Juhász Gyulának
S kinek fáradt szivében az elcsüggedt reménység
nyujtna még bús virágot egy szép kedves elé
(s ki régi életét csak magányban lelé)
s sötét estékben jár s nem alszik már el ágyán
s fáradt fejét lehajtva a magány bús párnáján,
ágyán, mely álomtalan, szelid, szegényes, tiszta
s a délutánt siratva s holdat és éveket
(soha soha nem élte talán az életet)
s mégegyszer visszatérne, talán, ki hinne néki
(a bánat, a magány, szép nemesség, bús ékszer),
egy csendes kis életbe és életét is élné
vagy álmos éveit mindétig visszakérné,
a három vén nővértől az ó fonószék mellett,
hogy élete fonalán munkálnak s bús merengőn
vén szókat mondogatnak a méla zajban (s enyhén
aszott kezük sok ráncán elbágyad a fonál,
lankadt fonál az orsón, kis élete, mi van még):
lankadt és bús fonálból csak bágyadt évek telnek
s a vándorlók megint megint csak útra kelnek
(elfonnyadt életükkel mely messzi és beteg dal)
s csendben tovább ballagnak a régi, égi uton,
szelid holdkórosok s kezükben ódon bot van,
holdtalan éjjük mélyén, derüs szivvel s magukban
(s csak bölcsőjük volt, botjuk s egy vén elhervadt kámzsa)
s szeliden mennybe múlnak a lemondás magányán,
feltartva szende s enyhén két megszentelt lágy ujjuk
s alázattal a jó szivvel térnek meg, földi útjuk
rég vágytalan már, boldog s áldott reménytelen,
szegény jó lelkek sorsát, jó kis szentjeid sorsát,
gondold meg Istenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése