Midőn a gyermek jő: tapsol a házi köz,
Szeliden ragyogó szemétől új gyönyörnek
Gyulad minden szemen.
Jöttén a homlok is, melyre a bün s a gond
Setét felhőt nyomott, vagy mély redőket vont,
Kiderül hirtelen.
Ha zöldséget fakaszt küszöbünkön a nyár,
Vagy csipős őszi szél meleg szobába zár
Lobogó tűz körött:
Midőn a gyermek jő, az öröm érkezik,
Nevetünk, szólítjuk, s anyja – fogván kezit -
Tanítja járni őt.
Hosszu estéken a tüzet szítván kerünk,
Hazáról, Istenről, gyakran emlékezünk,
Vagy a költők felől.
Jő a gyermek! Isten veled ég, föld, haza,
Költők, dalok! És a komoly beszéd szavakkal
Mosolyra olvad föl…
Éjjel, midőn a nép álomban szendereg,
Csöndesen, zajtalan szunyad mező, berek,
És álmodik a tó,
Egyszerre a hajnal kigyúl, int fénytorony,
Harangok ébrednek a csöndes falvakon,
S madárdal hallható:
Gyermek! Te hajnal vagy, én alvó föld vagyok,
De arczom egyszerre virágokkal ragyog,
Csak téged lássalak.
Lelkem erdő, melynek sötétes árnyiban,
Számodra oly édes hang suttogása van,
S arany napsúgarak…
Végtelen gyönyörrel van tele szép szemed,
Kis kezeid áldást hintenek s örömet,
S nem ártottak soha!
Lábad nem taposott a föld sarába még,
Fejed szent! S angyali ártatlan szendeség
Reá dicskört vona!
Az vagy nekünk, mi a bárkának a galamb,
Kis lábad meg nem áll a földön itt alant,
Válladon röpke szárny!
Csak nézsz magad körül – semmit nem értve még;
Kettősen tiszta: mert testedben szüzesség,
S lelkedben semmi árny!
Oly szép a gyermek! Ez ajk, mely mindig nevet,
Ez édes jóhiszem, e könnyek, melyeket
Egy percz hoz s letörül…
Édes ámulatban csapong körül szeme,
Egész világ előtt kitárva szelleme,
S ajka csóknak örül.
Oh uram! Őrizz meg engem s enyéimet,
Sőt ellenségem is, ki káromon nevet:
Ne lássunk soha sem
Méhek nélkül köpüt, virágtalan nyarat,
Üres fészket, gyümölcs nélküli kosarat,
s házat gyermektelen!
Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése