Oh asszonyom! kéréseim tehát
Mi haszna vesznek el, te nem figyelsz
Reájok. A vigaszt is megveted,
És szántszándékkal élesited a
Keserv szivedbe nyúló tőreit.
Már háromszor kerülte meg a hold
A földet, és bágyadt szemedbe még
Nem jött azóta álom, ajkaid
Nem izlelék a kedvencz étkeket.
Te vétkezel,midőn kegyetlenül
Ekként sanyargatod szép éltedet,
S letéped arczodról szándékosan
Az ifjuság édes virágait.
M á r i a.
Szegény Izsold! Átlátom szavaid
Igazságát, de nem segithetek;
Tehetek én arról hogy képtelen
Vagyok élvezni a föld kéjeit?
A természet megszegte esküjét;
A vérrokon a vérrokon szivét
Gyilokkal döfte át; testvér testvér
Ellen fena tőrt; és férjemet
Elveszti a rokon bünös keze.
Látott-e még a föld ilyen gyilkost? –
Nápolyban ah! csupán egy özvegy él,
S ez egy is én vagyok. Nem zárt a sír
Ölébe még ily hamvakat soha! –
Reszketve hozta meg a levegő
A hírt a mely haláláról beszélt;
S remegve szól az alkonyi szellő
Johanna gyásztettéről mostan is. (Sír)
Egy vágy hevíti még bús keblemet:
A sirba szállni, hol talán ismét
Megláthatom lelkem másik felét:
A sír hideg, sötét ürében is
Egyetlen boldogságomat; igen Izsold
Én meghalok, érzem hogy meghalok;
Valami von ellenállhatatlanul
A túlvilág mesés határai
Felé, és én megyek, igen igen megyek.
I z s o l d.
Feledve hát minden, m i tégedet
A földhöz lánczol mint gondos, jó anyát.
Neked fiad van: oly fiu, ki az
Apáért boszut állhat egykoron;
De ha ő téged elveszit, ugyan
Ki védi meg a még gyámoltalant?
Élned kell, hogy meg ne haljon ő.
M á r i a.
Igen! ha élni még lehet: legyen!
Énélni akarok hogy éljen ő
Is: jó fiam: egyetlen gyermekem;
Szeretete ehnyhitni fogja majd
Keservemet, s ha felnövend: boszut
Áll atyja gyilkosán. De hát valjon
Kérdőre vonni a gyilkost lesz-e
Elég erő és elhatározás
Szivében? Valy nem oltja ki a bősz
Vipera, mely férjem áldott vérét
Kiszivta, éltét és enéletem?
Nem űzi-e a félelem boszunk
Elől, Nápoly kegyetlen asszonyát?
De sőt hallottam is már effélét
S ha jól emlékezem: egy jó barát
Intett is engemet ilyesmire.
Nem nem! itt várni nem lehet, a percz
Hatalma kényszerit: itt tenni kell;
Itt tenni és azonnal tenni kell.
A sors kivánja hogy a boszuló
Én, én legyek. Késő bevárni a
Csapást, és a halogatás önön
Fejünkre méri a gonosz halált.
I z s o l d.
De hát testvéred ellen akarnád
Vezetni a boszú vak eszközét?
Hisz ugy te is azon véteknek léssz
Szolgája,melyért bosszut állni a
Kötelesség és szived ösztönöz.
M á r i a.
Nem, ő nem testvérem többé e szent
Köteléket: testvériség, a tőr,
Melyet mi ellenünk élesre fent
Széllyel szaggatta rég; avagy, oh mond:
Testvére-é a kavics a gyémántnak,
Mivel egy föld hordozta méhiben?
Testvére a rózsának a tövis
Mert egy bokor ikerszülöttei?
Testvére az illat a méregnek,
Mivel egy virág kelyhéből szállnak el?
Testvérek-e a nap és az éj,
A villám és a nyári langy eső? –
Testvért testvérhez csak a szeretet
Lánczol; köztünk szeretetről csupán
A gúny keserüségével szabad
Beszélni még. Ő volt ki a természetet
Galádul meghazudtolá, nem én;
Tehetek én arról hogy a kígyó
Testvérnek szíd, rágalmaz engemet?
I z s o l d.
A testvérgyilkolás gyalázatát
Nem mossa ki az ész soha a sziv
Fehér redőiből. Hiába akarod
Kitépni most a lelkiösmeret
Nyelvét kebledből, majd ha boszudat
Vétkes kezekkel végre hajthatád,
Érzed csupán nagy vesztességedet.
M á r i a.
Eredj és hagyj magamra. Nincs reád
Szükségem. Jóságod felejteti
Veled kötelességidet; szándékomat
Nem akarom, könyörgő hangodon
Szétolvadván, renyhén elejteni.
I z s o l d.
A mint parancsolod nemes urnőm!
(El a baloldalon.)
M á r i a.
(Érzékenyen.)
Megállj, megállj édes dajkám, te hű
Barátnőm, kedves vigasztalóm! hiszen
Sztémarczangolja szivemet szavad.
Nem nem, én neked nem parancsolok,
Nem urnőd, én jó testvéred vagyok.
De nem! nem hivom vissza őt, habár
Ketté szakadjon is szivem; hanem
Élesre fenve tőrömet rideg
Odvából a gyilkost fölkergetem,
És vérszomjas keblébe mártom azt.
Azonban hát ha gyarló szemeim
A dühtől megvakulva nem látják
A valót és Johanna megtérvén,
Fiam és engen nyugalomba hágy,
De sőt bocsánatért esengve a
Porig hajol igazságunk előtt? –
Nem, ezt Johanna nem teszi; ámde
Nem indul-e meg testvéri szive
Fájdalmamon s valjon nem látja át,
Hogy végre is veszélybe ejti őt
Határt nem ismerő kéjszomja és
Dühe?! (Letérdel.)
oh nyílj meg hát irgalmas ég,
És küldj sötét agyamba fényt, hogy az
Igazság homályban tévelygő
Rejtélyeit megoldani, legyen
Elég erőm, elég okos eszem.
Oh ég, halld meg a föld kérelmeit.
Hogy a föld is meghalljon tégedet! –
Hiszen te látod istenem, hogy én
Nem szomjazom a testvér életét,
Hogy a lélek hangjától irtozom,
Hogy nő vagyok, ki aggodalmait
Legyőzni nem bátor, nem vakmerő.
Oszlasd el Isten kételyeim és
Leborulok magos szined előtt,
Hogy megbocsáss nagy bünömért nekem.
Lelkem két örvény közt áll, ingadoz,
A testvérgyilkolás és a boszú
Között. Ki mondja meg hová sülyeszt
Az elhamarkodás, ki mondja meg:
Mivé tehet engem s mivé teszi
Fiamat a késő felébredés?!
Isten, te látod nem birom tovább
Viselni e kettős terüht, bocsáss, oh
Bocsáss meg a kétségbesés őrült
Fájdalminak, én összeroskadok.
(Egy üvegcsét vesz elő.)
E lassu méreg itt véget vetend
Küzdelmeimnek nemsokára már.
(Ajkához emeli.)
Jer édes alkonyat, borulj lankadt
Pillámra, jer ölembe zord halál.
(Künn zaj.) (Elrejti az
üveget.)
Ki az, mi zaj? (Felkél.)
talán az ég nesze,
Mely tettre ébreszt és tusára hí –
Igen, igen! Az intés jókor jött.
Ne volna egy barátom is e tájtt,
Ki engemet a vésztől óvjon és
Boszulja meg, ha éngem bántanak, stb. stb.
(* A nemzeti szinháznál
elfogadtatott, s nemsokára előadásra kerül.)
Forrás: Az Ország Tükre 25. szám Pest, 1862. nov. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése