Csak azt lássam-e, hogy a magyar költőnek
Ha élni küzdelem, meghalni szerencse,
Hogy akkor adózunk díjjal a dicsőnek,
Midőn kivirult már sírja nefelejtse?
Csak azt lássam-e, hogy az első fájdalom
Birja fölhevítni fagyos kebelünket;
Hogy egy szemfödél az országos jutalom;
S csak a végtisztesség rázhat fel bennünket? -
Tán nincs is erőnk az élőnek örülni?
Lám az életből ily szépen kitanultunk!
S jövünk a nagy ember sírján lelkesülni,
Midőn érzelminkkel mármár elavultunk!
Mit jártok ott búval, panaszos kebellel
Ti, kiket nem illet a férfias bánat.
Menjetek feküdni, és kelni korán fel:
Szép a napkelet is, nemcsak a napszállat.
Oly szépen búsultok, hogy meghalni édes,
de annál kinosabb az élet köztetek.
S azt mondom a búra, mely igen beszédes,
Nem egyéb az szónál,melyset nem értetek.
S ha szíveitekben gyönge sohajtásból
Bánat kerekedik, részvét sugarával:
Megnyilik a farsang, áll mulatozásból,
S tánczoltok, a mint egy nagy férfiu meghal.
Már igy idő előtt megvénül az ember,
S felejti ha egykor lelke ifju vala.
Mert a részvétlenség leggyilkolóbb fegyver;
A föld nemesbjei haltak meg általa.
Már így a világot dögvész fenyegeti;
Mindennap esni kell egy nagy áldozatnak,
Hogy legyen a bánat egyszer már nemzeti,
Legyen vigassága minden egyes napnak!
Oh szentek, oh dicsők! kik nélkül a világ
Tenge növényeknek sivatag hazája;
Kik nélkül a népek gyilkos haramiák,
S gyöngébb az erősbnek született prédája;
Oh szentek, oh dicsők! majd a késő idő,
Mint félistenekkel dicsekszik veletek,
Ti azért álltatok a semmiből elő,
Hogy a hálátlanban gőgöt neveljetek.
Inkább feledtetni végképen, örökleg!
Hadd folyjon az élet vigan, kellemesen;
Halottak emléke ne háborítsa meg,
Aztán a ki megholt, nyugodjék csendesen.
Dicsekedjék is majd, a ki élni marad,
Világi javakkal, földi szerencsével.
Mert az élet olyan: ki nem vet, nem arat.
Nem is él ember csak szellemmel, igével.
De ne is mutasson a nép se azokra,
Kiknek érdeme, mint az égő szövétnek.
Önvád sulya essék a hálátlanokra,
Kiknek erénye bűn, dicsősége vétek.
És semmi pásztortűz ne ragyogjon aztán
A lefolyt időnek éji homályában;
Hadd lássa meg a nép: a kietlen pusztán,
Hová lesz vezetői lángelmék hiában.
A szellem azonban nem kérdi futását,
Fel is jő, le is megy, fényes ragyogással.
Nemzetének hagyván erős alkotását,
Világít és kinoz égő pirulással.
Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése