Janus Pannonius: Pannónia dicsérete

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is küldi a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!

(Ford.: Berczeli Anzelm Károly)

*

Hazafias vers egy olyan korban, amely a nemzetállamok felemelkedésének ideje; olyan nyelven, amelyet a nemzetnek igen kevés polgára értett; egy olyan király uralma idején, aki a nemzetközi tudományosságot és a művészeteket honosította meg hazánkban, elterjesztette a humanizmus és a reneszánsz eszméit, kedvelte sőt kegyeibe fogadta, majd száműzte a nagy reneszánsz poétát?

Különös történet húzódik ennek a hondicséretnek a hátterében. Felderítéséhez meg kell ismernünk a Janus költői és világnézeti képének alakulásában szerepet játszó tényezőket, és ismerni kell azt a környező világot is, amelyben a pálya világi íve felemelkedett, majd lehanyatlott – igen rövid, mindössze 38 év alatt.

Janus szellemi érlelődése Guarino Veronese (1374-1460) olasz humanista ferrarai iskolájában kezdődött, ahová nagybátyja azért küldte, hogy - mint azt Vitéz János Levelezésének második előszavában, olvassuk – olyan helyre kerüljön, ahol „nem a hazai árnyékot keresik, hanem a lényegre törnek”. A platóni ideatant elsajátító reneszánsz humanista fogalmazásában ez annyit jelent, hogy az árnyékképpel szemben az ideák világát kell keresni, de nem a transzcendens ideákat, hanem az ideálisnak tartott államot és kultúrát, azaz Itáliát.

A reneszánsz gondolkodás emberközpontúsága, sőt az embert magasba emelő elméletén kívül Janus a klasszikus tudományokat és művészeteket tanulta Guarino iskolájában – miután elsajátította a latin és a görög nyelvet, s az előzőn tökéletesen beszélt és írt -, antik költőket és írókat olvasott. Közülük elsősorban a római irodalom alkotói álltak a reneszánsz érdeklődésének fókuszában: a korábbi kultúra átvételének gesztusában ők voltak a reneszánsz művészek elődei. Amiként átszállítotátk a Múzsákat a Helikónról Rómába, úgy vette át a római kultúrát a reneszánsz Itália. Lucretius írta Enniusról (I. 117), hogy elhozta az itáliai népek közé az örökké virító koszorút. A reneszánsz Petrarca szerint „a költőnek nevezett alkotó visszahozza az elmenekült vagy elűzött Múzsákat egy nyugalmasabb vidékre”. Janus mestere, Guarino is a rómaiak kultúramentő tevékenységét dicséri: „Bölcsebb volt Cicero: az akhájok szó-tudománya / Minden polgártársánál magasabbra emelte” (Csorba Győző fordítása). Az itáliaiak Róma-centrizmusa – minthogy elődeiket látták a rómaiakban – érthető. Ám a messzire látó Janus hellénpárti is volt, véleménye szerint az rombolta a római lelket, ha Athént semmibe vette, s így ír erről Guarinónak: „... támaszd létre olyan sok / Század után a görög Múzsákat, légy a dicsőség / Első bajnoka...” (Csorba Győző fordítása).

A görög és a római elődök közül a legnyilvánvalóbb hatást Martialis gyakorolta Janusra. Epigrammáinak tömör csípősségét, szellemességét, ellentétező szerkesztését, csattanóra élezettségét tőle tanulta. Ám Janusnál az ókori minta nem szolgai utánzást jelentett, sőt megvetette azokat, akik az ókorért csak régisége miatt rajongtak: martialisi módon csipkedi meg az egyik ilyen – mai szóval – sznobot:

Sok-sok századon át már írtak könyvet, ezernyit,
s bárha tudósokat is, mégse művészieket.
Mégis a versemnél azokat te különbnek ítéled,
mert hogy régibbek, mint az enyém, csak azért.
Annyira eltöltött amaz ódon korszak iránti
tisztelet, és mindent, hogyha szakállas, imádsz.
Nékem a dolgokban főképp ami új, az a vonzó,
és nem a fonnyadozó, Bertalanom, nem a vén...

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Új Janus formálódik, aki önmagát tudatosan alakítja olyanná, amilyen eszményt állított – itáliai humanista barátai hatására – önmaga elé. A tudatos személyiségváltás büszkeségét, fájdalmát, kétkedését egy döbbenetesen lényeglátó kétsorosban foglalja össze:

Bárki csak egyszer tudja valóját másra cserélni,
Jó, aki akkor nem rontja: javítja magát!

(Weöres Sándor fordítása)

Az önformálás leglátványosabb mozzanata a névváltoztatás: a Kesincei Jánosból Janus Pannoniusszá alakulás. A név maga humanista irodalmi név, nem egyszerű fordítása a magyar Jánosnak, hiszen az Johannes (vagy Joannes) volna. A Pannonius egyszerre utal a magyar hazára, illetve a római hódoltságban (é a római civilizáció áttelepítésekor) kapott nevére. Magyarság és európaiság egyszerre van jelen a névben, amint egyszerre van jelen Janus egész személyében és költészetéen. Kulturális élményei, tanulmányai Itáliához vonzzák, emlékei és érzelmei az otthoni földhöz. Mestere, Guarion találóan jellemezte: „Nemzetségében magyar, erkölcsében olasz, tudományában csodálatos, sőt inkább bámulatos.”

Az új Janus meghirdette új tárgykörök közé nemcsak a humanita kortársakat érintő csipkelődései vagy éppen dicséretei, hódoló elégiai tartoznak, hanem az az önmegfigyelő, saját állapotára koncentráló ltásmód, amellyel testi tüneteire összpontosít. Ezekben a már Magyarországon született személyes elégiákban a legmodernebb a hangja, ezekben teljesen megszabadul a kötelező toposzoktól. Kardos Tibor írja róla találóan: „... az epigrammák inkább elméjének szikráziásai, ... az elégiák szívének tündöklései”. Mert valóban tündöklő szíve volt. Különben nem keltette volna örök életre a dunántúli mandulafácskát, nem siratta volna el mindenki anyjának kijáró tisztelettel és szeretettel édesanyját, nem fakadt volna istenkáromlásra ajka Lorenzo Valla halálakor.

Művészetének kettős természetében – az Itáliában elsajátított európaiságban, illetve az otthonról hozott magyarságtudatban – a megtanulható dolgok utánzására való készségét, illetve a világ addig meg nem énekelt tárgyaira, eseményeire való érzékenységet láthatjuk: az ókor óta ismert s a reneszánszban – Petrarca és Guarino által is hirdetett – divattá vált fogalompár, az ars és az ingenium egyidejű meglétét. Az ars az élménygyűjtés, a tanult anyag felhjalmozása és felhasználása, az ingenium az egyedi, egyszer látott, egyszer megélt élmény sajátszerű feldolgozása.

Ám ahhoz, hogy a remekművek létrejöhessenek, új élményekre van szükség. Janus 1458-ban tér haza, ahol bőségesen érik új élmények, ha nem is mindig a legkellemesebek. Leginkább a közegtelenség bántja, visszhangtalannak érzi művészetét, nem találja az Itáliában megszokott művelődési-baráti köröket. Mint pécsi püspök nem sok igazán művelt humanistával találkozik, ez kiderül levelezéséből, a levelek címzettjeinek megválasztásából. Ovidiusként Tomiba számkivetve érzi magát, és szinte szó szerint panaszolja újra római elődje bánatát.

Mért dalolok? hisz nincs, aki olvas, nincs, aki hallgat?
- Versemet olvasom én! s hallgat a Múzsa-sereg.

(Weöres Sándor fordítása)

S bár maga kesereg az otthoni sivárság és műveletlenség miatt, ezt másnak nem engedi meg. Saját példájával igazolja e föld nagyszerűségét és erényeit:

Tátod a szád, Prosper, Toszkána szülötte, hogy engem
barbár föld szült, és ostoba mégse vagyok.
Bár buta is származhat e földön akármi vidékről,
és olyan is, kiben ég, s lángol a nagyszerű szív.
Démokritoszt Abdéra ökörlegelői nevelték,
Vagy ha az egykori példák nem győznek meg eléggé:
nézd, hol szült meg anyánk – nézd, ki vagy és ki vagyok.

(Tellér Gyula fordítása)

Mivel is menti a toszkán Prosper támadásával (miszerint barbár, durva föld szülötte) szemben hazáját? Azzal, hogy nem lehet barbár az a hon, amely ilyen lánglelkű fiat szült, mint ő. Itt bukkan fel először a költői öntudatnak az a megfogalmazása, mely választott versünkben szólal meg legtisztábban. De megszólal más formában is a költői öntudat, így a Strozzához írt epigrammában:

míg élek, nevemet megjegyzik, s őrzik az élők,
s hogyha halott leszek én, olvas a kései sarj.

(Kurcz Ágnes fordítása)

Janus öntudatának két fő összetevője tehát egyrészt a költői öröklét, mellyel túlél mindenki mást, másrészt az a gondolat, hogy a hazát ő teszi híressé. Újszerűen hatnak ezek a gondolatok a barbárnak tekintett hazában, olyan nyelven, amleyet a honfitársak nem beszélnek, nem olvasnak. Ám elődeit felleljük azoknál a római költőknél, akiknek alkotói halhatatlanságát éppígy kellett hangsúlyozniuk – szemben az uralkodók múló dicsőségével és szemben a minden élőlényre váró pusztulással. Ovidius így summázza életét: „Iamque opus exegi, quod nec Iovis ira nec ignis...” (Már befejeztem a művet, amit sem nagy Jupiter dühödése... ti. nem fog elpusztítani, és sok más sem), de az igazi előkép Horatius, aki alacsony sorból jöttként emelkedett legmagasabbra, olyan magasra, ahonnan megírhatta a költői öntudat szállóigévé vált sorait: „Exegi monumentum, aere perennius”, azaz „Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb” (Kosztolányi Dezső fordítása).

Az „ércnél maradóbb mű” megfelelője Janusnál a kései sarj megbecsülése, az „én szabtam görögök mértékére latin verseket legelőbb” gondolat párhuzama. Az áttelepítés-eszme értelmében: az Itáliából Pannóniába átvitt költészet, amely nemcsak nyelvében követi római elődeit, hanem versmértékben is. Epigrammái és elégiái – ókori műfajok! – versformája a legtöbbször disztichon. Hosszú-szép elégiájában, a Midőn a táborban megbetegedett című sírversbetétként még egyszer megírja a büszke költői öntudat versét:

Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először
Jöttek a szent Helikón zöldkoszorús szüzei.
Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység!
Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább!

(Kálnoky László fordítása)

A sírversben a Pannónia dicséretéhez képest fájdalmas felhangok is megzendülnek: irigységről és rosszakaratról szól, ami nyilvánvalóan hazája részéről éri.

Hazafias vers tehát a Pannónia dicsérete? Dehogy. A költői öntudat verse, a hazára csak a költői hírnév visszfénye vetül. Mégis hazafias vers, mert a költő nem csupán önmagának és önmagáért vívta ki a dicsőséget, hanem a haza kincsévé kívánta tenni. Ezt igazolja a Prosper-vers elemzett versünket kiegészítő fő gondolata. Hazafias vers latin nyelven? Igen, egy olyan korban, amelyben a hazát csak latin nyelven lehetett híressé tenni, hiszen kis népünk kevesek által beszélt nyelvének máig nagy tragédiája, hogy költészetünket a nyelvi korlátok miatt nem ismerik. Latinul egy olyan korban, amely egységesíteni akarta Európát kultúrában, tudományban; egy olyan korban, amelynek egyik fő reprezentánsáról, Erasmusról följegyezték, hogy csak halálos ágyán szólalt meg anyanyelvén.

Hazafias vers Mátyás uralma idején? Igen, mert a költő tudta, hogy bármily nagy királyi dicsőség legyen is Mátyásé, elmúlik vele együtt. A Mátyás kettős ünnepét üli című, megrendelt alkalmi vers gyenge panegirisz lenne csupán, ha nem villanna meg az utolsó két sorban Janus martialisi szelleme.

Most, újév napján, szent Janus atyánk, mire kérjünk?
Ily jó kezdet után teljen is így ez az év!

(Muraközy Gyula fordítása)

A Pannónia dicsérete önérzetes költőjének vívhat akárhány győzelmes csatát Mátyás, hódolhat neki a fél világ, a poéta tudja: a földi dicsőség elszáll, a művészet viszont örök. A költő megadhatta a királynak, ami a királyé, de igaz büszkeséggel csak saját költészete töltötte el. Ezért nem véletlen, hogy a Mátyás-elogium végén a római Pantheonból Janus istenhez fordul fohászában, és nemcsak azért, mert ő a búcsúzó Ó- és a kezdődő Újév istene, hanem főként azért, hogy a királyt dicsőítő vers végén az ő neve szerepelhessen. Mátyásnak talán az efféle gesztusok sem tetszhettek...

Hazafias vers? Talán nem, a hazáért ágálók modorában, talán nem, a hamis alázat nyelvén. Inkább a hazaszeretet verse, amellyel a költő olyan hazára vágyik, amelyben otthonra és megértésre talál. Amelyen megértik, hogy a hazát nagy fiai teszik naggyá. Mindez ott húzódik négysoros epigrammánk hátterében, amely tömörségében még Horatius rövid ódáján is túltesz. Négy sorban hazánk egykori és mai helyzete.

SZEPES ERIKA

*

JANUS PANNONIUS (1434-1472) költő. Ferrarában humanista műveltségre tett szert, Padovában egyházjogot tanult. Mátyás király a pécsi püspöki székbe ültette. Megromlott testi és lelkiállapota is közrejátszott abban, hogy 1471-ben nagybátyjával, Vitéz Jánossal együtt belekeveredett egy összeesküvésbe, majd menekülés közben halt meg a kivételes reneszánsz poéta. Eredeti nevét korábban Csezmiczei Jánosként emlegette az irodalomtörténet, a legújabb álláspont szerint Kesincei (szlávul Kesinaci) Jánosnak hívták.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 43-47. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)