott ugrálni nagy magamutatással.

- Gyakorta hallottam, asszony néki monda,

Nálladnál udrasban nincs jobb ez világba,

Az én szerelmemért amaz oroszlányra,

Kérlek, ugordjál fel, az én kivánságomra.

Ottan Toldi Miklós hátra iramodék,

Az asszony kedvéjért egyet kettőt ugrék,

Fene oroszlányra hamar felugordék,

Buda piaczára Toldi ezen közben ugrék.

Csak nyaka nem szegék, igen boszankodék,

Toldi egy imegben ott kün pironkodék,

Buda városában éjjel ott bujdosék,

És egy lakatoshoz ő buvában belépék.

A népköltészet a fellengős mellett gyakran eltűri a comicumot; de a grotesket soha. Hősét néha furcsa helyzetekbe hozza ugyan; azonban belőle bohóczot, kit okvetlenül lenevetni és kigúnyolni kelljen, nem csinál.

Ezen monda tehát megtörtént tényen épül.

Az egyéné s nem a költészeté.

Szintén egyéni jellemvonást látok a Duna-szigetén történt párbaj azon részletében is, midőn Toldi a legyőzött, térden esdeklő cseh vitézt, ki váltságul minden vagyonát neki igéri, kegyetlenül legyilkolja.

A nép, ha tömeggé alakulva kegyetlen szokott is lenni, egyénekké föloszoltan, érzéseivel a gyönge és rimánkodó mellett van, s undorodik attól, ki védelmetlent öl meg.

A népköltészet pedig, ha szabadon mozoghat, hőseit rettenetesnek, de nagylelkűnek is festi.

S általában a költészet akármely körbe emelkedjék föl, vagy akármely térszinre szálljon alá, oly kevéssé istenítheti a nemtelen vitézt, mint az idétlen gyávát, s ha az arabbal meggyilkoltatja a térden kegyelemért esdőt, az a vérboszuért van, mely magában is fellengős motivummá fokoztathatik; tárgyilagosan pedig, mint p. o. az arab világnézetbe áthelyezve, erényként is tünhetik föl.

Két nagy magyar költő irta le a duna-szigeti párbajt: Vörösmarty és Arany. De az első a cseh rimánkodását mellőzé; a második müvészi tapintattal köté azt az előbb megkegyelmezett cseh orgyilkolási kisérletével össze.

Mindenik tudva vagy sejté, hogy a mit megváltoztatott, nem költemény, hanem száraz tény volt, oly feldolgozatlan anyag, mely a mondakörbe a sivár valóból tévedt.

Nem fonom tovább okoskodásaimat.

Mert a felhozott lélektani s népköltészeti észrevételekből is, mint hiszem, kiderül, miként Toldy Ferencz barátom legalább abban könnyen tévedhetett: hogy Toldi Miklós sohasem élt volna s hogy a róla keringő mondakör őskori töredéknek volna tekinthető.

Ellenkezőre mutat minden jel.

A költészet oly közvetlenül vette át az életből Toldi tetteit, hogy a fris emlékezés miatt szabadon nem alakíthatott. A képzelődést zsibbasztotta az ismert tények terhe.

Később a nép időnként szaporitá a Toldi-mondát a tettek nagyitása, vagy új tények által.

Elsőre példa a duna-szigeti párbajban a csolnak, melyet hősünk, Ilosvai szerint, a vizen elbocsátott; míg a szájhagyomány állitása után itélve, egy lábugrással a szigettől a Duna-partig lökött.

A másikra felhozható, hogy Toldi az üdvözléskor ugy megszoritá versenytársa tenyerét, hogy a vaskeztyü összelapula, s kihasadozott a szerencsétlen cseh embernek minden ujja. Erről Ilosvai mitsem tud.

Végre, történészeinknek Toldiróli hallgatását alkalmasint megmagyarázza e vasgyurónak pusztán csak óriási erejére épült híre, melyet a hagyomány sem hozott kapcsolatba, még a legkisebb hadjárattal is.

Mária-Teréz uralkodása alatt Macskásy, testőrtiszt, szintén bámitó erővel birt. Lovat emelt föl; karjaira, mint az erdélyi néphagyomány beszéli, inggallérul két malomkövet öltött, s mégis historicusaink róla nem emlékeznek. De e hallgatásból én nem merném következtetni, hogy Macskásy symbolicus egyéén volt s tettei a heraklesi mondakörrel rokoneredetüek.

Ismerem unokáit; azonban ha nem ismerném is, történetiróink némasága miatt még nem mondanám őt hitregei alaknak, kinek soha sem csontja, sem bőre nem volt.

Felszólaltam; mert nem szeretem, ha mélyeszü itészek a jellemzetes és kézzel tapintható monda-alakokat eszményképekké akarják vékonyítani, hogy majd aztán a költők azokból jól marquírozott egyének helyett ködben lebegő lényeket teremtsenek.

Istennek hála! Arany bona fide hiszi, miként Toldi Miklós nem jellény, sőt azt is, hogy a kemény férfiu Nagy Lajos korában élt, s ezen hitnek sokat köszönhetünk.

(…)

¹) Lásd, Pesti Napló 1132-dik számát.

Forrás: Divatcsarnok 3. sz. 1854. január 15.