Karácsony este van. Kegyetlen hideg. Az északi szél kíméletlenül sodorja le a havat a háztetőkről a csomagokkal megterhelt járókelők fejére, pedig most majd mindenki az utcán van, hogy tehetsége szerint bevásároljon, és kedveseinek meglepetést és örömöt szerezzen. De mégsem mindenki.
A külváros egyik régi házának harmadik emeletén egy öreg asszony ül és varr, rongyos ruhát javítgat. A szoba egyszerű, szinte szegényes, de egy szép pianínó és értékes olajfestmények jobb időkről tanúskodnak.
Az öreg asszony meg-megáll munkájában, talán elfáradt, vagy gondolkodik, gondolatai igen fájdalmasak lehetnek, mert a könnyek gyakran elborítják szemeit, és ha nem látnák is fekete ruháját, arcvonásai elárulnák a gyászt, mely szívében van. De kopognak az ajtón, az öreg asszony összerezzen és idegesen nyit ajtót. Csak a levélhordó.
- Asszonyom, egy hivatalos levél – mondja a postás.
Az öreg asszony elhalványodik, reszketve veszi át a levelet, de nem meri felbontani, míg nyugodtabb nem lesz.
Mi van benne, talán visszaküldték folyamodványát? Vagy?... de már nem is mer reményleni, hisz oly rég várja már. Végre felszakítja a borítékot s egy utalvány hull ölébe egy nagyobb összegről az ő nevére, melyet bármikor felvehet.
Szegény öreg, alig hitt szemeinek, az írást újra és újra elolvasta, végre összekulcsolt kezekkel és mint az olyan emberek szoktak, kik magányosan élnek, hangosan kezdett beszélni.
- Köszönöm édes jó Istenem, hogy nem hagytál el és érdemesnek találtál arra, hogy meghallgasd könyörgésemet.
Végre lecsillapult, az utalványt elzárta a szekrényébe, leült és szemei a varrógépre vetődtek, elmosolygott és felkelt. A gépet a sarokba tolta gyengéden, mint egy jó barátot, kivel sokszor együtt átvirrasztott, ha álom nem jött szemeire. Leterítette szépen egy hímzett terítővel, hisz ezután nem lesz reá szüksége, vehet magának kész fehérneműt... a szoba is oly hideg, már régen árándozik egy meidinger kályháról, az még a kis konyhát is melegítené... hátha még egy puha, meleg szőnyeget venne lábai alá... Elégedett mosollyal húzta székét a hideg kályha mellé és tervezgetett tovább, hogy miután a konyha is meleg lesz, talán fogadhatna egy kis cselédet is, aki a durvább dolgokat elvégezné.
A sok tervezgetésbe elálmosodott és lefeküdt, de álma nem volt nyugodt, korán felkelt, elköltötte szerény kis reggelijét, magához vette az utalványt és elindult felvenni a pénzt, és egyúttal megvenni mindazon dolgokat, mikre oly régen vágyott és most úgy örült.
A pénz megvan, szorosan tartotta, nehogy elrepüljön ujjai közül... Mély gondolatokba merülve ment az utcákon keresztül, maga sem tudta, hogyan ért haza, csak azon vette észre magát, hogy az íróasztala előtt áll és rejtekfiókjába egy takarékpénztári könyvet tesz, mely unokái részére van kiállítva.
A kályhában pattog a szén, a szoba nem is olyan hideg, az öreg asszon leül a tűz mellé és gondolkozik a jövőről, melyest ő talán meg sem ér. Szép gyermekek vonulnak el lelki szemei előtt, a legidősebb, egy szép szőke leány, hallgatja, amint apja beszél:
- „Kiházasítalak édes leányom tisztességesen, de zongorát nem adhatok, mert többen vagytok.”
A pamlagról felemelkedik egy még mindig csinos asszony és közbe akar szólani, de ugyanazon percben fölkiált több kis száj:
- „Nem is kell édesapám, hagyott nekünk arra valót a szegény nagymama!”
Az öreg asszonynak kélt nagy könny futott végig redős arcán, de ezeket nem a fájdalom sajtolta ki szemeiből, mert ajka mosolygott, hisz neki már csak könnyei voltak úgy az öröm, mint a fájdalom kifejezésére, de most egy percre megfeledkezett nagy bánatáról és boldog volt.
A varrógépet kihúzta a sarokból, mely még soha oly vígan nem zakatolt keze alatt, mintha csak azt pergette volna: „Meg vagyok veled elégedve.”
(Sz.E.)
(Forrás: Nők Világa 2. kötet 1903. 1.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése