Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod e beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod, bánat altatója?
Sors és bűneink a százados baj,
Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj
S üdve lőn a tettlen nyugalom.
És ha néha felforrt vérapálya,
Láz betegnek volt hiú csatája.
Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,
Rég ohajtott hajnal keletén,
Édes kínja közt a gyógyulásnak,
A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért,
Újra készek adni életet s vért.
És érezzük minden érverését,
Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését,
Szégyenétől lángra gerjedünk;
És ohajtjuk nagynak trónusában,
Boldog - és erősnek kunyhájában.
Nagy tanítvány a vészek honából,
Melyben egy világnak szíve ver,
Ahol rőten a vér bíborától
Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének
A düh szörnyei gyorsan eltünének;
S most helyettök hófehér burokban
Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban
Égi képet új korára nyom;
S míg ezer fej gondol istenésszel;
Fárad a nép óriás kezével:
Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,
És ha zengesz a múlt napiról,
Légyen hangod a vész zongorája,
Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének
Riadozzon diadalmi ének.
Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban
Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan
Lelkeikkel visszaszálljanak.
Hozva áldást a magyar hazára,
Szégyent, átkot áruló fiára.
És ha meglep bús idők homálya,
Lengjen fátyol a vont húrokon;
Legyen hangod szellők fuvolája,
Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére
Fölmerűl a gyásznak régi tére;
S férfi karján a meggondolásnak
Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak,
Újra dúl a honfiháború,
S míg könyekbe vész a szem sugára,
Enyh jön a szív késő bánatára.
És ha honszerelmet költenél fel,
Mely ölelve tartja a jelent,
Mely a hűség szép emlékzetével
Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szivekbe menjen által a dal;
S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni tűrni egyesűljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.
S még a kő is, mintha csontunk volna,
Szent örömtől rengedezzen át,
És a hullám, mintha vérünk folyna,
Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,
Lelkesedve feldobogjon e föld.
És ha hallod, zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.
*
Mintegy három hét alatt, 1839. december végén és 1840. január elején, Liszt Ferenc (1811-1886) kilenc hangversenyt adott Pesten. Hatalmas lelkesedéssel fogadták, ünnepelték. A lelkesedés nemcsak a világhírű művésznek szólt, hanem a magyar hazafinak is. Tudták, egy éve Bécsben a pesti árvíz károsultjainak javára hangversenyezett. Több lap közölte Festetics Leó grófhoz, a pesti Hangászegyesület elnökéhez intézett levelét: „Öröm és végtelen szerencse, hogy ismét drága honom földjére léphetek.” Liszt nem beszélt ugyan magyarul, de magyarságát minden lehető módon hangsúlyozta. Koncertjeinek plakátjait és belépőjegyeit – Pesten elsőként! – kizárólag magyar nyelven nyomtatta, magyar ruhát csináltatott, abban lépett föl, hangversenyeit a Rákóczi-indulóval fejezte be. Már a pestit megelőző pozsonyi tartózkodása idején fölkeltette a rendőrség figyelmét „veszedelmes” magyarbarát magatartásával.
Vörösmarty minden bizonnyal ott volt Liszt valamelyik hangversenyén, talán többön is. Nagyon valószínű, hogy részt vett a Nemzeti Színházban a teátrum javára adott január 4-i hangversenyen. A baráti köréhez tartozó Bártfay László többek köz ezt írta erről a naplójába: „A hangverseny végén a Rákóczi-indulója emelkedék föl ujjai alól. És új riadás, de irtóztató riadás tölté el a színházat! Azt lehetett várni, hogy az egész színház halomra törik a végtelen tombolástól.”
Vörösmartynak nem kellett zeneértőnek lennie ahhoz, hogy varázskörébe kerüljön Liszt zongorajátékának. Átélhette, érezhette, hogy a zene hatása elemibb, közvetlenebb, mint a költészeté. Nemzetébresztő munkája szövetségeséül hívta a zenészt: „Állj közénk...! . Négy évvel korábbi Szózatában a világhoz fordult. Most azt is érezhette, megjelent az akkor megszólított „nagy világ” követe, aki egyben „hű rokon” , e hazának a fia is. Személyében létrejöhet az oly kívánatos kapcsolat a népek hazája és a magyar haza között. Zrínyi című versét 1828-ban így kezdte: „Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre. / A magyar, elszakadott, testvértelen ága nemének”. Az „Állj közénk” egy egyedülálló, testvértelen nemzet kérése is a világban figyelmet keltett, hírnevet szerzett fiához.
A Liszt Ferenchez azonban nem egyszeri élményhez és attól közvetlenül kiváltott érzelmekhez köthető alkalmi vers. Csak 1840. november végére vagy december elejére készült el. A Liszt-hangversenyek napjai és a neki címzett óda megírása közé ébredezni kezdő remények hónapjai estek. Az az elnyomás, amelynek nyomasztóvá válása idején a Szózat keletkezett, enyhülni látszott. Kossuthot és az országgyűlési ifjakat szabadon bocsátották, a májusban végződött országgyűlés a liberális párt megerősödésével járt, s néhány olyan törvényt is hozott, amelyek a polgári átalakulás útját egyengették. Mindez belejátszott a költemény bizakodó hangulatába: „Jobb korunk jött.”
A Liszt Ferenchez a rapszódia jegyeit is magán viselő óda. Ünnepélyes, de zaklatott is. És, s kötőszóval kezdődő sorai a lázas sietés képzetét keltik. Hasonló hatással jár, hogy több versszakából átível a mondat a következőbe. Szerkezeti egységei nem különülnek el világosan. Leginkább a Liszthez intézett három megszólítással tagolható.
„Hírhedett zenésze a világnak” – hangzik az első megszólítás, kiegészítve ezzel: „hű rokon”. Három azonos kezdetű kérdés („Van-e hangod”) követi ezt. E kérdések azonban kérésként, sőt fölszólításként hatnak, előlegezik a harmadik részben ismétlődő „Zengj nekünk dalt” fölszólítást. Találó szavak, szókapcsolatok érzékeltetik a második versszakban a beteg, a harmadikban és a negyedikben a gyógyuló nemzet állapotát: „felforrt vérapálya”; „lázbeteg”; „Édes kínja (...) a gyógyulásnak”; „érezzük minden érverését”; „feldobog szivünk”. A kiemelt helyen háromszor ismételt „Újra” szó hangsúlyozza, hogy átmeneti állapot volt a betegség. (Visszatérve a megszólításra: a „hírhedett” szó Vörösmarty korában természetesen nem rossz hírűt, hanem nagyon híreset jelentett.)
„Nagy tanítvány a vészek honából” – ez az újabb megszólítás Liszt második hazájára utal: a „vészek hona” a forradalmi Franciaország. A forradalom Vörösmarty szemében éppen úgy, mint a hazai liberális politikai köztudatban „vad őr” , kívánatos azonban, amit létrehozott: a békésen fejlődő polgári társadalom. Ennek fenséges képekkel való megjelenítése után a gondolatot nem megszakító, hanem továbbvivő kettőspont azt jelzi, hogy a folytatás „a múlt napiról” nemcsak a magyar történelmet idézi, hanem azt a francia forradalmi közelmúltat is, amelyből a Magyarország számára is példaszerű polgári társadalom megszületett. A „vészek hona” az az ország, „Melyben egy világnak szíve ver”. A „vész zongorája” s „árja” (...) a szilaj zenének” egyszerre utalhat a Marseillaise-re és a magyar szíveket lángra gyújtó Rákóczi-indulóra.
A harmadik megszólítás: „hangok nagy tanárja”. (A tanár szó jelentése ekkor még nem szákült le egy foglalkozás jelölésére, hanem valamiben kiváló személyre, valaminek a mesterére alkalmazták.) Nyomatékosan a nemzeti múltra mutat a megismételt „Zengj nekünk dalt” után következő nyolcadik versszak. Se szeri, se száma ez időben azoknak a költeményeknek, amelyekben elfajzott unokák szembesülnek derék őseikkel. Itt azonban teljesüléssel biztató kívánságként hangzik el, hogy az ősök lelke szálljon vissza az unokákba. Újabb két versszak fátyolozott, bús, andalító zenét kér a múlt csapásainak elsiratására. Így a 7-10. versszakokban bővebben kifejtve, képekkel érzékeltetve megismétlődik az első sorok jellemzése a Liszttől várt zenéről: „szív háborgatója” és „bánat altatója”.
Az utolsó négy versszak a jelent ölelő, múlthoz hű, de jövőt teremtő hazaszereteté. Bizonytalankodó feltételes móddal („És ha honszerelmet költenél fel”) indul ez a rész, de a „zengj nekünk hatalmas húrjaiddal” után következő célhatározói mellékmondatok sorozata nemcsak bizakodva, hanem szinte bizonyosságként állítja elénk az egységre jutó, tettekre kész hazafiak közösségét. Az érckarú férfiként, erejének teljében megjelenített nemzet képét még hatalmasabb követi: a honszerelmet keltő zene átlelkesíti a haza földjét is. Vörösmarty egyik legnagyszerűbb képét foglalja magában az utolsó előtti versszak. Babits méltán állította ezt a Szózat sírja mellé, „hol nemzet sűlyed el”. E két hatalmas kép, nagyszabású látomás ellentétes hangulata, más képzetet keltő jelentése önmagában is érzékelteti a Szózat és a Liszt Ferenchez különbségét: az egyik szinte kétségbeesett biztatás a sírig hű helytállásra, a másik bizakodás a felébredt hazaszeretet mindent átható erejében.
A Lisztnek címzett költeményben Vörösmarty valójában önmagáról vall. Sőtér Istvánt idézve: „A költő összefoglalja tulajdon, 1841-ig megtett útját, s ékesszóló erővel olvassa bele Liszt zenéjébe – a magáét. Az ősök sírját megmozgató dal – a bús idők homályát idéző ossziáni fuvolahang – a riadozó diadalének: végül is egyaránt a „tiszta szenvedély” ébresztését végzi. É ez a szenvedély: a „nagy fiakban születő tettek őrlelője””.
Érdemes végül fölfigyelnünk a Liszt Ferenchez meg a Vén cigány közötti kapcsolatra is. Nagy nemzeti ódáit (Szózat, Az élő szobor, Az úri hölgyhöz, Honszeretet, Hymnus) jambusokban írta Vörösmarty, jambikus formájú a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek meg az Előszó is. A trochaikus forma is kiemeli közülük a muzsikusokhoz szóló két nagy költeményt. A trochaikus vers közel áll az ütemhangsúlyoshoz, a magyaroshoz, mivel a sorkezdő szótag mindkettőben hangsúlyos. Régi megfigyelés, hogy a trochaikus verset ezért gyakran hangsúlyos. Régi megfigyelés, hogy a trochaikus verset ezért gyakran hangsúlyosnak halljuk. Talán nem véletlen, hogy ebben a két költeményben a magyar zene élménye magyarosként érzékelhető ritmusban szólal meg. A közös ritmus egyéb rokon vonásra is fölhívja a figyelmet. A „Zengj nekünk dalt” megfelelője A vén cigányban „Húzd rá cigány”, a „velőket rázó húr”é, „rendüljön meg a velő agyadban”. S A vén cigány utolsó két versszakának, a viharban megtisztuló földnek, a csatákon elvérző viszálynak, a világra végül is eljövő ünnepnek mintha előképe volna a Liszt Ferenchez ötödik és hatodik strófája: a vér bíborától rőt na földerülése, a düh szörnyeinek eltűnése, a burokban érkező békének, a művészet fénylő csarnokának látomása, az emberi ész és kéz munkájának diadala.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855) költő, drámaíró. Fejér megyei birtoktalan nemes, gazdatiszt fia. Apjának halála után nehéz körülmények közt, nevelőséget vállalva végezte tanulmányait. Zalán futása (1825) című eposza ismert költővé tette, de költészetből nem tudott megélni. Folyóiratot, akadémikusként helyesírási szabályzatot, szótárt, nyelvtant szerkesztett. Minden műnemben kiemelkedőt alkotott. Részt vett a politikai életben is, 1848-49-ben országgyűlési képviselő volt. Később lelkileg összetörve, szegényen, betegen tengette életét.
Vörösmarty minden bizonnyal ott volt Liszt valamelyik hangversenyén, talán többön is. Nagyon valószínű, hogy részt vett a Nemzeti Színházban a teátrum javára adott január 4-i hangversenyen. A baráti köréhez tartozó Bártfay László többek köz ezt írta erről a naplójába: „A hangverseny végén a Rákóczi-indulója emelkedék föl ujjai alól. És új riadás, de irtóztató riadás tölté el a színházat! Azt lehetett várni, hogy az egész színház halomra törik a végtelen tombolástól.”
Vörösmartynak nem kellett zeneértőnek lennie ahhoz, hogy varázskörébe kerüljön Liszt zongorajátékának. Átélhette, érezhette, hogy a zene hatása elemibb, közvetlenebb, mint a költészeté. Nemzetébresztő munkája szövetségeséül hívta a zenészt: „Állj közénk...! . Négy évvel korábbi Szózatában a világhoz fordult. Most azt is érezhette, megjelent az akkor megszólított „nagy világ” követe, aki egyben „hű rokon” , e hazának a fia is. Személyében létrejöhet az oly kívánatos kapcsolat a népek hazája és a magyar haza között. Zrínyi című versét 1828-ban így kezdte: „Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre. / A magyar, elszakadott, testvértelen ága nemének”. Az „Állj közénk” egy egyedülálló, testvértelen nemzet kérése is a világban figyelmet keltett, hírnevet szerzett fiához.
A Liszt Ferenchez azonban nem egyszeri élményhez és attól közvetlenül kiváltott érzelmekhez köthető alkalmi vers. Csak 1840. november végére vagy december elejére készült el. A Liszt-hangversenyek napjai és a neki címzett óda megírása közé ébredezni kezdő remények hónapjai estek. Az az elnyomás, amelynek nyomasztóvá válása idején a Szózat keletkezett, enyhülni látszott. Kossuthot és az országgyűlési ifjakat szabadon bocsátották, a májusban végződött országgyűlés a liberális párt megerősödésével járt, s néhány olyan törvényt is hozott, amelyek a polgári átalakulás útját egyengették. Mindez belejátszott a költemény bizakodó hangulatába: „Jobb korunk jött.”
A Liszt Ferenchez a rapszódia jegyeit is magán viselő óda. Ünnepélyes, de zaklatott is. És, s kötőszóval kezdődő sorai a lázas sietés képzetét keltik. Hasonló hatással jár, hogy több versszakából átível a mondat a következőbe. Szerkezeti egységei nem különülnek el világosan. Leginkább a Liszthez intézett három megszólítással tagolható.
„Hírhedett zenésze a világnak” – hangzik az első megszólítás, kiegészítve ezzel: „hű rokon”. Három azonos kezdetű kérdés („Van-e hangod”) követi ezt. E kérdések azonban kérésként, sőt fölszólításként hatnak, előlegezik a harmadik részben ismétlődő „Zengj nekünk dalt” fölszólítást. Találó szavak, szókapcsolatok érzékeltetik a második versszakban a beteg, a harmadikban és a negyedikben a gyógyuló nemzet állapotát: „felforrt vérapálya”; „lázbeteg”; „Édes kínja (...) a gyógyulásnak”; „érezzük minden érverését”; „feldobog szivünk”. A kiemelt helyen háromszor ismételt „Újra” szó hangsúlyozza, hogy átmeneti állapot volt a betegség. (Visszatérve a megszólításra: a „hírhedett” szó Vörösmarty korában természetesen nem rossz hírűt, hanem nagyon híreset jelentett.)
„Nagy tanítvány a vészek honából” – ez az újabb megszólítás Liszt második hazájára utal: a „vészek hona” a forradalmi Franciaország. A forradalom Vörösmarty szemében éppen úgy, mint a hazai liberális politikai köztudatban „vad őr” , kívánatos azonban, amit létrehozott: a békésen fejlődő polgári társadalom. Ennek fenséges képekkel való megjelenítése után a gondolatot nem megszakító, hanem továbbvivő kettőspont azt jelzi, hogy a folytatás „a múlt napiról” nemcsak a magyar történelmet idézi, hanem azt a francia forradalmi közelmúltat is, amelyből a Magyarország számára is példaszerű polgári társadalom megszületett. A „vészek hona” az az ország, „Melyben egy világnak szíve ver”. A „vész zongorája” s „árja” (...) a szilaj zenének” egyszerre utalhat a Marseillaise-re és a magyar szíveket lángra gyújtó Rákóczi-indulóra.
A harmadik megszólítás: „hangok nagy tanárja”. (A tanár szó jelentése ekkor még nem szákült le egy foglalkozás jelölésére, hanem valamiben kiváló személyre, valaminek a mesterére alkalmazták.) Nyomatékosan a nemzeti múltra mutat a megismételt „Zengj nekünk dalt” után következő nyolcadik versszak. Se szeri, se száma ez időben azoknak a költeményeknek, amelyekben elfajzott unokák szembesülnek derék őseikkel. Itt azonban teljesüléssel biztató kívánságként hangzik el, hogy az ősök lelke szálljon vissza az unokákba. Újabb két versszak fátyolozott, bús, andalító zenét kér a múlt csapásainak elsiratására. Így a 7-10. versszakokban bővebben kifejtve, képekkel érzékeltetve megismétlődik az első sorok jellemzése a Liszttől várt zenéről: „szív háborgatója” és „bánat altatója”.
Az utolsó négy versszak a jelent ölelő, múlthoz hű, de jövőt teremtő hazaszereteté. Bizonytalankodó feltételes móddal („És ha honszerelmet költenél fel”) indul ez a rész, de a „zengj nekünk hatalmas húrjaiddal” után következő célhatározói mellékmondatok sorozata nemcsak bizakodva, hanem szinte bizonyosságként állítja elénk az egységre jutó, tettekre kész hazafiak közösségét. Az érckarú férfiként, erejének teljében megjelenített nemzet képét még hatalmasabb követi: a honszerelmet keltő zene átlelkesíti a haza földjét is. Vörösmarty egyik legnagyszerűbb képét foglalja magában az utolsó előtti versszak. Babits méltán állította ezt a Szózat sírja mellé, „hol nemzet sűlyed el”. E két hatalmas kép, nagyszabású látomás ellentétes hangulata, más képzetet keltő jelentése önmagában is érzékelteti a Szózat és a Liszt Ferenchez különbségét: az egyik szinte kétségbeesett biztatás a sírig hű helytállásra, a másik bizakodás a felébredt hazaszeretet mindent átható erejében.
A Lisztnek címzett költeményben Vörösmarty valójában önmagáról vall. Sőtér Istvánt idézve: „A költő összefoglalja tulajdon, 1841-ig megtett útját, s ékesszóló erővel olvassa bele Liszt zenéjébe – a magáét. Az ősök sírját megmozgató dal – a bús idők homályát idéző ossziáni fuvolahang – a riadozó diadalének: végül is egyaránt a „tiszta szenvedély” ébresztését végzi. É ez a szenvedély: a „nagy fiakban születő tettek őrlelője””.
Érdemes végül fölfigyelnünk a Liszt Ferenchez meg a Vén cigány közötti kapcsolatra is. Nagy nemzeti ódáit (Szózat, Az élő szobor, Az úri hölgyhöz, Honszeretet, Hymnus) jambusokban írta Vörösmarty, jambikus formájú a Gondolatok a könyvtárban, Az emberek meg az Előszó is. A trochaikus forma is kiemeli közülük a muzsikusokhoz szóló két nagy költeményt. A trochaikus vers közel áll az ütemhangsúlyoshoz, a magyaroshoz, mivel a sorkezdő szótag mindkettőben hangsúlyos. Régi megfigyelés, hogy a trochaikus verset ezért gyakran hangsúlyos. Régi megfigyelés, hogy a trochaikus verset ezért gyakran hangsúlyosnak halljuk. Talán nem véletlen, hogy ebben a két költeményben a magyar zene élménye magyarosként érzékelhető ritmusban szólal meg. A közös ritmus egyéb rokon vonásra is fölhívja a figyelmet. A „Zengj nekünk dalt” megfelelője A vén cigányban „Húzd rá cigány”, a „velőket rázó húr”é, „rendüljön meg a velő agyadban”. S A vén cigány utolsó két versszakának, a viharban megtisztuló földnek, a csatákon elvérző viszálynak, a világra végül is eljövő ünnepnek mintha előképe volna a Liszt Ferenchez ötödik és hatodik strófája: a vér bíborától rőt na földerülése, a düh szörnyeinek eltűnése, a burokban érkező békének, a művészet fénylő csarnokának látomása, az emberi ész és kéz munkájának diadala.
OROSZ LÁSZLÓ
*
VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855) költő, drámaíró. Fejér megyei birtoktalan nemes, gazdatiszt fia. Apjának halála után nehéz körülmények közt, nevelőséget vállalva végezte tanulmányait. Zalán futása (1825) című eposza ismert költővé tette, de költészetből nem tudott megélni. Folyóiratot, akadémikusként helyesírási szabályzatot, szótárt, nyelvtant szerkesztett. Minden műnemben kiemelkedőt alkotott. Részt vett a politikai életben is, 1848-49-ben országgyűlési képviselő volt. Később lelkileg összetörve, szegényen, betegen tengette életét.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 144-148. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Vannak benne hiányosságok, de alapvetően jó. 10-es skálán egy 7-es.
VálaszTörlés