Szent György-nap éjén sipitók,
Nyugtalanok a denevérek:
Dohos várak ó termeiben
Táncolnak az özvegy legények.
Bolond és fehér valahány. Lesik a szent, tavaszi Holdat.
Hopp-Sárit és Áve-Máriát
Váltva és bokázva dalolnak.
Khiméra asszony serege,
Buta valót öldös, ahol jár.
Kereszttel őket szent pap űzi
S bütykös bottal hájhasu polgár.
Szent György-napon három a tánc.
Éjfélkor egy tátongó sírnak
Mélyébe esnek hirtelenül,
Hol rózsák és asszonyok nyílnak.
Huhog lármájuk messzire.
Viszik a hírt gyors inu kémek:
„Hahó, a tisztelt romok között
Dőzsölnek az özvegy legények.”
S egy rózsát tép le mindegyik.
Egy sóhajt hörg, mert jön a hajnal.
Egy Lédát keres: reámered
S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.
Reggel hiába gyűl a nép,
Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:
Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon
S egy-két bolond, verses papír-lap.
Nyugtalanok a denevérek:
Dohos várak ó termeiben
Táncolnak az özvegy legények.
Bolond és fehér valahány. Lesik a szent, tavaszi Holdat.
Hopp-Sárit és Áve-Máriát
Váltva és bokázva dalolnak.
Khiméra asszony serege,
Buta valót öldös, ahol jár.
Kereszttel őket szent pap űzi
S bütykös bottal hájhasu polgár.
Szent György-napon három a tánc.
Éjfélkor egy tátongó sírnak
Mélyébe esnek hirtelenül,
Hol rózsák és asszonyok nyílnak.
Huhog lármájuk messzire.
Viszik a hírt gyors inu kémek:
„Hahó, a tisztelt romok között
Dőzsölnek az özvegy legények.”
S egy rózsát tép le mindegyik.
Egy sóhajt hörg, mert jön a hajnal.
Egy Lédát keres: reámered
S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.
Reggel hiába gyűl a nép,
Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:
Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon
S egy-két bolond, verses papír-lap.
Ady jelen költeményének már a címéről is eszünkbe juthat Ignotus elhíresült mondása A fekete zongora kapcsán: "Akasszanak fel, ha értem!" Hiszen a verscím logikai paradoxont tartalmaz, a poétika nyelvén oxymoront: az özvegy jelző ellentmond a főnév (legények) jelentésének. És mivel az oxymoron személyekről szól, így a táncolók tulajdonképpen mitológiai távlatú alakokká formálódnak a kép racionálisan értelmezhetetlen víziójában.
Költőnk fantáziája, miként általában a szimbolista képiesség, a nyelvnek nem csupán a mindennapi használatában rögzült jelentését, hanem korábban még felfedezetlen szuggesztivitását is kiaknázza. S a váratlan társítások nyomán új jelentés megteremtésére törekszik. Sőt a jelentésben magában megragadhatatlan szféra sejtetését, sugalmazását kíséreli meg. E versben a szimbolista esztétika tehát sajátos mitologikus forrású láttatással fonódik össze. A kettő kapcsolata a költői nyelv egyik legérdekesebb fejleménye: a szimbólumot több kutató képies mitológiának, a mitológiát ennél fogva elbeszélt szimbólumnak tartja.
A tánc a mitikus gondolkodásban és rítusaiban többek között a kozmikus folyamatok megfelelője, a világ rendjének imitálása. A csillagok, bolygók mozgásának képe, sőt annak elősegítője. Hiszen az egymással analógnak tekintett jelenségek között a kultikus észjárás felcserélhetőnek véli az ok-okozat kapcsolatot. Így magát az égitestek keringését is – antropomorf módon – hajlamos táncnak tartani, melyben a világegyetem törvénye létesül és fejeződik ki. Az emberi rítusok eszerint a természeti folyamatokkal egylényegűek lehetnek.
Az „özvegy legények tánca” Ady versében a „szent, tavaszi Hold” megjelenését kíséri. S a mondottak szerint e szférikus jelenséggel szorosan összefüggő kultikus cselekménynek mutatkozik: a kozmikus eseményben és az emberi pszichét kifejező rítusban ugyanaz játszódik le. A természeti látvány külsősége és a mitologikus alakok lelki bensősége egymás tükre lesz; a két szféra képei egymásra utalnak, kölcsönösen alakítják a másik jelentését. De hogyan értelmezhetők ekkor a Hold és a Holdat kísérő tánc közös mitológiai és pszichológiai vonásai?
A Hold tudvalevően a nőiesség bolygója: fogyó-növekvő ciklusok szerint változik, a termékenyítő Naptól kapja a fényt. A női princípium pedig a szülés, az életadás eseményeivel és képzeteivel kapcsolódik össze. De nemcsak ezekkel, hanem ellentéteikkel is, hiszen aki életet ad, az szükségképp a halálát is adja a halandónak. Aki életet szül, így halált is szül. Ebben rejlik a nőiesség végzetszerű jellege a mitikus képzeletben. A végzet maga is nő: a görög mondavilágban Nemezis, akit Lédának is hívnak, s aki a halálmadártól, a hattyútól fogan gyermeket. Érdekes véletlen (?), hogy Ady szintén Lédának nevezte szerelmét. A szerelem így maga is halálidéző, hiszen gyümölcse, az új élet, egyben új halált is jelent. A Hold többek között tehát e kettősség égi (uránikus) megtestesítője a mítoszokban, amely párhuzamos az emberi lélekben lakozó hasonló, többnyire tudatalattinak tartott összefonódással. (E tudatalatti tartalom Carl Gustav Jung /1875-1961/ svájci pszichiáter elképzelése szerint férfiaknál mindig női alakot ölt – ez az „anima” – és fordítva./ S amikor a Hold fölkél, e rejtett vonatkozás is megjelenhet általa. Az égitest élet és halál kaotikus egységeként, szétválaszthatatlan mivoltuk jeleként uralja ekkor a tájat. A legények tánca mind holdigézet, szintén e belső végzettudat szertartásos kivetülése.
A Hold-asszony feljövetele m int a nőiességben rejlő végzetnek külső-uránikus megjelenése tehát egyfajta „anima” önállósodásaként értelmezhető. Mellyel a Hajnal, a Napfelkelte férfiprincípiuma szembesülhetne, immár a káoszból kiemelkedő individualitás, a kavargó ősegységből kiváló egyedi létforma megvalósulásaként. De ez a pillanat elmarad, a Hajnal jöttére meghalnak a legények: visszazuhannak a halál és a halálra születés „tátongó sírjába”, az asszonyok birodalmába („Hol rózsák és asszonyok nyílnak”). A Hold végzetessége győzedelmeskedik: a preindividuális-kaotikus szféra, a kezdet és a vég egysége megbontatlan marad. A rítus, a tánc nem éri el kultikus célját. A Hold-asszony mint végzetanima (Nemezis-Léda halálosztóként jelenik meg az utolsó előtti strófában) véget vet a táncnak, elpusztítja a táncolókat. Mitikus lénye magába foglalja a halált, s ez annyit jelent, hogy részesedik belőle, azonosul vele: ő maga is halott. A legények „özvegysége” így a bennük élő hold-lélek halotti mivoltára utalhat, míg a táncuk eredménytelen: e lélek („anima”) függetlenkedő életaspektusának elvesztésével jár. Ady e költői víziójában tehát a mitikusan láttatott őskáosz bizonyul erősebbnek az egyedi formák, a fényre születő individualitás világánál. A Hold motívuma hasonló szerepben többször is előfordul az Ady-líra e korai szakaszában, gondoljunk a Jó Csönd-herceg előtt című versre, mely a Vér és arany (1907) feliratú kötetben épp az Özvegy legények táncát követi.
Költőnk fantáziája, miként általában a szimbolista képiesség, a nyelvnek nem csupán a mindennapi használatában rögzült jelentését, hanem korábban még felfedezetlen szuggesztivitását is kiaknázza. S a váratlan társítások nyomán új jelentés megteremtésére törekszik. Sőt a jelentésben magában megragadhatatlan szféra sejtetését, sugalmazását kíséreli meg. E versben a szimbolista esztétika tehát sajátos mitologikus forrású láttatással fonódik össze. A kettő kapcsolata a költői nyelv egyik legérdekesebb fejleménye: a szimbólumot több kutató képies mitológiának, a mitológiát ennél fogva elbeszélt szimbólumnak tartja.
A tánc a mitikus gondolkodásban és rítusaiban többek között a kozmikus folyamatok megfelelője, a világ rendjének imitálása. A csillagok, bolygók mozgásának képe, sőt annak elősegítője. Hiszen az egymással analógnak tekintett jelenségek között a kultikus észjárás felcserélhetőnek véli az ok-okozat kapcsolatot. Így magát az égitestek keringését is – antropomorf módon – hajlamos táncnak tartani, melyben a világegyetem törvénye létesül és fejeződik ki. Az emberi rítusok eszerint a természeti folyamatokkal egylényegűek lehetnek.
Az „özvegy legények tánca” Ady versében a „szent, tavaszi Hold” megjelenését kíséri. S a mondottak szerint e szférikus jelenséggel szorosan összefüggő kultikus cselekménynek mutatkozik: a kozmikus eseményben és az emberi pszichét kifejező rítusban ugyanaz játszódik le. A természeti látvány külsősége és a mitologikus alakok lelki bensősége egymás tükre lesz; a két szféra képei egymásra utalnak, kölcsönösen alakítják a másik jelentését. De hogyan értelmezhetők ekkor a Hold és a Holdat kísérő tánc közös mitológiai és pszichológiai vonásai?
A Hold tudvalevően a nőiesség bolygója: fogyó-növekvő ciklusok szerint változik, a termékenyítő Naptól kapja a fényt. A női princípium pedig a szülés, az életadás eseményeivel és képzeteivel kapcsolódik össze. De nemcsak ezekkel, hanem ellentéteikkel is, hiszen aki életet ad, az szükségképp a halálát is adja a halandónak. Aki életet szül, így halált is szül. Ebben rejlik a nőiesség végzetszerű jellege a mitikus képzeletben. A végzet maga is nő: a görög mondavilágban Nemezis, akit Lédának is hívnak, s aki a halálmadártól, a hattyútól fogan gyermeket. Érdekes véletlen (?), hogy Ady szintén Lédának nevezte szerelmét. A szerelem így maga is halálidéző, hiszen gyümölcse, az új élet, egyben új halált is jelent. A Hold többek között tehát e kettősség égi (uránikus) megtestesítője a mítoszokban, amely párhuzamos az emberi lélekben lakozó hasonló, többnyire tudatalattinak tartott összefonódással. (E tudatalatti tartalom Carl Gustav Jung /1875-1961/ svájci pszichiáter elképzelése szerint férfiaknál mindig női alakot ölt – ez az „anima” – és fordítva./ S amikor a Hold fölkél, e rejtett vonatkozás is megjelenhet általa. Az égitest élet és halál kaotikus egységeként, szétválaszthatatlan mivoltuk jeleként uralja ekkor a tájat. A legények tánca mind holdigézet, szintén e belső végzettudat szertartásos kivetülése.
A Hold-asszony feljövetele m int a nőiességben rejlő végzetnek külső-uránikus megjelenése tehát egyfajta „anima” önállósodásaként értelmezhető. Mellyel a Hajnal, a Napfelkelte férfiprincípiuma szembesülhetne, immár a káoszból kiemelkedő individualitás, a kavargó ősegységből kiváló egyedi létforma megvalósulásaként. De ez a pillanat elmarad, a Hajnal jöttére meghalnak a legények: visszazuhannak a halál és a halálra születés „tátongó sírjába”, az asszonyok birodalmába („Hol rózsák és asszonyok nyílnak”). A Hold végzetessége győzedelmeskedik: a preindividuális-kaotikus szféra, a kezdet és a vég egysége megbontatlan marad. A rítus, a tánc nem éri el kultikus célját. A Hold-asszony mint végzetanima (Nemezis-Léda halálosztóként jelenik meg az utolsó előtti strófában) véget vet a táncnak, elpusztítja a táncolókat. Mitikus lénye magába foglalja a halált, s ez annyit jelent, hogy részesedik belőle, azonosul vele: ő maga is halott. A legények „özvegysége” így a bennük élő hold-lélek halotti mivoltára utalhat, míg a táncuk eredménytelen: e lélek („anima”) függetlenkedő életaspektusának elvesztésével jár. Ady e költői víziójában tehát a mitikusan láttatott őskáosz bizonyul erősebbnek az egyedi formák, a fényre születő individualitás világánál. A Hold motívuma hasonló szerepben többször is előfordul az Ady-líra e korai szakaszában, gondoljunk a Jó Csönd-herceg előtt című versre, mely a Vér és arany (1907) feliratú kötetben épp az Özvegy legények táncát követi.
Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra.
Egy jajgatás, egy roppanás,
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra.
Egy jajgatás, egy roppanás,
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.
Több magyarázat is elemzett költeményünkben a művészi alkotás lélekállapotának és folyamatának érzékeltetését véli fölfedezni. Nem alaptalanul, gondoljunk a zárószakaszra, benne pedig a verses papírlapokra. De vegyük figyelembe, hogy a nyelvi megnyilvánulás, a beszéd a mitikus képzeletben a lét létesülésével, a születés és a halál ritmusával egylényegű jele4nség. Erre most nem térhetünk ki részletesen. Mint ahogy arra is csak utalhatunk, Ady öltői világában az alkotás és a létezés szintén egymás megfelelőinek, ugyanazon dolog két oldalának mutatkoznak. Tehát a vers az alkotásról annyit tesz, mint a vers az élet6 mítoszáról, a nyelvvel azonos ősenergiáról, amelynek az adott költemény is részese.
Az Özvegy legények tánca magába foglalja Ady mitikus képzeletének számos motívumát. Az említett uránikus képeken és a kultikus táncon túl említhetjük a várak ódon termeit, a szent és a profán mozzanatok szembesítését, de több jelző is a visszatérő elemek közé tartozik („bolond és fehér”). E motívumok pedig mítosz és szimbólum már említett találkozását segítik elő, mégpedig a versszöveg folyamatában építve-kibontva kapcsolatukat. Hiszen a színtér és a rítus felidézése markánsan jelenetezi a költeményt, szinte dramatizálja a víziót, amely így valamilyen történet („mítosz”) lejátszódását szuggerálja. Ugyanakkor mindez egyúttal szimbolikus távlatot nyer, költői képek hálózatát is megteremtve. A táncmotívum egyre szimbolikusabbá alakul például a hozzá kapcsolódó jelentések: a Hold, a sír, a halál és a szerelem, a szenvedés és az alkotás képei által, melyek továbbá beékelődnek a közlésmód rituális rajzolatába. Az esemény képpé, a kép eseménnyé tűnik át. A történés a mitológiai, a képiesség pedig a lélektani rétege a versnek. S ahogy mítosz és szimbólum olvad össze, úgy válik eggyé a mitikus és a pszichologikus jelentés.
E rendkívül szuggesztív formálásmód az Ady-líra egyik legfontosabb esztétikai elvének tekinthető. A hatást fokozza a mélyvilágból a felfelé törekvésnek képi-motivikus eszköztára, vagy ha úgy tetszik, a tudattalan ősképekből a művészi alkotás megformálásának dinamikája. A kettő voltaképpen ugyanaz, hiszen láttuk, az individuációs folyamat és az ihlet fejleményei egymás megfelelőinek tekinthetők. Olyan szembesülő mozzanatokra utalunk, mint az éjszaka („Szent György-nap éje”) és a reggel; a mélység („tátongó sír”) és a magasság („uránikus szféra”); az ősképekbe merülő teremtő fantázia világa („Khiméra asszony serege”) és a szellemi alkotás eredménye („verses papír-lap”); az ős-időtlenségbe vesző pogány elem (ehhez az április végi naphoz egyébként több profán népszokást köt a folklór) és a szent dal.
A mű Ady mitikus-misztikus világlátásának egyik kulcsverse, korai lírájának reprezentáns darabja. Későbbi pályaszakaszán megfigyelhető lesz az itt megkezdett út folytatása. Például a Hold- és a Nap-motívum egyre szakrálisabb tartalmú feltűnése: a differenciálatlan őskáoszból történő kiemelkedése, sőt egy újabb, immár transzcendens egység felé, az ”unio mystica” létesüléséhez vezető előfordulása. A két égitest között ekkor idői kapcsolat alakul, melyben a lírai alany túllép felszíniként észlelt énjén, s a szentnek látott távlatok felé nyitja meg önmagát (Nyárdélutáni Hold Rómában). A kései Ady-líra vallásos tematikájának legmeghatározóbb forrása azon élménykör, amely az uránikus mitológiai képek változásait mutatja, s ami végül az Istentől megszentelt emberi élet hitéhez érkezik.
Az Özvegy legények tánca magába foglalja Ady mitikus képzeletének számos motívumát. Az említett uránikus képeken és a kultikus táncon túl említhetjük a várak ódon termeit, a szent és a profán mozzanatok szembesítését, de több jelző is a visszatérő elemek közé tartozik („bolond és fehér”). E motívumok pedig mítosz és szimbólum már említett találkozását segítik elő, mégpedig a versszöveg folyamatában építve-kibontva kapcsolatukat. Hiszen a színtér és a rítus felidézése markánsan jelenetezi a költeményt, szinte dramatizálja a víziót, amely így valamilyen történet („mítosz”) lejátszódását szuggerálja. Ugyanakkor mindez egyúttal szimbolikus távlatot nyer, költői képek hálózatát is megteremtve. A táncmotívum egyre szimbolikusabbá alakul például a hozzá kapcsolódó jelentések: a Hold, a sír, a halál és a szerelem, a szenvedés és az alkotás képei által, melyek továbbá beékelődnek a közlésmód rituális rajzolatába. Az esemény képpé, a kép eseménnyé tűnik át. A történés a mitológiai, a képiesség pedig a lélektani rétege a versnek. S ahogy mítosz és szimbólum olvad össze, úgy válik eggyé a mitikus és a pszichologikus jelentés.
E rendkívül szuggesztív formálásmód az Ady-líra egyik legfontosabb esztétikai elvének tekinthető. A hatást fokozza a mélyvilágból a felfelé törekvésnek képi-motivikus eszköztára, vagy ha úgy tetszik, a tudattalan ősképekből a művészi alkotás megformálásának dinamikája. A kettő voltaképpen ugyanaz, hiszen láttuk, az individuációs folyamat és az ihlet fejleményei egymás megfelelőinek tekinthetők. Olyan szembesülő mozzanatokra utalunk, mint az éjszaka („Szent György-nap éje”) és a reggel; a mélység („tátongó sír”) és a magasság („uránikus szféra”); az ősképekbe merülő teremtő fantázia világa („Khiméra asszony serege”) és a szellemi alkotás eredménye („verses papír-lap”); az ős-időtlenségbe vesző pogány elem (ehhez az április végi naphoz egyébként több profán népszokást köt a folklór) és a szent dal.
A mű Ady mitikus-misztikus világlátásának egyik kulcsverse, korai lírájának reprezentáns darabja. Későbbi pályaszakaszán megfigyelhető lesz az itt megkezdett út folytatása. Például a Hold- és a Nap-motívum egyre szakrálisabb tartalmú feltűnése: a differenciálatlan őskáoszból történő kiemelkedése, sőt egy újabb, immár transzcendens egység felé, az ”unio mystica” létesüléséhez vezető előfordulása. A két égitest között ekkor idői kapcsolat alakul, melyben a lírai alany túllép felszíniként észlelt énjén, s a szentnek látott távlatok felé nyitja meg önmagát (Nyárdélutáni Hold Rómában). A kései Ady-líra vallásos tematikájának legmeghatározóbb forrása azon élménykör, amely az uránikus mitológiai képek változásait mutatja, s ami végül az Istentől megszentelt emberi élet hitéhez érkezik.
EISEMANN GYÖRGY
ADY ENDRE (1877-1919) költő, publicista. Az Új versek (1906) című kötetével óriási feltűnést keltett, új perspektívát nyitva nyelvünk költői lehetőségei előtt. A Nyugat állandó munkatársa lett, viták kereszttüzében alkotott. Erdélyi szülőföldje és párizsi tartózkodásai egyaránt szerepet játszottak szellemi tájékozódásában. Lírája a magyar történelem hagyományait, a protestáns vallásosság élménykörét ötvözi a modern szimbolista törekvésekkel, a misztikus látásmóddal. 1903-ban ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal, szerelmi költészetének Lédájával. 1915-ben házasságot kötött Boncza Bertával, a Csinszka-versek ihletőjével. Líratörténetünk egyik legnagyobb és utánozhatatlan egyénisége, korszakos költő.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 238-241. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése