Zilahy Imre: Vörösmarty Mihály emlékezete

I.

Örök rohamán az időnek

Letünt egy nagy század fele;

Évek mennek, és évek jőnek,

S milliók szállnak el vele.

Mit keresztül él annyi öltő:

A bú, öröm mély sirba száll…

Csak egy fog élni, egy! – a költő!

Kiméli őt a vak halál.

II.

Mi az életben enyészhetlen,

Mit a föld az égtől rabolt,

A mi való a képzeletben:

Mind benne él, mind benne volt.

Im, gyűl a nemzet sokasága,

Elzengeni dicső dalát;

A bércz tölgye, a völgy virága

Hirdetni jött diadalát.

III.

S míg álmodozva nagy jövőrül,

Dobog a sziv köröskörül:

Lészen „élő szobor” a kőbül,

Mely megmozdul, lángul, örül.

S zeng a multak elsirt keserve,

S a jós-álom, a nagy jövő

Hangján, - a lantnak öble telve.

- Mozdul a lomb, olvad a kő!

IV.

És országán a képzeletnek

Teremtő mámor szalad át.

Nyög átka a bomlott seregnek,

Látjuk „Zalán” futó hadát.

Száguld a puszták szilaj ménén

Napbarnitott magyar sereg.

Az ősi hontól bucsút vévén,

Utánuk sir Kuma s Terek.

V.

Míg a Dunának messze tükre,

Mint csillogó, büvös remény –

hivólag int vitéz sergükre,

S villám ég a vezér szemén!

Előnkbe kéla de4li Hajna,

A Kárpát s az ős rengeteg.

Vér ömlik a szentelt talajra,

Babér nyit a liget felett.

VI.

S fájó büszkeség hat keresztül

A honfisziv mély fenekén.

És a lant hurja ismét rezdül,

S uj érzés támad énekén.

A „Tündérvölgy”-nek mesés bája

Egyre tarkább, egyre nagyobb.

Kél a forrás bűvös nymphája,

Arany fürtjén vizcsöpp ragyog.

VII.

Benn, a habok lágy csónakában

Napfénytől reszket „Délsziget”.

Kábitó virág illatában

Fürdik a bércz és a liget.

- Majd a mennydörgés vad robaja

Megrázza a földet s eget.

A villámok czikázó raja

Tűz-esővel zug, fenyeget.

VIII.

Hallik a „bujdosók” nyögése,

Kegyelmet esd az „Áldozat”.

„Marót bán” lázas esküvése,

S a „Vérnász”, mint egy kárhozat.

A „Két szomszéd vár” roppant romja

Boszut, átkot, halált lehel.

Míg a néma, kihalt oromra

A rejtelmes hold fénye kel.

IX.

S ki elhagyja az arany-bányát,

Kit bánt e sok, e nagy tömeg:

Az út,a melyre teszi lábát,

Gyémánt-porral van hintve meg.

Egy-egy percznek magasb érzése,

Egy-egy futó, mély gondolat,

Szivből jött s szivbe lészen vésve,

Bár öröm avagy kárhozat.

X.

Oh,mert nagyobb volt ő, mint mások!

Egy nemzet helyett érezett!

Hová egyenkint óriások

Visznek, - egymaga elvezet.

Ott lantjában Hontérosz zendül,

Itt Tyrteusznak zug dala;

Majd hangja Catóé: - megrendül

Szavától a csarnok fala.

XI.

Jelleme szirt, mely törhetetlen,

Szive gyönge, mint a virág.

Elméje nagy, megmérhetetlen!

- Méltóbban kit illet cser-ág?

Föl, föl a babért homlokára,

Övé a hir, a glória!

Szenvedéseim már lejára,

O a hon legtisztább fia!

XII.

Oh, mert szenvedett életében!

Honfibú, megcsalt szerelem,

S az ifjuság, mint elzárt éden,

Üldözték őt, hajh! szüntelen.

A gyermekkor szétfoszlott álma

Borzasztó ébredés leve.

De nyomora fénynyé lőn válva,

Fényt vetett rá az ész heve.

XIII.

Itt, a hol most ezrek tolongnak,

Dicsőitvén a nagy nevet,

Árnyán a multból nyuló lombnak,

Felém egy gyermekarcz nevet.

A könyv lapjáról föltekintve,

Kis falváról itt álmodott;

A szülői-ház felé inte,

S borult szeme fölragyogott.

XIV.

És a régen porló királyok

Sirhalmán itt merenge el.

Itt támadtak az első álmok,

Itt dobbant meg a hő kebel.

Dalolva itt kereste anyja

Az erdők gyógyitó füvét;

Amott nyugszik apjának hamva,

És árnya itt jár szerteszét.

XV.

A geniusz hivó szavára

Elszállt a nagy világba, el!

Rá küzdelmes, zord élet vára,

Csordulásig tölt a kebel;

A tespedő, a lankadt ország

Fölébredett és érezé

Az üdv kinját, melytől megfoszták,

A but, mely mélyen vérezé.

XVI.

És a végetlen éjszakába’

Még csak egy-egy mécs lobogott;

Volt egy-egy sziv, ki még a kába

Reménytől föl-földobogott.

S a holt tenger mozdulni kezdett,

Készült merész, vak küzdelem;

Homály volt csak, mit átéreztek,

Gondolat helyett – sejtelem!

XVII.

De megharsant „Zalán futása”,

Hangot lelt a remény, a vágy.

Csüggedésnek lőn pusztulása,

Előre tört egész világ.

Hajnalán a feltámadásnak

Egy millió utána szállt;

Fényén az égi villámlásnak

Egy millió ösvényt talált.

XVIII.

Csak őt, csak őt emészté rejtve

Egy benn égő nagy tűz-elem;

Szivében lángolt, nem is sejtve,

Gyilkos kéj, néma szerelem.

S ha örök üdv csengettyűjével

Zugott volna fülébe más,

S az ég hivná szent énekével;

Föl nem virul e hervadás.

XIX.

Lelkén átszállt nagy táborával

A duló bú s mély fájdalom.

Fölötte öröm át nem szárnyal,

Oh, nincs, oh, nincs oly hatalom,

Ki hallgatna imájára,

Ki lehetlent megadni bir.

Sebzett szivének fájdalmára

Gilead földén nincsen ir.

XX.

Sok hosszu év elszállt mögötte,

Előbb-előbb tört a magyar;

Mind nőtt az ár, mind nőtt körötte,

Dobbant a sziv, küzdött a kar.

Irtóztató napok jövének

Eltört kopjának és el a kard.

Megrázta a velőt az ének,

Zokogni láttuk a magyart!

XXI.

Oh, szörnyű nap, oh, gyászitélet!

Miért vivott, -elveszve mind!

Undor, borzalom lett az élet,

Ki küzdhet által ennyi kint?

Szathmárra a mély rengetegbe

Őrült lázzal elbujdokol.

A kétség karján megmeredve, -

Intett rá az élő pokol.

XXII.

Mint Laokon, kit kígyó tépett,

Görcsös kín közt, lantot ragad;

Szive még egyszer lángolt, égett,

Szétdulta a mult álmakat.

S mely egykor a reménytől csengett,

Most kétséget zugott dala.

A „Vén czigány” egy átkot zengett,

S ajkán a hang – végső vala!

XXIII.

De elhangzott a szörnyű átok,

És a régi dal visszatért.

A „Szózat”-ot ismét halljátok,

Nagyok foglalják el a tért.

A jósálom kezd teljesedni,

Itt a tavasz, eltünt a tél!

Aratni fog, ki jól tud vetni;

- Dicső neve örökre él!

Forrás: Családi kör 18. szám – 1866. május 6.