Mély álmambul felserkentem,
A hajnal már felpirult,
Egy virágos kertnek mentem,
A harmattal megújult.
Láttam, miként bontogatja
Az éj setét sátorát.
Luna asszony mint oszlatja
A csillagok táborát.
Csudát mondok. A virágok,
Flora színes magzati,
Vetemények, gyümölcs-ágok,
Pomonának rajzati
Nyájaskodtak és tréfáltak,
Minden falat megörült.
Ugrándoztak, lejtőt jártak,
Míg a zephyr-szél fügyült.
A nárcissus hyacinttal,
Ruta, kapor, pipacs, mák,
Majorán a rozmarinnal
Bársonyvirág, violák
Egymás derekába kapnak,
Megforgatják társakat;
A többinek példát adnak,
Kik kéméllik talpakat.
A gyöngyvirág alig kezdi,
Máris a tüskébe hág,
Sebbe esvén, el is végzi,
Szánja sok virágos ág.
A napvirág jön utána,
Fejet hajtván előlép,
Hogy páratlan, igen bánja,
Tiszteli az egész nép.
Liliom is nagy csendessen
Hozza mosdott fiait,
Merevenen, de rendessen
Rakogatja inait.
A rózsa még most öltözik
Fitogatja kebelét,
Festőfüvel még kendőzik,
Csinosgatja levelét.
Fut a szegfű, mert érkezik,
Félti tarka homlokát,
Most is arrul emlékezik,
Hogy megszúrta oldalát.
Nyomában a bokros puszpán
Ingatja zöld ágait,
Sok szinben jön a tulipán,
Nézik gyönge tagjait.
Egy szép virág a kökörcsén,
Néha hires gyermek vólt,
Elájulván, el is esvén
A lejtő közt mag meghólt.
Eztet Venus elragadta,
Csak ő tudja, hová lett,
Talán orvosának adta,
Egyszer már feléledett.
Csengővirág van nyomában,
Késéri a százszorszép,
Rendes egy pár ő magában,
Flora előtt kedves kép.
Ezek térdet, fejet hajtván,
Megtisztelik párjakat;
Mosologva kezet adván
Cifrán rakják lábakat.
Tüskebokor az egressel
Nagy nehezen táncra kélt,
Távul jártak két lépéssel,
Egyik a másiktul félt.
Egyszer-egyszer ölbe kapván
Megvérezték magokat,
Az útifű tapogatván
Meggyógyittá azokat.
A kalapos gomba magán
Vezet sok pór sereget,
Forgolódik virgonc talpán,
Hippet, hoppot emleget.
Répa, retek csingolódnak,
Tök és dinnye hasán jár,
Az ugorkák forgolódnak,
Ki-ki mohón lejtőt vár.
Menta, Pluto szolgálója,
Nyughatatlan rossz leány,
Mindenkinek udvarlója,
A borsókra fittyet hány.
Nem türhetik, poznájakkal
ide oda kergetik,
Lövöldözik zöld magokkal,
Ezt a babok nevetik.
A káposzták otthon hagyták
Redős nagy szoknyájokat
És fejenként elosztották
Jó friss táncra magokat.
De keveset mulathattak,
Rut forgószél indula,
A többivel elszaladtak, -
Csak álom volt, elmula.
Faludi Ferenc a barokk kései stílusváltozata, a rokokó legkiválóbb régi magyar költője Csokonai előtt. Weöres Sándor pontosan állapítja meg fejlődéstörténeti helyét és szerepét: „Sok prózát írt és fordított, de igazi eredménye kis füzetnyi verse, mindössze negyvenhárom. Vele végződik a nehézkes, nemes, régi magyar költészet, és vele kezdődik a hajlékony, civilizált, új hangzás. Minden későbbi magyar verselés az ő közvetett, öntudatlan neveltje, napjainkig. (...) Ő az ódon és az új poézis határőre, fél lábbal még az ódonságban.”
A nehézkes, nemes, régi magyar költészet legnagyobbjának barokk eposzát és lírai verseit Faludi szabályosan kijegyzetelte, s a Zrínyiből szemelt szavakat és kifejezéseket a maga könnyed, karcsú kompozícióiba plántálta, egyszersmind megfosztva azokat a fenséges-tragikus jelentéstől. Zrínyinél a fia halálát megbosszuló vérszomjas Mehmet vezér bont, tör, öl, vág, ront minden elibe kerülőt, Faludinál a szakács öli, vágja, bontogatja a baromfiudvar fazékba szánt aprójószágait. Zrínyi eposzának baljóslatú nászjelenetében Cumilla és Delimán csingolódik össze, Faludi Tündérkertje kerti vetemények és virágok ártatlan táncmulatságát ábrázolja úgy: „Répa, retek csingolódnak”.
A barokk szerette álomnak látni és láttatni az életet, a katonaköltő Zrínyi azonban nehezebb fikciók elhitetésére vállalkozott; ő nem kedvelte a csalóka álmokat (és a hadakozáshoz alkalmatlan esős időt), sem az életben, sem az irodalomban. Faludi annál inkább. A Tündérkert a magyar késő barokk legbravúrosabb álomvíziója. Mint köztudomású, a Szigeti veszedelem „a vereség mint győzelem” ellentmondásán lesz úrrá a barokk stíluseszközök alkalmazásával. Faludi álomban látott agy álomként elképzelt kerti virágok és vetemények vigadozását rajzolja meg a rokokó aprólékosságával, kedvességével, bájosságával.
Úgy értsük az aprólékosságot, hogy a hitelesség fikarcnyi lehetősége sem maradt kihasználatlan. A rózsa festőfűvel kendőzi magát; a tüskebokor a szintén szúrós egressel elegyedik táncba, a kerekded-pohos tök és dinnye – hiszen se kezük, se lábuk – „hasán jár”, úgy táncol; a karcsúbb uborkák csak forgolódnak, s mohón várják, hogy valamely lejtőn gyorsabban gurulhassanak; a karóra felfuttatott zsenge borsók „poznájakkal” kergetik a mentafüzet, s meg is lövöldözik Mentát a zöld magokkal, s ezen a másik hüvelyeshad, a baboké nevet nagyot; a káposzták eleve otthon hagyták „redős nagy szoknyájokat”, hogy alkalmasabbá legyenek a friss táncra.
A hitelességnek ez a hétköznapi rétege mélyebben fekvő mitológiai-költői hitelesítettséggel: a barokkban oly népszerű metamorfózisképzetekkel párosul. Ovidius példatára szerint Ganymedes változott jácinttá, Adonis anemonává, s Cyparissus, Menta („Pluto szolgálója”) és Narcissus is nevet adott egy-egy növénynek, virágnak. Az „Egy szép virág a kökörcsén, / „Néha hires gyermek volt...” kezdetű versszak és folytatása („Eztet Venjus elragadta...”) a szép ifjú, Adonis metamorfózisára céloz: belőle lett anemona silvestris, fehérvirágú erdei kökörcsin.
Ami a növények szerelmét, mi több: nászi egyesülését illeti, arra is érdekes példaanyagot idézhetnénk Claudianustól Petrarcáig és Tassóig. A csingalódik átvétele azonban jelzi, hogy Faludi itt szorosan Zrínyi nyomába lép, őt imitálja. Az eposz XII. énekében ugyanis Cumilla és Delimán összecsingolódása ama sok „mód” egyike, hogy milyen szorosan ölelik egymást a növények és állatok (például a termős és a porzós phoenix-pálma), miközben egymáséi lesznek:
A nehézkes, nemes, régi magyar költészet legnagyobbjának barokk eposzát és lírai verseit Faludi szabályosan kijegyzetelte, s a Zrínyiből szemelt szavakat és kifejezéseket a maga könnyed, karcsú kompozícióiba plántálta, egyszersmind megfosztva azokat a fenséges-tragikus jelentéstől. Zrínyinél a fia halálát megbosszuló vérszomjas Mehmet vezér bont, tör, öl, vág, ront minden elibe kerülőt, Faludinál a szakács öli, vágja, bontogatja a baromfiudvar fazékba szánt aprójószágait. Zrínyi eposzának baljóslatú nászjelenetében Cumilla és Delimán csingolódik össze, Faludi Tündérkertje kerti vetemények és virágok ártatlan táncmulatságát ábrázolja úgy: „Répa, retek csingolódnak”.
A barokk szerette álomnak látni és láttatni az életet, a katonaköltő Zrínyi azonban nehezebb fikciók elhitetésére vállalkozott; ő nem kedvelte a csalóka álmokat (és a hadakozáshoz alkalmatlan esős időt), sem az életben, sem az irodalomban. Faludi annál inkább. A Tündérkert a magyar késő barokk legbravúrosabb álomvíziója. Mint köztudomású, a Szigeti veszedelem „a vereség mint győzelem” ellentmondásán lesz úrrá a barokk stíluseszközök alkalmazásával. Faludi álomban látott agy álomként elképzelt kerti virágok és vetemények vigadozását rajzolja meg a rokokó aprólékosságával, kedvességével, bájosságával.
Úgy értsük az aprólékosságot, hogy a hitelesség fikarcnyi lehetősége sem maradt kihasználatlan. A rózsa festőfűvel kendőzi magát; a tüskebokor a szintén szúrós egressel elegyedik táncba, a kerekded-pohos tök és dinnye – hiszen se kezük, se lábuk – „hasán jár”, úgy táncol; a karcsúbb uborkák csak forgolódnak, s mohón várják, hogy valamely lejtőn gyorsabban gurulhassanak; a karóra felfuttatott zsenge borsók „poznájakkal” kergetik a mentafüzet, s meg is lövöldözik Mentát a zöld magokkal, s ezen a másik hüvelyeshad, a baboké nevet nagyot; a káposzták eleve otthon hagyták „redős nagy szoknyájokat”, hogy alkalmasabbá legyenek a friss táncra.
A hitelességnek ez a hétköznapi rétege mélyebben fekvő mitológiai-költői hitelesítettséggel: a barokkban oly népszerű metamorfózisképzetekkel párosul. Ovidius példatára szerint Ganymedes változott jácinttá, Adonis anemonává, s Cyparissus, Menta („Pluto szolgálója”) és Narcissus is nevet adott egy-egy növénynek, virágnak. Az „Egy szép virág a kökörcsén, / „Néha hires gyermek volt...” kezdetű versszak és folytatása („Eztet Venjus elragadta...”) a szép ifjú, Adonis metamorfózisára céloz: belőle lett anemona silvestris, fehérvirágú erdei kökörcsin.
Ami a növények szerelmét, mi több: nászi egyesülését illeti, arra is érdekes példaanyagot idézhetnénk Claudianustól Petrarcáig és Tassóig. A csingalódik átvétele azonban jelzi, hogy Faludi itt szorosan Zrínyi nyomába lép, őt imitálja. Az eposz XII. énekében ugyanis Cumilla és Delimán összecsingolódása ama sok „mód” egyike, hogy milyen szorosan ölelik egymást a növények és állatok (például a termős és a porzós phoenix-pálma), miközben egymáséi lesznek:
Mint borostyán fával öszvekapcsolódik,
Mint kígyó oszlopra reá tekereszik,
Bacchus levele is fára támaszkodik,
Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik.
Mint kígyó oszlopra reá tekereszik,
Bacchus levele is fára támaszkodik,
Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik.
A „coitio” jelentésű csingolódik átvétele a világias abbé merészsége, bár Faludi Ferenc az erotikus jelentést ügyesen kikerüli: egyesülő szerelmi összefonódás helyett a répa-retek táncospár közös ritmikus mozgására alkalmazza.
Ez a könnyed táncritmus, amely mind a virgonc virágokat, mind az esetlenebb veteményeket táncba sodorja, a versnek is adekvát ritmikai formát ad. A két-két nyolcas és hetes sor strófánkénti keresztrímes változtatása a barokk nehéz, súlyos és monoton verstechnikai megoldásaihoz képest virtuóz rokokó újítás.
Faludi Tündérkertjének álomfikciója sem egyszerű kérdés. Fel kell hívnunk rá a figyelmet, hogy a „Mély álmambul felserkentem” versindítás a vers „beszélőjének” a reggeli virágoskertben tett sétájával folytatódik („Egy virágos kertnek mentem”), s erről a kertről mondja a „csudát” : beszéli el a virágok és vetemények táncos vigadozását.
Ez a könnyed táncritmus, amely mind a virgonc virágokat, mind az esetlenebb veteményeket táncba sodorja, a versnek is adekvát ritmikai formát ad. A két-két nyolcas és hetes sor strófánkénti keresztrímes változtatása a barokk nehéz, súlyos és monoton verstechnikai megoldásaihoz képest virtuóz rokokó újítás.
Faludi Tündérkertjének álomfikciója sem egyszerű kérdés. Fel kell hívnunk rá a figyelmet, hogy a „Mély álmambul felserkentem” versindítás a vers „beszélőjének” a reggeli virágoskertben tett sétájával folytatódik („Egy virágos kertnek mentem”), s erről a kertről mondja a „csudát” : beszéli el a virágok és vetemények táncos vigadozását.
De keveset mulathattak,
Rut forgószél indula,
A többivel elszaladtak, -
Csak álom volt, elmula.
Rut forgószél indula,
A többivel elszaladtak, -
Csak álom volt, elmula.
- fejeződik be a Tündérkert.
Eszerint két álomrétegről lehet szó: az egyik az, amelyikből „a beszélő” felébred, a másik az, amelyiket a tündérkertben járva él át. Az első három versszakot persze értelmezhetjük úgy is: a Tündérkert a versindításban exponált álmot idézi.
Akárhogy is van, Faludi tündéri ötletessége, hihetetlent hihetővé varázsló mutatványa ezzel a csipetnyi talányossággal még emlékezetesebb versélményünk.
Eszerint két álomrétegről lehet szó: az egyik az, amelyikből „a beszélő” felébred, a másik az, amelyiket a tündérkertben járva él át. Az első három versszakot persze értelmezhetjük úgy is: a Tündérkert a versindításban exponált álmot idézi.
Akárhogy is van, Faludi tündéri ötletessége, hihetetlent hihetővé varázsló mutatványa ezzel a csipetnyi talányossággal még emlékezetesebb versélményünk.
KOVÁCS SÁNDOR IVÁN
*
FALUDI FERENC (1704-1779) jezsuita szerzetes, író, költő. Nagy műveltségű férfiú, aki az 1740-es években a római Szent Péter-bazilika magyar gyóntatója, egyszersmind az Árkádia Akadémia tagja, s költői tájékozottságát világi élmény- és ismeretanyag tette teljessé; látóhatára Zrínyitől Goldoniig terjedt. Kortársai prózája alapján „magyar Cicerónak”, versei után „új Gyöngyösinek” nevezték.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 71-74. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése