I.
Ma már békét jelent a Kiss József neve, valamikor harcot jelentett, ma már visszatartást jelent, valamikor forradalmat hozott. A jubileuma napján Prém József karján lépett be a Petőfi-társaság termébe, ahol tapsok és éljenek köszöntötték, valamikor a prémjózsefek ellenére ököllel tört utat az irodalom termeibe és mellőzés, észrenemvevés és kihajítás volt az osztályrésze. És ez így is volt rendjén. Nem volt neki semmi közössége az Akadémiába, a Kisfaludy-Társaságba kövült irodalommal. A Gyulai Pál, a Szász Károly, a Lévay József-féle honfibú-irodalom után egy költő, aki ezt meri írni a maga verseiről:
Nem adatott nékem fennszárnyaló ének,
Zengni daliákat, régi dicsőséget –
Mélázó honfibú lágy zengzete bongva
Bele nem cseng az én útszéli dalomba.
És eddig a pontig megy a Kiss József jelentősége. Amint nem volt közössége ezzel az irodalommal, akként nem lett közössége az új magyar irodalommal sem. Nem lett összekötő kapocs a régi és új között. A feje fölött haladt el a fejlődés. Nem törődött vele és ő sem vette észre. Elvágódott az irodalom eleven életétől. Ami haladás volt egykor benne, az reakció lett. A valaha legmodernebb magyar író értetlenül áll a modern magyar irodalom előtt. és a ma emberei már közönyösen, nemtörődömséggel állnak meg az ő költészete előtt. A Kiss József költészete immár csak históriai probléma. Csak múltja van, jövője nem sarjadhat. Rajta van a bevégzettség, a befejezettség bélyege. Már nem jajdul benne eleven élet, ha kikeressük a gyökereit, kivesszük anyaföldjükből és nem vág vonagló húsba, ha mikroszkóp alá hasogatjuk. Végére jutott pálya áll előttünk. Kiss József, a költő, a ma számára nincs többé. És ezért hallgathat el mindaz a keserűség, amit az utolsó évek versírója és szerkesztője felgyűjtött bennünk. Nem kell már támadnunk. Vele szemben nincs szükség már se mennykőre, se tömjénre. Ki háborodna ma fel azon, hogy Balassi Bálint kegyetlenkedett a jobbágyaival, ki támadozna azért, hogy Tinódi Sebestyén versei divatjukat múlták? A históriával szemben egyetlen kötelességünk van csak: a megértés.
II.
Kiss József a falu, a kisváros polgárságának a költője. Azé a kispolgárságé, amelyik ott korcsmáros, szatócs, bérlő, kereskedő, uzsorás, házaló, ügynök, a földművelés és ipar között való csere közvetítője, aki az iparostól vásárol, hogy eladja a földművesnek és a birtokostól vesz, hogy tovább adja a nagyvárosok iparos népességének. Kiss József maga is közülük került ki, ott született ő is az „Alvégen”, korcsmáros volt az apja és ott élt ő is „a korcsmaházban”.
A falunak, a kisvárosnak a szemhatára határa a Kiss József szemének is. Az a kör, mit a falu tornyának a tetejéről belátni: az az ő köre. Az az élet, ami ott folyik a vidéken: az az ő verseinek az élete. Azok az emberek, akik ott élnek: azok izgatják az ő érdeklődését. Ezek az emberek pedig annak a zsidó korcsmárosnak, annak a zsidó bérlőnek a szomszédai, a jó barátai, az ellenségei: a paraszt és a dzsentri. Egész csomó paraszttörténete van. A hangjuk, a témájuk, a megcsinálási módjuk egészen olyan, mint a népballadáknak meg a ponyvatörténeteknek a témája és megcsinálása. A szép parasztlánynak a szégyenes sorsa, akit megejtett a szolgabíró, akit megvet a falu (Kerekes Katica). A gavallér betyárnak a históriája, aki a szép kisasszonynak egyetlen csókjáért tíz esztendei nehéz rabságot szenved (Szomor Dani). Már föltűnik a kivándorlás is (Sulyom Peti hegedűje). A régi ríkató történet a szép lányról, akit apja nem-szeretem férjhez kényszerít, aki menyasszony-fővel nekimegy a Tiszának (Gyilkos harang).
A kispolgárnak a maga osztályhelyzetétől rákényszerített demokrata hajlandóságai kerülnek föl a Dózsa György-ben: Míg a születés megalázhat, Dózsa lelke meg nem pihenhet! A grófok, a bárók, az arisztokraták ellen való ösztönszerű protestálása ez a kispolgárságnak, melyet szörnyen megbotránkoztat, hogy vannak mágnáskaszinók, mik hétpecsétes lakattal vannak előle elzárva, mágnásszalonok, mikbe ő még levetett saruval sem léphet be. Fölháborodik a feudális erkölcsön, mennydörög a „születés”, a kék vér előjoga ellen, és ugyanekkor nem jut eszébe, hogy fölháborodjék a polgári erkölcsön, hogy mennydörögjön a vagyon, a kék bankó előjoga ellen.
De ha „születésénél” fogva demokratikus, a maga élete módjánál fogva ez a kispolgárság mégis éppen a „születésénél” fogva az uralkodó osztályhoz, a dzsentrihez szít. Annak a zsidó uzsorásnak az élete, a vagyona ott a parasztok között, akiket kiuzsoráz, akiket földönfutóvá tesz, soha sincsen biztonságban. Annak a zsidó bérlőnek, aki halálra dolgoztatja a cselédeit, szemetes ocsúval csalja meg a munkásait, mindig félnie kell ezeknek a bosszújától, ezeknek a fellázadásától. Azokkal kell tehát tartania, azoknak a barátságát kell keresnie, akiknek szintén a paraszttal, a cseléddel, a munkással van érdekellentétük. Ezek pedig a birtokosok, a bérlők: a dzsentri. És keresnie kell a kegyet, a barátságát szép szóval, csengő pénzzel a szolgabírónak, aki ott a megyét, az államot, a hatalmat, a törvényt, a csendőrszuronyt jelenti. Ezért van az, hogy a vidéki zsidók mindig és mindenütt a mindenkori kormány hívei, mert ők mindig, mindenütt és mindenkor a szolgabíró, a csendőr és a végrehajtó hívei.
Az életmódja is azonegy annak a zsidó bérlőnek a dzsentri birtokosnak az életével. Tipikus alak: a zsidó dzsentri. És ahogy a zsidó bérlők hozzáidomulnak a falusi úrhoz, ahogy fölvették a ruhájukat, egy az életük, egy az ételük, egy a mulatságuk, a cigányuk, egy még az arcuk járása, a beszédjük hangja is, - a Kiss József versei is a témájukban zsidók és kispolgáriak, de a köntösük, a nyelvük az Arany Jánosé.
Néha meg egészen átcsap a dzsentribe. Az Ágota kisasszony tipikus táblabíró-történet, a maga kötelező sírva-nevetésével, ősi pörével, amely egészen olyan fajta, mint az Arany János fülemile-pöre. Éjszakai párbaj, szikrázó acélok, babonás szépség, férfi képében harcoló asszony és a romantika fegyveres házának minden megrozsdált fegyvere egy másik versben (Gedővár asszonya).
Ágota kisasszony és a ponyvatörténetek, Gedő Simon és Dózsa György, a dzsentri és a paraszt így egyesülnek Kiss Józsefben éppen azért, mert egyiküknek sem képviselője, de képviselője annak az osztálynak, amelyik ott a vidéken, a dzsentri és a paraszt közé ékelve él, amelyik mind a kettővel érintkezik, mind a kettőnek az életét ismeri, amelyikre mind a kettőnek a gondolkodása, a költészete hat. Amint a zsidó kispolgárság magába foglalja a zsidó nagybérlőt, aki már ott él a dzsentri szélén és a zsidó házalót, aki ott él a paraszt mellett, azonképpen a Kiss József költészete is magába foglalja a dzsentri ideológiának és a paraszt ideológiának egy részét. És ezzel nem lép ki a maga kispolgáriasságából, nem válik dzsentrivé vagy paraszttá, sőt éppen azzal lesz a kispolgárságnak, mint osztálynak a kifejezőjévé, hogy minden rétegének, minden csoportjának a gondolatai, a hangulatai megvannak benne.
Ennek a kispolgárságnak a költője Kiss József és innen adódik magyarázata annak, hogy miért lett ő a magyarországi zsidóság költője. Nálunk ez a kispolgárság még ma is legnagyobbrészt zsidó, ha már nem is úgy, amint az volt negyven esztendővel ezelőtt, a Kiss József költői pályájának a kezdetén.
Ha az előtte volt költészetnek a hősei lovagok, vitézek, fejedelmek, várurak voltak, a Kiss József balladáinak a hősei ezek a kisvárosi polgáremberek. Ha az előtte volt költészet témái, eseményei nagy hadjáratok, vitézi tornák, bajnoki tettek, az ő balladáiban ezeknek a kisembereknek az apró dolgai vannak elmondva, mik nem egetvívók, miknek a jelentősége nem nagyobb egy napihír jelentőségénél. A Zrínyi páncélos vitézeinek a „Jézus, Jézus” kiáltása helyén itt szegény, özvegy zsidóasszony a Jehovához fohászkodik. A lehajló kereszt és a földre szálló angyali légió helyén itt a szombat este, a hosszúnap zsidó szokásai. Ott van a szegény Árje története (Dal a szegény Árjeről). Pántlikával járt vásárról vásárra, s hogy egyszer a menyasszonyától az anyjához iparkodik, más faluba, későre járó estén, az országúton betyárok támadják meg, leütik és kirabolják. Negyven esztendővel ezelőtt mindennapi és mindennapos összetalálkozása a faluzó zsidó kereskedőnek, akinek volt néhány garasa és a földjükről kiuzsorázott, a katonaság elől menekülő, vagy valami kihágásért üldözött és így útonállásra kényszerített parasztlegényeknek.
Vidéki, kispolgári és zsidóhistória a Hosszú Jónás története (Szép Batóné), a Kincses Lázár lyányáról való, meg a Simon Judit „szomorú nótája” is.
És amikor a maga osztályának az érzései szólnak vele, a kispolgárságnak, amely zsidó, vallásában hittel hívő, szükségképpen az egész zsidóság költőjévé lesz. Amikor az Uj Ahasvér-ben kitör belőle a keserűség, a panasz, hogy hiába keres otthont, hazát a zsidó, hiába hullat verejtéket, vért, hiába tagadja meg világgá elzüllt véreit, hiába lesz hitlen, kaján, gúnykacaj kél fenyegetőn: - Rakhatsz te kunyhót eleget, halomra gyűjthetsz kincseket, otthonod mégsem lesz neked. Amikor 1882-ben, a tiszaeszlári vérvád idején ezt írja:
Meg-megújul a régi vád:
Azt mondják, vért iszik apád,
És ha felnősz, akkor ott, ahol:
Majd te is, te is vért iszol!
Épen azzal, hogy egy osztálynak a költője, lesz egy felekezetnek a költőjévé.
III.
Az az ideológia, amit Kiss József verseiben találunk, a dolgoknak, a harminc-negyven év előtt volt rendjét tükrözi. Amikor még a vidéken a zsidó képviselte a paraszttal és a dzsentrivel szemben a pénzgazdaságot, amikor még a zsidó egy gabona- és baromgazdaságon alapuló rendjében a társadalomnak idegen elem volt, amikor csak a társadalom „pórusaiban” élt. De hogy a vidék is a kapitalizmus uralma alá került, hogy a pénzgazdaság általánossá lett, hogy „a keresztények is zsidókká lettek”, megváltozott a zsidó kispolgárságnak a sorsa. Ha eddig ő képviselte a primitív pénzgazdaságot a naturál-gazdasággal szemben, most a megerősödött, összetettebb kapitalizmus ellene fordul és tönkreteszi. Az uzsorás ellen ott van a takarékpénztár, a korcsmáros ellen a községi italmérés, a szatócs ellen a fogyasztási szövetkezet, a gabonaügynök ellen a terményértékesítő szövetkezet, a közvetítő zsidó bérlő ellen a közvetetlen kisbérlet. Az adós föllázadt a hitelező ellen, a vevő a kereskedő ellen, az eladó az ügynök ellen. A zsidók pedig mindenütt és mindig hitelezők, kereskedők és ügynökök voltak. És ha eddig ezek a mesterségek nagyapáról apára és apáról fiúra öröklődtek, most az unokák megélhetésének az útja elvágódott. Ha annak a falusi zsidónak a fia kereskedő lett (garas gyűlt garasra), ennek a fia már uzsorássá nőtt (forint gyűlt forintra), - itt megszakad ez az egyenes pálya, az unokának nincs már mit keresnie ott a falun vagy a kisvárosban, föl kell jönnie a nagyvárosba és ezzel megkezdődik az a processzus, amelyik aztán szétszórja a zsidóságot a társadalom minden osztályába. Épen úgy, mint a dzsentri is, hogy lassanként elgazdálkodta a birtokait, ide került föl Budapestre és mint osztály elzüllött, széttöredezett valamennyi osztály között. Éppen a visszája ez annak, ahogyan a Lumpen-proletariat képződik minden osztály hulladékából, minden osztály lezüllött elemeiből. A dzsentrinek a legnagyobb része a megyei és állami hivatalokat foglalta le magának s így érdekeik és ideológiáik hozzáidomultak az államot és megyét kezében tartó nagybirtok érdekeihez és gondolkodásmódjához. A zsidó kispolgárság fiai pedig elsősorban a „szabad” foglalkozások emberei lettek, ügyvédek, orvosok, a kereskedelem, az ipar, a bankok tisztviselői, akiknek érdekei és gondolatai: a nagy burzsoázia és haute finance érdekei és ideológiája. Van egy foglalkozás, amelyiken megosztoztak, Herczeg Ferenc „Andor és András”-ában megvan egymás mellett mind a két típus. Andor a tönkrement, vidéki zsidó kispolgár föltörekvő fia, András a birtokát vesztett, kikopott dzsentricsalád letört sarja: - mind a ketten újságírók.
A Kiss József érzésének még idegen, ismeretlen rém volt a nagyváros. A nagyváros: „népes vadon”, hol a „gazdagság, dicsőség mind gőzre megy”, ahol „küzd az ideál, győz az – egyszeregy”. Itt még a „cigánysor” is merő palota. Itt minden siet, mindenki törtet, itt nincs megállapodás, nincs csillapodása az élet lázának, itt nincs pihenőperce a munkának. És aki idekerül, annak együtt kell rohannia, vágtatnia a tömeggel, itt nincs megállás, itt nincs megnyugodás, aki megáll, aki elbámészkodik, azon keresztülcsap az áradat, azt irgalom, szánakozás és észrevevés nélkül tapossák agyon.
Megrémítő a távolság, elszédítő az emelkedés, visszahökkentő a különbség a szegény Árje kétkerekű taligájától, meg a fakó lovától, amelyiken a pásztói országutat rója – a Keleti pályaudvar lokomotívjáig és a Körút villamosvasútjáig.
És ez nemcsak negyven esztendőnek a múlása, de egyszersmind a kisváros távolsága is a nagyvárostól, nemcsak az Árje taligájának a távolsága a lokomotívig, nemcsak a pásztói országút távolsága a Körútig, de egyszersmind az uzsoratőkének a távolsága az ipari tőkéig, a kezdetleges kapitalizmusnak az útja a kapitalizmus csúcsáig. A nagyvárosba kerülni annyit jelent, mint belépni a kapitalizmus varázskörébe. Ez pedig annyit jelent, hogy a dolgoknak az új, más rendje a maga képére formálja át azt, aki nem akar elpusztulni benne, vagy nem menekül riadtan vissza belőle. A nagyvárosba fölkerülni annyit jelent, mint szakítani az ősi hagyományokkal. A nagyvárosnak mások az erkölcsei, mások a szokásai, más az élete. Ha kisvárosi ember idekerül, azt kiforgatja a maga régi mivoltából, annak átváltja nézeteit éppen úgy, mint a ruháját, annak a gondolkodásában más színűre festődik a világ, más vonalúvá rajzolódnak a dolgok. Fölkerül a nagyvárosba: ez annyit jelent, hogy elszakítódik a kispolgárságtól, annak korlátoltságától, annak a hitétől, annak a babonájától. annyit jelent, hogy lehámlanak róla a kisváros előítéletei, kiszakítódnak meggyökeresedett fogalmai. És ezzel a nagyvárosba kerülés annyit is jelent, mint elhagyni az ősi vallást, eltántorodni az apák istenétől, akár úgy, hogy a hit helyébe hitetlenség, a vallás helyébe a nemtörődömség lép, akár úgy, hogy a „szerencsétlenség” vallást kitúrja egy más „szerencse” vallás.
Kiss Józsefnek a Jehová-ja klasszikus dokumentuma annak a küzdelemnek, amit a falu, a kisváros vív a nagyváros ellen, amelyben mindig a vidék vérzik el. Az öreg tudós talmudistának a fiaiért való nagy harca az élettel mintázza meg ezt a küzdelmet: a kisváros harcát a nagyvárossal, mely bűnös örvényébe csábítja fiait. A kerítő pedig: „a harc, a kor, a lég, egy új idő”, „az új kor, mely multak nyakára hág”.
Az öreg Jób egyik fia, hogy belé került a modern élet forgatagába, így ad hírt magáról:
Tűnik a vadon,
Misszuri mentén a síneket rakom,
Őserdőt irtok sziklát döngetek,
Vezényszavamra rést nyit a rengeteg.
És mintha a kapitalizmus leglelkéből szólana, amely úgy átérezte szavai igazságát és követendőségét, hogy az embert is géppé egyszerűsítette:
Apám, e földön egy van, ami szép,
Ami magasztos és dicső: a gép!
Aztán telnek-múlnak az évek s visszatér a fiú; hatalmas gazdag úr, szolgahad kíséri, a feleségét hozza az apjához, aki várva:
Karjait már-már ölelésre tárta
S egyszerre visszahökken… sápad… reszket:
A nő keblén meglátva a – keresztet!
A másik fia is „eltévedt a nagy sivatagban”.
Kutatta istent kőben és növénybe’,
Ah, ifjúságát odaadta érte!
S mikor a tudás fényfokára hágott,
Mindent talált – csak istent nem talált ott!
Nevét a hír felkapta s ott ragyog
Azok között, kik örökké nagyok.
Tudós és bölcs… egy új biblia!
Hiába mind! – már az sem a fia!
A gép, a természettudomány, a kereszt – ebben a három szóban benne van minden.
Fölszítta őket a nagyváros, magába olvasztotta őket a burzsoázia, magukévá tették annak a világlátását, fölvették annak a vallását, szolgálatába állottak a kapitalizmus törekvéseinek, a terjeszkedési vágyának, a termelésre kényszerítő parancsának. Igaz csakugyan: „Se hit, se cél, se eszme, se szokás: apa és fiú között nincs közös vonás”. És Kiss József az apa pártjára áll, annak a szempontjából nézi az eseményeket, annak a lelkéből vetíti ki az egész költeményt, az öreg Jób Jehova-tiszteletének a prizmáján keresztül láttatja a fiai sorsát. Az apa pártján áll és ezzel hitvallást tesz a kisváros mellett és hadat üzen a nagyvárosnak. A következő nemzedék, amely már ide került a nagyvárosba, visszájára fordítja a helyzetet. Makai Emil Róráté-jában a szín már a nagyváros és nem a falu, már a nagyvárosba került fiú gondol vissza az apjára és nem az apa elveszett fiaira, a költő már a „pogány trubadúr", az újságíró szájával szól és nem az ősz, jámbor pap imás szavaival. És ha Makai még bánatos hazagondolással emlékszik apjára, az öreg papra és vallása ceremóniás áhítatára, az a nemzedék, amelyiknek még az apja hagyta oda a falut, amelyik már itt született, Ignotus már egyenesen ellensége a vidéknek és primitív életmódjának és a négy emelet, a lift, a gőzmosoda városának a fia, amikor ezt írja: „Érzésem s ítéletem szerint a vadembernél, a vadállatnál s a vadregényes természetnél nemcsak közelebb áll a szívemhez, de szemem számára is szebbnek tetszik az ápolt és jól öltözött ember, a szelidített és tenyésztett mén s az oly természet, melyen meglátszik az emberi munka”.
Ha a nagyváros: a kapitalizmus, a kapitalizmus: nemcsak a burzsoázia, de a proletáriátus is. Ha Kiss József állást foglal a Jehová-ban a burzsoáziához, a Tüzek-ben állást foglal a proletáriátushoz. És ha ott kispolgár a burzsoáziával szemben, itt sem tagadhatja meg a maga mivoltát és kispolgár a proletáriátussal szemben. Ha ott a burzsoáziát a kisváros távolából nézi, itt a szocializmust a kispolgári időszámítás távolából: „Jövendő tüzek… amelyek távol ég alján cikáznak – valamikor – beomlott siromon.” Olyanfajtán, mint mindazok, akik hisznek a szocializmus elérkeztének szükségességében, de hozzáteszik, hogy vagy háromszáz esztendeig csak elél még ez a kapitalista világ.
Ami modernné tette Kiss Józsefet a régibb magyar irodalommal szemben, az költészetének a polgári volta. Ami lemarasztalja az új magyar irodalom haladásának az útjáról, az e polgári voltának a nyárspolgári íze. Az új Magyarország világa ismeretlen világ előtte. Nem veszi észre, mekkora forradalmon ment át az ország negyven esztendő óta. Nem érzi meg, mint szőtte át a finánckapitalizmus a maga bankjaival, vasútjaival, kereskedelmével, panamáival. Mint közeledett egyre dübörgőbb léptekkel az ipari kapitalizmus a maga gyáraival, nagyvárosaival. Új hordozói támadtak a modernségnek: a burzsoázia és a proletárság. és Kiss József előtt idegen a modern nagyvárosi polgárság világa, értetlenül riad vissza a munkásság harcától, nem érzi az új intellektuelek új forrongásait, nagy birkózását a régi és új formájú élet határán.
A morális és esztétikai értékek nagy újjáértékelése csak féltő aggódással gyötri, az új érzések szépségei csak nevetségesek a szemében. A fejlődő szervezet hát lassan-lassan kiküszöbölte magából. Ő maga nem tudta megtenni a nagy ugrást a régi kispolgári világból az új kapitalista világba. Az új magyar költők nem az ő munkáját folytatták. A „Mese a varrógépről” idilljének folytatása, a kispolgári életből a nagy bankvilágba plántálása – már kívül esett az irodalmon Szomaházy „Mesék az írógépről” való idilljében. A tegnap magyar irodalmától nem vette át Kiss Józsefet a ma magyar irodalma, és história-írója maradék nélkül megérthette őt a tegnap világából.
Forrás: Renaissance 2. évf. 1. sz. 1911. jan. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése