Tóth Kálmán (1831-1881): Hogy a virágok…

 
Hogy a virágok elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai:
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Az örökké fog tartani.

Mi virágot a vésztől óvná,
Nem nyerhetett az oly szivet;
Lásd! Szépségednek mulásában,
Én nem hiszek, én nem hiszek.

Te mindig az lész, a ki most vagy,
Örökre az lész énnekem:
Az én kis ártatlan mosolygóm,
Az én kicsike gyermekem.

S én az leszek neked örökké,
Örökké, a mi most vagyok:
Kit a hamvadástól úgy féltesz,
A te reszkető csillagod.

Hogy a virágnak elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai:
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Az örökké fog tartani.

Oh annyi köt már össze minket,
Öröm, bú, annyi… nézd csak ott,
Mögöttünk immár észrevétlen
Egy egész világ támadott.

Iratos mezők, fris források…
Oh nézz csak oda édesem!
Az a mi multnak szép világa,
Mely el nem veszhet soha sem.

S fátyolt reá az éj se vonhat,
Emlékünk tüze ott lobog,
E tüz mellett, mi vagyunk ketten
A boldog éji pásztorok.

Hogy a virágok elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai:
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Ez örökké fog tartani.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.