Báró Eötvös József költeményei

 

Az olvasó itt összegyűjtve veszi b. Eötvös József elszórva megjelent költeményeit, néhány még kiadatlan kiséretében. Úgy hiszem, hogy a midőn a tisztelt szerző gyüjteményét kérésemre e zsebkönyv számára átengedni sziveskedett, csak közohajtást teljesite, s hálám a közönség köszönetével fog találkozni.

Vachott Sándorné

A MEGFAGYOTT GYERMEK (1833)

Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn, a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog
Az árva kis fiú;
„Anyám! Oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki neki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
S nem fütenek nekem.

Melléd temetve én i itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!”

Az árva búsan zengi így
Kinos panaszait:
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivit.

A gyermek fázik, könyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körül; de itt
A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik.
A csend irtóztató,
Csak szél sohajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! De nincs erő;
Lankadva visszadűl
A kedves dombra,  felsohajt,
S még álomba kerül.

És im az árva boldogul,
Jól érzi most magát:
Elmultak minden gondjai;
Az álom hiv barát.

Szíve még egyszer feldobog,
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott -
Meghaltak kinjai.

A NYUGALOM (1834)

A keresztnél méla csendben
Ül a remete,
A homályos erdőségen
Függ tekintete.

Mint mikor ha béke lészen,
Hosszu harcz után,
S fejér zászlókat tűzünk ki
A várak falán:

Úgy ez aggnak homlokán is
Már felvonta rég
Fejér szinü lobogóját
A szent békeség.

A keserv vezette egykor
Az ifjut ide,
És e kunyhó szük körében
Folyt le élete.

Most nyugodtan visszanézhet
Mult korára ő,
Mint egy védfal áll előtte
Az elmult idő.

„Hála néked üdvözitőm,
Igy imádkozik -
Hogy elmultak a keservek,
S szívem nyughatik.

Mindazok, kiket szerettem
Régen nyugszanak,
S kinos vágyim, s a reménység
Már nem bántanak.

Mint a lombveszített tölgyfa
Állok mostan itt,
És a vész, bár mint dühödjön,
Fel nem háborít.”

Mély gondokban elmerülve
Ül a remete,
Fájdalom és öröm nélkül
Hallgat érzete.

A kunyhóhoz víg kedvében
Gyermek közeleg,
És az aggot tisztelettel
Igy szólítja meg:

„Áldj meg engem szent remete
Hogy boldog legyek!
A faluból jöttem hozzád,
Eprekért megyek.

Im rózsákat hoztam néked
Nemde szépeket?
A szomszédok is csodálják
Kicsi kertemet.”

Az agg férfiú megáldja
A jó gyermeket,
S ez rózsáit általadva,
Vigan elsiet.

Némán ül az agg sokáig,
A rózsákra néz,
S rég lecsillapult szivében
Feltámad a vész.

Visszagondol szebb korára
Hol gyönyört igért
Neki is a gazdag élet,
Mint küzdelmi bért.

Hol a lyányka bíbor ajkkal
Szerelemről szült
S elmerülve nézetében
Ő is boldog volt.

Régen elvirult tavasznak
Szebb virágira
Gondol vissza – s egy nehéz csepp
Hull rózsáira.

DALNOK ÉS KIRÁLY (1835)

Szélvész üvölt – a tenger
Egy saját zúg körül,
Rajt egy öreg király, és
Egy ifu dalnok ül.

S míg korona övedzi
Az aggnak ősz haját,
Még fris babér az ifju
Redőtlen homlokát.

„Mit ér mostan hatalmam,
Szól búsan a király
Ki annyi harczban győzött
Dicsetlen sírt talál.

A nép könnyen felejti
Meghalt királyait
Csak a ki jutalmazza,
Említi tetteit.”

’Isten veled szerelmem!
A dalnok énekel
Isten veled örökre
Ifjadnak halni kell.

Ha majdan énekemnek
Ismétled hangjait,
Gondolj reá is akkor
Ki némán fekszem itt.

Elég gyönyört találtam
Ne sirj ó kedvesem:
Szerettem, énekeltem,
És ez elég nekem.’

S a tenger inkább ordít,
A szél inkább fütyül,
A sajka szirtre vetve
Törötten elmerül.

Megszünt a vész, nyugodtan
Áll a tenger megint,
A holdvilág felkelve,
Reá ezüstöt hint.

A dalnok fris babérja
Fenn úszik tükörén:
Az aggnak koronája
Temetve fenekén.

BUCSÚ (1836)

Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermek reményim s bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha vissza térek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!

Nem mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bérczeid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bércz nekem?
Hazát kiván, hazáért ver szívem.

Az ég egy kincset ád minden hazának,
S a nemzet hiven őrzi birtokát;
Császárról szól a franczia fiának,
Büszkénutatja Roma ó falát,
Hellásznak kincse egy elomló rom,
Tiéd hazám, egy szentelt fájdalom.

Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,
S egy köny beszél hazánk nagyságirul.

S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll egy bús emlékezet,
Nagy sirköve hazámnak temetőjén,
S ráirva mind, mi véle elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.

S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek
Az új barázdán a régi hősökön
Kalászai, erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt, a férfi vérözön,
Nincs kő határán, nincsen kúnhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.

S nem veszhet el míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó
Tán honom könye vagy te nagy folyó?

S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könyeid között,
Égőn szeretlek özvegy fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény,
Él még a sír felett is egy remény.

És most isten veled; talán sokára,
Örökre tán; hazám, isten veled!
Rég eltünt ismert bérczeid kék határa
S tovább siet vándorló gyermeked:
Ha visszatérek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!

A VÁR ÉS A KUNYHÓ (1837)

Áll grófi vár magányosan
A puszta bérczfokon,
Kőczimer a kapuk felett,
Zászlók a tornyokon;

S mélyen keritik árkai,
Sok százados falát,
Hová török s tatár erő
Nem lelhető utát.

S egy kis lak áll a bércz alatt
Zöld rétnek közepén,
Nyugalmasan fészket rakott
A gólya tetején;

Zöld a kerítés, kis falát,
A dél sugáritól
Egy hársfa védi, födele
Ne nyúl ki ágiból:

De a magas tornyok felett
S a kisded ablakon
E g y  n a p  sugára játszadoz,
S mindent egy fénybe von.

S kéken terül a tiszta ég
A vár s kunyhó felett,
Egyképen mintha áldana
Urat s szegényeket.
*
Eljött az est, csikorgva nyilt
A tölgyfa várkapu,
S büszkén köszöntve lép elő
A deli úrfiu.

Aranykard csördül oldalán,
Dolmánya gyöngyözött,
S reszketve csillog drágakő
Nyuszt kalpagja fölött.

Eljött az est szép hajnala,
S a kunyhó ajtaján
Pirulva, mint az ég, kijő
A szép jobbágy-leány.

Remegve lép s meg visszanéz,
Megáll s tovább siet.
A völgyben nincs ily szép leány,
Világon sem lehet!

Ah, régen vár az ifiú
Erdő sötétiben,
Siet, siet a szép leány,
Mellén majd megpihen.

Szü szün dobog, ott állnak ők
Hallgatva boldogan,
Eltünt a vár s a kunyhó rég
Az j homályiban.

Eltünt a föld s a nagy világ,
A gyémánt s czimerek,
E g y  é r z e m é n y n e k  lángiban
Dobognak a szivek.
*
Magasan ül a büszke gróf
Várának termiben,
Arcza komoly, fejér haja,
A sziv örömtelen.

S az ajtó nyilik és belép
A grófnak egy fia,
Egy földmives s egy szép leány
Vezetve általa.

„Atyám! A deli ifju szól -
Add szent áldásodat,
Csak őt, csak őt szerethetem,
Csak érte él fiad.”

’Csak őt, csak érte?’ szól az agg,
S harag gyúl arczain -
’Mocskot tudod nem szenvedek
Ősimnek czimerin.’

„Mocskot nem szenvedek magam -
Szól a földmivelő -
Nevem felett; leányomat
Mért csábítű el ő?”

’Itt függnek ősim képei -
A gróf szól – s czimerek,
Nincs köztük egy is nemtelen
S nem lesz míg én leszek.

Nemzetségfűm terjedten áll,
Áll ősim tereme,
A harczmezőn pihennek ők,
A faj hősök neme.’

„Velem leány – a jobbágy szólt,
Gróf úr, isten veled,
Erősen áll ez ősi lak
S hires vitéz nevel.

De voltak ősim nékem is,
Van nékem is hazám, 
S a gróftul nem koldult kenyért,
Bármily szegény apám.

E hársat nézd száz évivel,
Csekély lakom előtt,
Nemzetségfának ültető
Ősöm a zöldelőt.

Felnőtt a fa, száz ágakat
Hajtott erős töve,
S hidd el gróf úr jobbágyod is
Gondol még ősire.

Ha ott ül este s a mező
Kaszálva illatoz,
S az est harangja énekel,
Mint egy szentelt koboz:

A mult időkre gondol ő,
Miként te, hős uram,
S a nemtelen szemekből is 
Megindul a folyam.

Mert voltak ősim nékem is
Hazáért vérezők,
S mert nem említed tettöket,
Tán nem vitézek ők?

Bár ősöd hantja szépen áll
Ismert a harczmezőn,
A népnek hamva büszke úr
A por eldődidőn.”

A jobbágy szólt s büszkén kimegy,
Hol kis kunyhója áll,
De ah, szelid leánya ott,
Nyugalmat nem talál.

S nyugalmat nem talál a gróf
Fia, sohajtozik:
A  v á r b a n  s a kunyhóban  e g y
K e s e r v  uralkodik.
*
Ősz lett, a hársak zöldje hull,
A fecske elrepül,
Elszáradt lomb csörögve száll
A kis kunyhó körül.

S a büszke várnak tornyain,
S a tölgy kapu felett
Búsan szállong gyászlobogó,
Szines zászlók helyett.

Csikorgva nyíl a várkapu
S kilép a gyászsereg,
Egy rézkoporsót visznek ők,
Rajt festett czimerek.

Nyilik a kunyhó ajtaja,
Fejér leányok ott,
Virágtakart födél alatt,
Kihozzák társokat.

Megállanak a zöld mezőn,
Uj sirgödör körül,
S a gróf s a jobbágy bánata
Egy köyüvé vegyül.

Rög rögre hull, temetve ott
Két fájó sziv pihen,
a gróf és a jobbágyleány
E g y  s í r  n a k  mélyiben.

AZ ÉLET FÁJA (1837)

Ismertem én ifju koromban
Egy fát, éltemnek kertiben,
Gyönyör között és bánatomban
Enyhet találék hűsiben,
S mint fészkihez a kis madár,
Reá e sziv pihenni jár.

Mert  zölden áll, bár rég körülte
Eltünt a kert s virágai;
Az ősz ez egyet elkerülte
S tömötten állnak ágai,
S bár elveszett minden remény,
E fán még zöldet látok én

S a lomb között ezer virágot
Pirulva az ágak fölött,
S ha feltekintek, napvilágot
Csillogva a levél között.
Hol fülmile csattogva szól
Elmúlt tavasznak bájiról.

„Ne nyulj a fához, szép gyümölcse
De elveszi nyugalmadat -
Igy szóla isten édenébe’
Ádámhoz – tartsd parancsomat,
Mert élted fája ez, s tövén
Tied csak egy, a zöld remény.”

Ah bús rege! – s talán valónak
Találom én is egykoron;
Ha majd a régen szomjazónak
Enyhülés int le ágidon,
Milyen gyümölcsöt adsz nekem,
É l t e  n e k  f á j a  s z e r e l e m?

REMÉLJ! (1838)
Máriához

Reményed eltünt, pusztán áll jövendőd;
Szólsz sohajtva, s én elhiszem neked;
Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,
Mi biztosan a sziv, mely szenvedett!

S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,
Mit nem gyanít a zajgó néptömeg,
Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,
Bút, bánatot, mik ők nem értenek.

Mert, lám, szerettem én is szép napokban,
Szerettem hőn, hűvebben nem lehet;
S én is csalódtam, s néma bánatomban
Én is elátkozám az életet.

S egy sziv ha volt, mely szivemet megérté,
Mely értem érezett, egy hü kebel,
Már rég pihen, s a néma sir fölébe
Az elhagyott hiába térdepel.

Magam vagyok. Ifju és elhagyatva
E nagy világon, hol szeretni kell.
Ki bánja ezt? Ők sorsomat irigylik
S e puszta fényt, nem ismert terhivel.

Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,
S ha kedv derül néha az arczokon,
Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,
Mert nem remélhet annyi sírokon’

Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,
Kis gyermekek mosolyganak körül,
Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?
Ki még szeretni tud, az még örül.

Oh nézd a rózsafát téli napokban
Oly búsan áll, virágtalan komor,
De zöld boritja újuló tavasszal,
És száz virágtól vidám a bokor.

S e sziv, mely hajdan elragadva érze,
Mely forrt, feszült gyönyör érzelminél,
E sziv nem vetné messze téli álmát,
Nem hajtna új virágokat? – R e m é l j!

A TOKAJI HEGY (1838)

Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.

Mégis jól tudod mi voltál,
Híven érzed, a mit rég,
Régi lángod, régi fényed
Boraidban most is ég.

Képed ez te árva nemzet,
Mely elvesztéd fényedet;
Oh de mondd, hát könyeidben
Lángol-e még szent tüzed?

ÁLOM (1839)

Egy álmot álmodék, régmult napokban,
Csodásan bájost, s mélyen kinosat.

Magam valék, megnyilt az ég felettem,
Leszállt egy angyal fényes távolából,
S fejemre tett egy rózsakoszorút,
Oly illatost, olyan virágozót,
Hogy szívem nem birá gyönyörje terhét:
S z e r e l m e t  a d t a m  j ó  i f j u  n e k e d,
Igy szólt az angyal bájjal rám tekintve.

S míg ott ülék gyönyörnek érzetében,
Hervadni kezdtek a nyiló virágok,
A zöld levél sárgulva hullt alá,
S tövis koszorú vérző homlokom,
Hogy szívem már nem birta kinja terhét:
S z e r e l m e t  a d t a m  j ó  i f j u  n e k e d,
Igy szólt az angyal búsan rámtekintve.

Oh álom volt a rózsa s a tövis,
Álom, mely többé vissza nem jövend. 

A NAP MIKOR… (1839)

A nap mikor leáldozik
Pirosan áll az ég határa -
Mohács- s Budánál vérezél
Magyar! hazádnak alkonyára.

Az éj ha jön, oly bús a táj
A kelő hold halvány világán -
Mikor e honra éj borult
Félhold mosolygott pusztulásán.

De hajnal jő a hold után,
s ragyogva új nap kél egünkön -
Leszállt a h old, s mért nem ragyogva
Hát új nap ismét nemzetünkön?

SZERENCSE S NYUGALOM (1839)

Nyugodt a táj: a tél hófátyolával
Rég elborítá messze téreit,
A csermely áll, zajos hullámzatával
Nem mossa többé puszta partjait.
Nem suttog lomb a barna, görcsös ágon,
S mely rajta énekelt, a vig madár
Rég hallgat, s a kihalt hideg világon
Virágtalan, de nyúgodt a határ.

Nyúgodt, míg a tavasz első fuvalma
A csillogó mezőn végig futott,
Egy félen át a napmeleg hatalmam
A téli tájon győzve elhatott.
S im újra felriad ezer szavával
A nagy természet álmai után,
A csermely felzúg, olvadott havával
Patak rohan a hegynek oldalán;

A jéglepelt egy napnak olvadása
Elvonta, szinlett nyugalom helyett,
Feltünt az elmult ősznek hervadása,
S a pusztaság a barna föld felett.

S a nyár ha jő virágos köntösében,
Mi bájoló a messze láthatár;
A föld világosabb, zöld rejtekében
Gyönyörről énekel minden madár;
Az ágak nyögve föld felé hajolnak,
Nem birva többé édes terhöket;
A csermely zúg, virágok illatoznak,
S örömzaj tölti a természetet.

Örömzaj, - míg az ősz első ködével
Homályt borít a színes táj felett,
S téli halált hirdetve jégszelével,
Egyszerre elront annyi életet.
Sárgán lehull a lomb sötét tövéről,
Eltünt az illat, a virágozás,
A fecske messze száll e bú helyéről,
S csak csend marad, csak őszi hervadás.

E l v i r a! Lám ez keblünk nyugodalma,
Ez a szerencse, melyről álmodál,
Azt feldulá egy nyájas nap hatalma,
Emezt egy dér – és elhervadva áll.
Biztos csak egy: sorsodnak változása,
Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség;
Minden tavasznak eljő hervadása,
És a nyugalmat vész követte még.

ELVIRÁHOZ (1839)

Szeretlek! – o vagy mért ne mondanám ki,
Mit évekig kinosan érezék,
Mi szívem átka volt, szívem reménye,
Vigasztalóm, s mi által szenvedék!

Szeretlek! – Vagy nem hordozám-e eddig
Hallgatva súlyos bánatterhemet?
Vagy hallál egy panaszt? Vagy csak gyanítád,
E szív hogy érted annyit szenvedett?!

Nem tűrhetem tovább. Mit eddig rejte,
Tovább nem birja e szorult kebel,
A szív feljajdul hosszu bánatában,
A seb kitört, most hadd vérezzék el!

O én szeretlek! – Ajkaim kimondák,
Gördült a koczka,melyen éltem áll,
Üzz bár magadtól, vesszenek reményim,
Kimondhatám, - és te kihallgatál!

A bánatot, mely keblemet gyötörte,
Már nem magamba rejtve hordozom,
Ha bár érezve nem, megértve hangzik,
Nem hasztalan, mint eddig, bús dalom.

Te érteni fogod, ha elragadva
E lant keserveimről énekel,
Te érteni fogod ajkamnak átkát,
Megérteni, mért érzik e kebel!

Megérteni, hogy ifiú koromban,
Hol annyi szép remény mosolyg felém,
Öröm helyett csak bánatot találván,
Csak a keserv gyönyörjét éldelém!

Megérteni e szivet bánatában,
A mit reméltem, s a mit szenvedek;
S ha majd a nép megindul szózatomnál,
Titkon elmondani: é n  é r t e l e k!

O, hadd remélnem! És ha jobb napokban
E vészhányt szív majd megpihenhetett,
Ha csak egy név maradt meg életemből,
S talán egy áldás sirhalmom felett;

Ha boldogabb utódok majd kivítták,
Miért korunk hiába küzködött,
S ha visszanéznek hálás érzetökben:
Tán megneveznek a dicsők között.

Vagy ha felejtés díja életemnek,
E gyermekábránd ha nem létesül;
S mint életemben elhagyatva álltam,
Úgy elhagyottság lesz a sír körül:

Te ne felejts el sirom éjjelében,
Gondolj reám, ha majd már nem leszek:
Czélom magas vala, bár el nem értem,
S dicső, vagy névtelen – s z e r e t t e l e k!

ŐSZ (1839)

Légy üdvözölve ősz, te föld halála,
Borult egeddel üdvözöllek én,
E szívhez illik bús napod homálya,
S e hervadás a messze föld szinén.
Pusztán, mint téreid, áll életem,
Halálra intesz, üdvözlégy nekem!

Hervadva hull már a levél a fáról
És elszállt a virágok illata:
Igy tün el az öröm csak mult bújáról
Meg nem feledkezik a sziv soha.
Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld;
Ha veszve a remény, mit ér a zöld?

Mit ér a dal a  zöld berekben,
Ha csak elmult vigalmaimra int,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
S hogy minden eltünt, gyermek álmakint,
S éltemből egy maradt: a fájdalom,
És az, mire taníta bús dalom.

Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit
Szinesre festi végreményimet;
Miért iriyled? Elvevé virágit,
És pusztán hagyta ifjú éltemet.
Lehull a lomb, ha oly szinezve áll,
Közelgve csak szebbíti a halál.

Miként legszebb a nap végső sugára,
Legcsillogóbb a hajnal csillaga:
Úgy önti báját a költő dalára
Tikkasztá élte nyájas alkonya.
Órája elmult, megnyeré a bért:
Öröm helyett, a fonnyadó babért.

EGY ÚJSZÜLÖTT GYERMEK HALÁLÁRA (1840)

Alig jött s már is elhagyott,
A kit úgy vártatok,
Szerelmeteknek gyermeke;
Szülék, ne sírjatok!

Édes a hosszu nyúgalom,
Bár percznyi lét után:
Nem jó nekünk a föld szinén
Alatta jobb talán.

Hisz azt, mi életünkben szép,
Ő már élvezte itt:
A napnak meleg sugarát,
S anyjának csókjait.

MAHOLNAP SIR TAKARJA...(1841)

Maholnap sír takarja
Elfáradt szívemet…
Ne sírjatok barátim
Füves hantom felett.

Nem volt oly könnyű éltem,
Mint mások képzelék;
Higyjétek jobb volt nékem,
Hogy jókor elmenék.

Láttátok-e tavaszkor
Az olvadt hóvizet,
Mely vigan csörgedezve
A völgy felé siet?

Hogy csillog-villog árja,
Mi vígan cseng zaja,
S felette hány szivárvány
Von ivet partira.

De jöjjetek, ha nyár lesz,
S a viz elszáradott,
S nézzétek csak az utat,
Hol árja elfutott.

Hány s milyen akadályok,
Sziklák minden felől,
S míg fen csillogni látszott,
Mily küzködés belől.

Im képe életemnek:
Felszine csillogó,
De o ha azt tudnátok,
Mit rejt e szép folyó.

A MULT (1842)

Ne bámuld azt, ha sokszor,
Bár boldoggá tevéd,
Bús hangok töltik ismét
Költődnek énekét.

A múltat el nem törli
Boldog jelen soha:
Az is fáj, a mit elvett,
Az is, mit meghagya.

TANÁCS (1845)

O nézd a tölgyet, erős gyökerével
A földből szíja élte nedveit,
De felfelé hajt minden erejével,
S az éghez nyujtja lombos ágait.

Igy tégy te ember, kit e földhöz kötnek
A sors, s ezer szükség vaskarjai,
Bár innen élsz, ez nem elég körödnek,
Magasabbakküzdelmed czéljai.

Áldást a szív csak így terjeszt körére,
Egész pályánk hasznos csak így lehet:
Miként nagyobb árnyékot vet földjére
A tölgy, mennél magasbra nőhetett.

ÉN IS SZERETNÉM… (1846)

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban,
s bimbók között keresni képeket.

Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és búsongva dallani,
S nyájas arczáról, jéghideg szivéről
Érzékenyen sok szépet mondani.

Én is szeretném lángoló szavakkal
dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.

De engem felver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érczkara;
Nemem keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.

Mit ezrek némán tűrve érezének
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az énekeltem
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?

Míg gyáva kor borúl hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Míg égő köny ragyog ezrek szemébe’
Szelid örömről nem mesél dalom.

Miként az eol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt, bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket? 

Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kinozá szivünket,
Nem könnyeket-e kér a szenvedő?

S ilyen legyen dalom, egy villám fénye,
Egy köny, kimondva ezrek kínjait.
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakittsa ketté lantja hurjait.

PANASZOK (1847)

Az ágon függ remegve
A zöld levél,
Körülte vigan szállong
Az esti szél.

’Mért kell leköte lennem?
Sohajtozik -
Zöld a mező s raj minden
Virágozik.

De én az ághoz kötve
Csak rab vagyok,
A szép mezőn veled nem
Szállonghatok.’

S a szellő átsuhanva
A rét felett,
Magával visz egy száraz
Falevelet.

’Mért kelle elszakadnom -
Szól bús szava -
A törzsről, hol az életemben
Oly szép vala?!

Kit elragadt tövéről
A végezet,
A földön nem talál az
Más nyughelyet.’

MOHÁCS (1847)

Elődeink siralmas harczhelyén,
Zöldebb a fü, Mohácsnak mezején.
Több illat tölti a virágokat
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol honfiszív honáért vérezett.

O ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földjét termékenyítve hamvad el;
És szelleme a sír körül marad,
Tettekre intvén az utódokat.

A TÓHOZ (1847)

Tó mi nyugton áll vizednek
Messzenyúló tüköre; -
S nemde hányszor felriasztott
Már a vésznek vad keze!

Szineden a holdvilágnak
Képe uszik s csillagok; -
S hányszor verték partjaidat
Felzavart setét habok!

Sajkák lejtnek könnyü uton
Most a zöld partok felé; -
S hány hajós látott dühödben,
Mely sajkáját széttöré!

Boldog tó, a vész ha átment,
Nem zavarja szinedet!
Boldog szív, mely elfelejti,
A mit egykor szenvedett!

VÉGRENDELET (1847)

Ha majdan átfutottam
Göröngyös utamat,
S hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad.

Márvány szobor helyébe,
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.

S ha majd kijőtök néha
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könyet, mert szeretett.

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Báró Eötvös József költeményei - Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.