Ujváry Ignác (1860-1927) festménye
Téplek, téplek kicsinyke lombok!
Virágitok közt bontva rontok,
Hull szerteszét levél, szirom…
Szeszélyem visz, ragad le és föl,
s én magamat a nevetéstől
Megtartani alig birom.
Bohó mosolyra nyilik ajkam.
Mint hogyha – a mint én akartam –
Ugy fujna szél, ugy sütne nap;
S ábrándozom virágot tépve:
Az emberek közt vajjon mért ne
Lehetnék én legboldogabb?!
Pedig e széttépett levél itt
Hiven mutatja jövőm képit,
Igy járok én is – érezem: -
Megtép a végzet, és a mint én
Mosolygok most, mosolyg majd szintén
Korán kihulló véremen.
Forrás: Családi kör 14. szám – 1866. ápril 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése