Üdvre jutott lelkek seregébe’ pihen vala immár
Révai, a magyarok nyelvének bajnoka, hőse,
A mikor a mennyek küszöbén egy ábra jelent meg.
A bölcs, játszi Vitéz volt ez, ki is akkoriban szállt
Fáradt csónakján a boldog partra ki. Büszke
Érzéssel fogadák mindnyájan; s Révai tüstént
Szárnyra kel, és szeretett társát kegyelettel ölelvén,
Üdvözlégy, úgymond, magyarok fő bárdusa nálunk!
S önfejiről levevén koszorúját, fűzte Vitézre.
Elhajlott ugyan ez, de megintő Révai, s újra
Igy szólt: Vedd el ezen koszorút, ez tégedet illet.
Én magyarinkra csupán nyelvet hagytam, te poésist.
Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése