Erdélyi arisztokratacsaládban született, de a
bárói ranghoz kevés vagyon tartozott: már apja is szegényebb sorsú volt, ám
fiára még nehezebb élet várt. 1823-ban Kemény Sámuel meghal, s első
házasságából született gyermekei per alá veszik az örökséget, az özvegy és
gyermekei megélhetését veszélyeztetve. Szerencsére a nagyenyedi kollégiumban
alapítványi jogon hely illeti a tanulni vágyó Keményeket, s így Zsigmond beíratkozhatik
a nagy múltú intézetbe, melynek akkor kitűnő tanárai közt ott volt Köteles
Sámuel és Szász Károly is. 1834-ig irodalmat és jogot tanul, aztán
bekapcsolódik az erdélyi országgyűlés előkészületi munkáiba. Az országgyűlés
idején, Kolozsváron részt vesz mind a politikai, mind a társasági életben.
Szoros kapcsolatba kerül Wesselényi Miklóssal, Weér Farkassal, Kovács Lajossal.
Kitetszik, hogy műveltsége, politikai életlátása, vitakészsége a legjobbakkal
áll egy sorban, de nyilvános szereplésre alkalmatlan: előnytelen kiállása,
lámpaláza, hebegő beszédmódja miatt háttérben kell maradnia.
1835. február 6-án katonasággal oszlatják fel az
országgyűlést, Wesselényit más ellenzéki politikusokkal együtt bíróság elé
állítják. Kemény sietve Kapudra, édesanyja birtokára utazik, ahol jogi és
történelmi stúdiumokba temetkezik. Két év múlva, a politikai feszültség
enyhültével Marosvásárhelyen vállal állást, és megjelenteti első cikkét a
Nemzetközi Társalkodóban (Gondolatok és
két levél a bajviadalról).
1838-ban Kolozsvárra költözik, mert
főkormányszéki írnoknak nevezik ki, egy év múlva Bécsbe megy, ahol főleg orvosi
tanulmányokat folytat, és a német romantika alkotásaival ismerkedik meg.
1840-ben visszatér Kolozsvárra, a megpezsdülő szellemi élet egyik vezéralakja
lesz: az újabb országgyűlési előkészületeket szervezi, Kovács Lajossal az
oldalán átveszi az Erdélyi Híradó szerkesztését, átalakítja a lapot,
meghonosítva a vezércikk műfaját, amelyet maga is nagy tökéllyel gyakorol.
Vezércikkeiben fejti ki reformprogramjának
lényegét. Eszerint szakítani kell a sérelmi politikával, a vármegyei érdekek
előtérbe helyezésével. A polgárosodás központi irányítást kíván. Nézetei miatt
szembekerül a sérelempártot vezető Kemény Dénessel, a cenzúra és a kormányszék
is zaklatja: 1843 nyarán lemond a szerkesztésről. Kedvetlenségét az is fokozta,
hogy az év tavaszán szatmári, bihari korteskedések tanúja volt, s nagyon
megrendült hite a nemesi parlamentarizmusban. Ezekből a tapasztalataiból s a
már korábban felgyülemlettekből írta kitűnő politikai röpiratát, a Korteskedés és ellenszerei-t. Írása hatalmas
visszhangot kelt, az Akadémia levelező tagjai sorába választja.
Ekkortájt kezdi írni, de valószínűleg csak 1847
elején fejezi be első nagy regényét, a Gyulai Pál-t. E történelmi regény a
Báthoryak korában játszódik, s benne a két pogány közt szabadságát védő Erdély
jelenik meg, közelebbről azonban Kemény korának történelmi valósága: a hazája
érdekeit szélsőségek között képviselni vágyó író dilemmái. Politikai röpirata s
a pesti Naplóban megjelenő cikkei, esszéi, Széchenyi iránti rokonszenve, Kossuthtal
szembeni fenntartásai azonosak a regény kérdéseivel. Innen adódnak
anakronizmusai, esetenkénti kuszaságai is.
Jóllehet nem felhőtlen meggondolásból, mégis
odaadó módon vállal reformszerepet 1848. márciusától: országgyűlési képviselő
lesz, követi a kormányt Debrecenbe, majd Aradra is, és bár a Béke-párt tagja,
Világos után bujdosni kényszerül, s csak Széchenyi titkárának igazoló
nyilatkozata után mentik fel. Személyes sorsának 2kedvező” alakulása azonban
nem mentesíti attól, hogy a forradalom és szabadságharc elemzésével
foglalkozzék. Sőt mind gyötrőbb a kényszer megnevezni a bűnöket, rátalálni a
tűrhetetlen súlyú megtorlás elhárítására. Két röpiratot ír e célból: Forradalom után (1850), Még egy szó a
forradalom után (1851). A forradalmi eseményeket az elhibázottság okát, s
egyértelműen a Széchenyi nevével jelezhető reformista, udvarhű változtatások
mellett voksol.
Érvei közt döntő helyen a magyar karakter
elemzése áll, amelytől eleve idegen a rebellió akarása, s így a véres megtorlás
sem érhet célt, hiszen a magyar karakter a csendes békesség kedvelője. Azon kívül,
hogy Kemény igen ingoványos talajra tévedt e nemzeti karakterológiával, sajnos
további rossz érvekhez is forrást szolgáltatott: a két háború közötti nemzeti
jellemfestéshez. Jóllehet már korábban is viták kereszttüzébe került
röpirataival mégis ezek segítik hozzá, hogy a 48-as alapokon álló, de kiegyezést
kereső törekvések megfogalmazódjanak benne, cikkeiben, s majd ezek váljanak a
Deák-párt programjává. Döntően kezére járt az is, hogy a Pesti Napló szerkesztője lesz, főleg külpolitikai elemzéseit és
vezércikkeit tekinthetjük a politikai élet szervezőinek.
Mind erősebbé válik az a meggyőződése, hogy a
külpolitika döntően belejátszik egy nemzet életének alakulásába, amint külső
erők is az egyén életébe. Ezekkel az erőkkel nem lehet győztesen szembeszállni,
csupán a helyzet pontos felismerésével célirányos alkalmazkodást lehet
kialakítani. Eredendő adottságok és az önmérséklet válnak gondolkodása
pilléreivé akkor is, amikor országos dolgokban közíróként nyilatkozik, és akkor
is, amikor regényíróként emberi sorsok alakulását festi. Társadalmi regényeiben
– A szív örvényei, Férj és nő –
kisebb meggyőzőerővel, történelmi regényeibe nagy hatással bizonyítja igazát:
az Özvegy és leánya (1855), a Rajongók (1858), a Zord idő
(1862) a végzet beteljesedését túlzásaikkal elősegítők tragédiáit beszéli
el. Mesterien festi, hogy még az erények mértéktelen gyakorlása is vétekké
válik; az önuralommal, valóságérzékkel nem bíró ember végzetének szabad
prédája.
1855-ben kezdte írni az Özvegy és leányá-t, az első két rész meg is jelent, de amikor
elvállalta a Pesti Napló szerkesztését, felhagyott vele. Két év múltán, amikor
a lap társtulajdonosa csődöt színlelt, s az író súlyos anyagi válságba került
(magánélete is bajokkal volt teli: anyja halála, Lónyai Mária iránti
viszonzatlan szerelme), elkeseredetten ismét elővette a regényt, és
lelkiállapotának setét hangulatában fejezte be.
A történet alapjául szolgáló esetet jól ismerték
Erdély-szerte, de az író találkozhatott Kemény Józsefnek az Arpadia című évkönyvben szereplő
leírásával is a szentléleki várról, és olvashatta Szalárdi János Siralmas magyar króniká-jában is, amelyet 1853-ban
maga Kemény rendezett sajtó alá. A történeti mag annyi, hogy I. Rákóczi György
uralkodása alatt a háromszéki Szentlélekből Mikes János Zabolára szöktette
Tarnóczy Sárát, és erőszakkal feleségül akarta venni, de a hajadon a hírén
esett szeplő ellenére sem kívánkozott véle oltár elé.
Az író képzelete és életfilozófiája hatására a
történet különös históriává bokrosodott.
1865-ben véget ér a Schmerling-provizórium,
Kemény indul az országgyűlési választásokon, s mint Lipótváros képviselője
kerül be, a Deák-párt programjával. Törekvéseit az 1867-es kiegyezés váltja
valóra, ugyanakkor feleslegessé is teszi közírói munkálkodását. Egészsége – a
rendszertelen életmód miatt -, anyagi helyzete – a szertelen költekezés miatt –
megrendül. Szórakozottságáról, hivatali mulasztásairól mind töb anekdota
kering; fokonként megválik tisztségétől, állásaitól (Kisfaludy Társaság, Pesti
Napló), mind kevesebbet ír, régi betegsége kiújul – végül is 1873. januárjában
öccse a családi birtokra, Pusztakamarásra viszi, ahol elborult elmével, hosszú
haldoklás után 1875. december 22-én meghal. A romantikából a realizmus felé
törekvő magyar regényirodalom egyik legjelentősebb alakját tiszteljük benne.
*
ÖZVEGY ÉS LEÁNYA
Árva-özvegy Tarnóczy Simonnét, míg az ura élt,
az keserítette minden órában, hogy léha férje miatt kerül koporsóba időnap
előtt. Ha Rebekka asszony Bibliát olvastatott – a léha férj farkaslesre osont.
Ha Rebekka kegyes beszédeket tartott – a mihaszna Simon elszökött a szomszédba
filkózni. Ha Rebekka imádkozni vágyott – Simon táncolni a feslett pápisták
tanyájára, Mikes Zsigmondékhoz. Mióta a nagyasszony árva lett (özvegy),
megváltozott a beszédje: úgy emlegeti Simont, mint a legtökéletesebb férjet, és
minden intézkedését azért teszi, hogy e legtökéletesebb férj akarata szerint
járjon el. Evégből eltiltotta leánya gyermekkori jegyesét, Mikes Kelement is a
háztól – egy pápista nem lehet Sára férje. Kálvinista kegyességből alig tartja
özvegy sógornéjával, Naprádinéval a kapcsolatot, s bizony merő kegyességből
szemelte ki vejének Haller Péter fejedelmi tanácsost is, aki ugyan már elmúlt
ötven, sőt hatvannak látszik – de kálvinista.
Történetünk kezdetén árva Tarnóczyné éppen nincs
otthon szentléleki várkastélyában. Szebenbe kellett utaznia, mert ott pöre van
(egy szász kereskedő uzsoráskodással vádolja); húga, aki Haller Péter sógornője
volt, gyermektelen, elhalt, hozományát vissza kell vennie a Hellerektől, s már
Sára esküvője végett is lépéseket akar tenni. Persze az sem mellékes, hogy
Szebenben nagyszerű lutheránus prédikátor hirdeti a reformált igét, s jó
keresztyénnek nincsen nagyobb gyönyörűség, mint azt hallgatni, ámbár szászul,
de mit tesz az? Fő, hogy hit legyen! (Nem akar engedni a szász kereskedő, az
uzsoráskodást pedig bünteti a törvény, s igen nagy szégyen jámbor
keresztényre!) Épp ezért a fukar özvegy átédesgette indulása előtt özvegy
Naprádinét: vigyázzon a tizenkilenc éves Sárára és a háztartásra, amíg oda
lesz. Naprádinét hozta a kíváncsiság, a szórakozási végy és az is, hogy naiv
jólélek. Várakozásaiban nem csalódott: Sára szebb, mint hírlelik, jól is
szórakoznak, mert a leányka semmi cicomát nem ismer, viszont igen szívesen
olvas, Naprádiné minden szerelmes regényét elolvassa, s igen fogékony, máris
betéve tudja Francisco históriáját. Csakhogy azt nem most tanulta. Amikor fél
évig Bethlen Istvánné, a szép Szécsi Mária udvarában volt, ott játszották el a
nevelésbe adott leányokkal, Francisco-szerepét egy ismeretlen látogató adta –
feledhetetlenül. A szívügyekben jártas Naprádiné (Judit asszony) sejteni kezd
valamit, s amikor rákérdez, bizony meg is tudja: Sára nem Kelemenre gondol, és
persze nem is Haller Péterre.
Ismeretlen lovas vágtat át Szentlélekfalván,
Mikes Mihályhoz tart, a már nem fiatal agglegényhez, akibe titkon Judit asszony
szerelmes, de mióta özvegy lett, hiába reméli, hogy Mihály megkéreti, a vén
huncut fél a megállapodott élettől. A lovas, kit erre nemigen ismernek, Mikes
János, Mihály unokaöccse, aki már 12 éve szolgál Lupuj vajda testőrségében, s
olyan sikeres, szép dalia, hogy rebesgetik: a vajda szilaj, szép leánya
szerelmes a testőrtisztbe. János szemérmesen mesél erről meg a szép
Bethlennéről is, akit egy ízben – míg Lupuj arra vadászgatott – meg is
látogatott, s bizony nem Szécsi Máriát találta a legszebb virágnak a
Bethlen-udvarban. Hamarost jön Kelemen is, szíve nagy sebével: eltiltották
gyermekkori mátkájától, a világszép Sárától. A sértett agglegény – hiszen az
egész családot becsülte le Tarnóczyné – leányszöktetést ajánl: ha hírbe hozták
Sárát, majd adja az anyja boldogan.
Judit asszony és Sára a virágoskertben
beszélgetnek naplementi békességben, amikor két páncélos vitéz jelenik meg. Az
egyik ölbe kapja Sárát, és elvágtat vele, a másik ismerős hangon nyugtatja az
asszonyt: csak Mikes Zsigmondékig viszik a leányt, hogy aztán Kelemennek
megkéressék. Judit asszony, bár sajnálja, hogy az ismerős hang gazdája, Mihály
nem vetemedik az ő elszöktetésére, tudomásul veszi a történteket, s megígéri,
hogy eljár Szebenben a fiatalok érdekében. De nincs ideje intézkedni: kürt
harsan a bezárt várkapu előtt. Haller Péter érkezett, aki holnap együtt
vadászik a környékre érkező I. Rákóczi György fejedelemmel, s most kíséretével
bebocsáttatást kér. Ijedtében a jólelkű Judit azt füllenti, hogy Sára beteg, a
szobájában pihen, titkon saját fogatáért küldet, ő maga pedig nyájasan szóval
tartja a csúf kis Hallert. Ám hiába a titkolózás: Haller komornyikja, Zakariás
mindent észrevesz, s jó szokása szerint hangosan beszél „magában”. Hogy a
kisasszony nincs is a szobában, hogy Judit asszony hintóért üzent. Bár Haller
öreg és gazdag – de nem gonosz. Ifjú éveiben maga is megismerte a szerelmi
boldogtalanságot – imádottját nem vehette el, mert akkor ő még szegény volt -,
most elcsípi az útra készülő Juditot, és felajánlja neki, hogy kezére jár
Szebenben a felbőszült anyánál. Együtt vágtatnak Szeben felé, amikor egy
útibatár majd leszorítja őket az árokba. Ki ül benne? Bizony Tarnóczyné, aki
dolgait elvégezvén hazafelé tart.
Kassai István korlátnok (kamarás) erdőigazgatójánál
egyszerű öltözetű vitéz, de lehet deák is, kér bebocsátást: szeretne Mikes
Zsigmond udvarházába jutni, de senki meg ne lássa. Most azonban bajos ilyennek
nekivágni: a fejedelem vadászik, az erdőt hajtók verik föl, könnyen a vadak
vagy vadászok martaléka lehet, aki átvág az erdőn. Az erdőmester magával viszi
az ismeretlent azzal, hogy ha lefújták a vadászatot, folytathatja az útját.
Rákóczi fejedelem vadászállásában Csulai uram, a
református káplán, Döme diák és két szolgálattévő úr van jelen. A fejedelem
egyetlen percet sem enged elvesztegetni: szakadatlan intézkedik, a medgyesi
országgyűlésre előkészítendő per5ceket hallgatja, vagy felolvastat magának,
közben arra is ügyel, hogy ezen a medvevadászaton ne lőjenek szarvasra, rókára.
ügyintézés közben megtudjuk, hogy a litván nagyherceg Lupuj vajda lányát
szeretné; hogy a szilisztri basa valószínűleg beüt Havasalföldre, s bizony akár
segít a török ellen Rákóczi, akár nem, bajba jöhet a Portánál, a moldvai-litván
szálakat kell hát erősíteni. De van-e Lupuj lányának választottja? Ki segíthet?
Csak nem az épp itthon vendégeskedő Mikes János? Ekkor sebzett medve tör ki a
csalitból épp a fejedelem felé, aki körül most senki más, csak Csulai uram. A
rémült prédikátor hasra veti magát, vélvén, hogy holtat nem bánt a medve; a
fejedelem elhibázza a lövést, Csulai nem igyekszik töltött puskával a
megmentésére, s már épp halálfia a nagyúr, amikor átellenből puska dördül, s a
behemót mackó lerogy. Nosza, összefut a vadászkompánia, az elillanni vágyó
életmentőt is előkerítik, akinek bárhogy kérdi is nevét Rákóczi, s bármit ígér
is, nem mondja meg, kicsoda, s mivel lehetne kedvét eltalálni. A fejedelem nem
akar adós maradni: levonja kezéről címeres gyűrűjét azzal, hogy ha ezt neki az
ismeretlen visszaküldi, teljesíti óhaját, csak törvénybe ütközőt ne kívánjon.
Ezután kiadja a parancsot Rákóczi: fújják le a vadászatot, s értesítsék Mikes
Zsigmondot, hogy holnap szűk kísérettel meglátogatja. Az eddig Mikesékhez
törekvő ismeretlen hirtelen megváltoztatja szándékát, és az erdőmesternél
marad.
Eközben a lányszöktetők Zsigmond úrékhoz viszik
Sárát, aki némán viseli elrablását. Úgy
veszi ki a fejleményekből, hogy Kelemennek rabolták el. De akkor ki lehet s
hogy kerül ide az az idegen, akit ő Szécsi Mária udvarában mint Francisco
alakítóját ismert meg? Hamarost fény derül mindenre: Kelement Sára kikosarazza,
de amikor Francisco lép a szobájába, remegve kéri, hogy meneküljenek együtt.
Mikes János a szép Tarnóczy Sárában Szécsi Mária kis neveltjére ismer, és
fölfogja, hogy lányt szöktetett, de bár a leány vele jött, másnak szöktette.
Sebzetten rohan nagybátyjához, ahová a szülők tisztességből Kelement is
átküldték. Ekkor a szülők is megkérik Sárát Kelemennek, de Sára kereken
kijelenti: nem szereti Kelement, sose lesz a felesége, haza akar menni.
Hírnök érkezik a kitüntető üzenettel: majd
hazaviszik, ha a látogatás lezajlott, s kezdik a lakoma előkészítését. Az
átkozódó Tarnóczyét is elküldi: náluk nincs a lánya.
Rákóczi látogatása pompásan zajlik, a pápista
vendéglátók remekül vizsgának, már épp főlovászmesterré nevezik ki Zsigmond
urat (jól jön az, ha Jánosnak Lupuj udvarában kell ügyeskednie a litván
kapcsolatok végett), amikor kivágódik az ajtó, és berohan Tarnóczyné. Hatalmas
bibliai idézetek közepette előadja a gyalázatos lányszöktetést, és követeli a
bűnösök megbüntetését. A fejedelemnek nincsen ínyére, hogy ilyen rossz véget
érjen a látogatás, megpróbálja csínynek látni a történteket, de amikor Sára
kereken megtagadja a kelemen nevében tett ajánlatot, kimondja a verdiktet: a lányrablás
éppen olyan bűn, mint a felségárulás, az
országgyűlésnek kell ítéletet mondania a fővesztés felől. A vagyonelkobzást
máris kinyilvánítja a fejedelem: a Mikesek tulajdona Sára hozománya legyen. Ki
veszi el a leányt? „Haller Péternek volt ígérve.” Elfogadja-e Sára? A halovány
leány bólint, a gyönyörű jelenségtől megbabonázott Haller Péternek nincs ereje
félreállni, mint szándéka volt.
Tarnóczyéknál nagy az esküvői előkészület. Főleg
a szent életű özvegy lelkendezik: tönkretette a Mikeseket. Judit asszony a
halovány leány arát lesi: nem lesz ennek jó vége. Sára engedelmes, de a
legszebb ajándékoknak sem örül.
A Mikesek Moldva felé tartanak nagy búsan. János
magát kárhoztatja, Kelemen a sorsot, Mihály a szerencsét. Kisütik, hogy ki
kélne kémlelni, milyen sorsra ítélik őket, s ezért az otthon legkevésbé ismert
Jánost fordítják vissza. Közben a fejedelem különmegbízottat, Kapronczai fiatal
nemesurat küldi Lupuj udvarába, hol gyakran, de eredménytelenül kell majd
követelnie a Mikesek kiadását. Kapronczai titkos levelet is visz Jánosnak,
segítse elő Mária megkéretését. Jászvásárba érve Mihály és Kelemen elsőnek
Kapronczaival akad össze, s az elmondja küldetését. Nagy a zavar: János
visszafordult. Kapronczai is ezt teszi; de hamar belátja, hogy nem kaphatja a
címzettet: elolvassa hát a levelet, elégeti és hagyja, hogy a Mikesek jól
forgolódjanak Lupuj udvarában. Közben a kezükre jár abban, hogy Mária litván
hercegné akarjon lenni.
Kassai István erdőmesterének házában az
ismeretlen vadász levelet ír, s egy ládikóban Mikes Zsigmondékhoz küld valamit.
Az erdőmester viszi a ládikában a fejedelem
gyűrűjét és Mikes Móric, a legidősebb fiú levelét: ha az országgyűlés
meghozta az ítéletet, álljanak a gyűrűvel a fejedelem elé, s kérjenek általa
kegyelmet. Ő nem mutatkozhatik, mert jezsuita pap, s ezek fejvesztés terhe
alatt ki vannak tiltva a fejedelemségből. Alig kapják kézhez a szülők az
örvendetes küldeményt, jön az újabb hír: a határon álló hajdúk jezsuitát
fogtak, viszik Gyulafehérvárra, a fejedelem tömlöcébe. Most már kit mentsenek a
gyűrűvel. Úgy határoznak Zsigmondék, hogy Lupuj csak szereti annyira Jánost,
nem adja ki, mentse hát a gyűrű Móricot. Közben János Szentlélekre ér, épp
Sárát esketik. A leány fölpillant, meglátja Franciscót, s elalél. Mindenki halasztaná
a lakodalmat, csak a kegyes özvegy, Tarnóczyné nem. Sára hát elrebegi az igent,
s attól fogva beteg. Vigasztalására Haller kieszeli, hogy a Mikesek birtokának
árát titkon megfizeti a kifosztott családnak. János szökik vissza Moldvába.
Útközben egy fogadóban két testőrtiszt a minapi botrányos esküvőt tárgyalja. Az
egyik Sára becsületét gúnyolja. János párbajra hívja, s bár megöli a tisztet,
maga is halálos sebet kap. A Szeben felé tartó Haller házaspár tengelytörést
szenved, s szintén ugyanabba a fogadóba téved. A szemfüles Judit a sebzett
ismeretlenben felismeri a páncélos lányszöktetőt és az esküvői ismeretlent.
Kezdi már tudni, mi Sára nagy titka. Közben Döme diáktól, aki szintén a
fogadóban volt, a fejedelem is megtudja János hollétét. Változatlanul kell neki
a litván kapcsolat, Jánosért küldet tehát.
A medgyesi országgyűlés kimondja a halálos
ítéletet. Ezt hallani és a jezsuita Móric ellen eljárni érkezik
Tarnócziné, de fordul a szerencse: a
Mikes szülők levele szerint szabadon engedik Móricot, s már készül a kegyelem
Jánosnak is. Csakhogy Hallerékhez nem ezzel állít be a bősz anya. A bizonyosnak
látszó kivégzés hírére Sára a szobájába rohan, s mire az ajtót betörik, már
vérbe fagyva találják: egy vadászkéssel szíven szúrta magát. Tarnóczyné fuldokló
bosszúszomjjal rohan a Mikes-házhoz: megvitték már az országgyűlés döntésének
hírét, nem tudhatják még a kegyelmet. Csakhogy a fejedelem is így számolt:
ezért indította elébb a feloldozó üzenetet. Amikor mindezt Tarnóczyné felfogja,
a Mikesék kapujában hal meg dühében.
János ugyan felépül betegségéből, de egy
aprócska csatában elesik –nyilván nagyon akarta. A jó Haller Péterről meg az a
hír járja, hogy nagy boldogságban él második nejével, aki – úgy beszélik –
azelőtt özvegy Naprádiné lett volna.
Berkes
Erzsébet
(Forrás: 66 híres magyar regény 57-65. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése