Betettem szobám ajtaját,
Hazajöttem. Magam vagyok.
Mit használ? Az élet, világ
Itt is barátságtalanok.
Ott kinn a kocsik robaja,
S az emberek látása bánt;
Itt benn nehéznek érezem
A némaságot, a magányt.
Megállok szobám közepén,
Nem tudok mibe kezdeni;
Kimondhatlan keserv fog el,
Mélyebb, mint az előbbeni.
A könyv nem ad vigasztalást,
Szinetlen a legszebb dal is,
Az égbolt hamuszint mutat,
A virágnak illatja nincs.
Vétettem-e valakinek?
S most bünöm átkát viselem?
Vagy valami kinos csapás
Van készülőben ellenem?
Kinyiltak-e mind a sirok?
S onnan árad e bú, e gyász?
Halál vet-e reám árnyat?
És e bős árny hidege ráz?
- Ah, szomoru gondolatok,
Szálljatok tőlem messzire!
Nem követlek benneteket
A kétség örvényeibe.
Ama nyomasztó óra ez,
Midőn emlék, bú, sejtelem
Egyszerre féket bontanak,
S erőt vesznek az emberen.
Midőn jó mentőnk harczban áll
A sötétség uraival,
Egy perczre megtántorodik,
S azoké lesz a diadal.
Midőn a lélek hirtelen
Uj elhatározást merit,
- S csak az Isten tudhatja, hogy
Mi zavarta föl mélyeit.
Forrás: Családi kör 25. szám – 1866. junius 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése