Martinkó András: Költő, mű és környezet (Kérdőjelek a Petőfi-irodalomban) - 1.

Néhány bevezető szó

Avant tout, il faut savoir poser des 
problémes. Et quoi qu’on en dise, 
dans la vie scientifique, toute connais-
sance est une réponse á une question.
G. BACHELARD: La formation de
l’esprit scuientifique. Paris, 1938. p. 16.

Úgy van, ahogy Bachelard, ez a nemrég elhunyt kedves francia  polihisztor mondja: „Mindenekelőtt problémákat kell tudni felvetni”, kérdéseket kell tudni feltenni. Az irodalomtudomány is a feleletet sürgető kérdőjelekben hordja jövője zálogát. A vitathatatlanul végérvényes, semmi további kérdést nem tartalmazó felelet, igaz, lezár, de ezzel be is zár valamit. Amelyik tudomány – ha van ilyen – már csupa megválaszolt kérdések lexikona, csupa vitathatatlan feleletek tára, - az nem időszerű többé, az funkcióját vesztett, az halott.

    Az itt következő lapokon mi is elsősorban kérdések, problémák  felvetésével akarjuk demonstrálni, hogy a „Petőfi-kérdés” nincs lezárva, tehát ma is időszerű. Az első pillanatra talán különösnek látszik, hogy kérdéseimet sokszor érdektelennek látszó apróságok, részletproblémák kapcsán teszem fel, de ma már tudjuk, hogy a világban – a költői világban is – minden mindennel összefügg, s ebben az egészben a mikrovilág nem kevésbé fontos, mint a makrokozmosz, sőt a természettudományok és a helyesen felfogott társadalomtudományok története is arra tanít, hogy a mikrovilágban letapogatott törvényszerűségek vezethetnek csak el a makrovilág törvényeinek felismeréséhez s a törvények általánosításához. Hiszem, remélem, hogy az általam megkérdőjelezett mikrojelenségek is az egész Petőfi-kozmosz törvényeinek felismeréséhez, jobb megértéséhez tudnak segítséget nyújtani. Ebben a kozmoszban IS egyetlen megkérdőjelezett molekula a Petőfi-kutatások egész módszertanát, a koncepciók (és prekoncepciók) egész rendszerét mozgathatja meg, az ellentmondások, elsietett általánosítások egész sorát kérdőjelezheti meg. Füzetem minden fejezete ennek a törvénynek igazolása, illusztrálása szeretne lenni. Konkrétabban szólva pedig: mutatvány szeretne lenni. Konkrétabban szólva pedig: mutatvány szeretne lenni abból az – egyedül korszerű – komplex műfajból, mely a kritikai kiadás, a monográfia és a (fizikai-biológiai és szellemi) életrajz  egymást feltételező, egymást kiegészítő, egymás nélkül csonka módszereit, kérdéseit egyesíti.

    De valami mást is szeretnék, és ez a más is erősen meghatározza füzetem profilját… Ha valóban a művész, a mű, az életmű belső összefüggéseiből, egységéből indulunk ki, gyakran járunk úgy, int Arany János költő „bányásza” (a Bolond Istók I. én. Végén):

"………. hányszor kergeti
Mély föld alatt vakon a vak eret!
Bizvást elindul, hévvel követi:
AZ egyszer elvész, meddő szirt mered
Eléje: s ő áll e szirtnél merőbben,
Sápadva szinben, fogyva kedv- s erőben!

Kis munkám mutatványainak, példáinak egy másik összekötő szála, egészbe fűző elve ez, a gyakorlati kutató munka során oly gyakran bekövetkező tehetetlen, már-már kedvet, hitet feladó, „merő” megtorpanás. De az a felfogás is, hogy a költő befejezheti bányászatát az ér-elvesztés élményének megfogalmazásával, a kutatónak azonban ebben a helyzetben is kell tennie valamit. Visszafordulhat, feladhatja a bányászatot, de makacsul helyben is maradhat és – invenciójától, intuíciójától, szeszélyétől, elfogultságaitól vezettetve – kísérletképpen, vaktában új eret keres. Ilyenkor kerülnek elő a hipotézisek. Mivel én a visszafordulásnál többre tartom ezt a kísérletet, – sok a hipotézis, találgatás, töprenkedés a munkámba. Lehet – ismétlem –, hogy a tudományos igények mércéje szerint nem a leglényegesebbnek vélt kérdéseken töprenkedem, olykor látszólag jelentéktelenségekkel bíbelődve indulok el. De: B. Granklin sárkányveregetés közben jött rá a villámhárító elvére, s egyáltalán a tudomány annyi mindent köszönhet a kisszerű, jelentéktelen – akár játékos – indulásnak. A tudomány végül is azzal és onnan lép tovább, ahová az  indulás eljutott. – De mi a biztosíték arra, hogy ez a tapogatódzó, gyakran hipotézisekkel dolgozó módszer végül egy valódi, gazdag érhez vezet? Erre valóban nincs biztosíték, de – és ezt tartom munkám harmadik jellemzőjének, ezúttal már-már eredmények – az érkereső forgolódás, a környező kőzetek kitapogatása, megfúrása, megbontása képet ad – legalábbis valamit megsejtet – arról a gazdag művészi, műveltségi, társadalmi, élet- és műkörnyezetről, mely a létező, de eddig még rejtőző eret takarja, körülveszi, születési és létformáját indokolja, megérteti. Arra vonatkozólag pedig, hogy még ezek az eredmények is a kérdés szintjén maradnak, hadd idézzem Bachelardnak egy másik (ugyanonnan való) megállapítását, ezúttal magyarul: „Az életben egyszer eljön az az idő, amikor az elme jobban szereti már azt, ami helybenhagyja tudományát annál, ami ellentmond neki, amikor már jobban szereti a feleleteket, mint a kérdéseket. Ilyenkor, ezzel jut uralomra a konzervatív ösztön, s marad abba a szellemi növekedés.”

A beérkezés után kiútkeresés?
(Az 1844-i év példája)

Petőfi egy új alkotó helyzetben – Azonosulás és/vagy szembenállás, mint meghatározó teremtő helyzet és energia Petőfiben – Ezek konkrét formái 1844-ben – A kutyák vagy a farkasok dala? – A városi, közéleti és a népi, dalszerű költő modellje – Újszerű költési ütem – és kronológiai nagyvonalúságok – Művészi, személyiségbeli, genetikai adottságok s a környező valóság dialektikus (gátló és segítő) kölcsönhatásai – Útkereső megtorpanások és saját medrét vájó dinamika – Művészi-formai vagy élmény-szimmetria az évzáró versben?

A Petőfi-irodalom általában úgy tekinti 1844 március végét, Petőfinek Pestre érkezését, verseinek kiadásra való elfogadását, majd Pesten való végleges megtelepedését és az irodalmi életbe a Pesti Divatlap segédszerkesztőjeként való beépülését, mint a beérkezés megannyi ünnepi fázisát, mely után a költőnek egyetlen dolga volt: a méhkirálynő szorgalmával nap mint nap rakni a petéket, vagyis egyre-másra írni a költeményeket és inkasszálni a siker és népszerűség (esetleg a támadó, de azzal is népszerűsítő okvetetlenkedések) megnyilvánulásait.

    A valóságban a dolog egészen másképp fest. A beérkezés, a „landolás” – mint más téren is – megállást is jelent. És még valami veszedelmesebbet is: a nyomás megszűnését, a nyomásét, mely eddig a pálya minden szakaszán biztosan átsegítette ezt a nagyhitű, bár célját tisztán még nem látó, de egy lokomotív makacsságával valahová törő, kezdő költőt… Mint Petőfi esetében majd mindig, ezúttal is ő tudja legjobban megfogalmazni ezt az 1844 előtti helyzetet:

Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. -
Homályos sejtések munkálódtak bennem.
Hogy, ha elindulok, találok valamit,
Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit?
Még azt se mondta, hogy mely táj felé menjek?
Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek.
Én e benső szónak engedelmeskedtem…
(Fölszedtem sátorfám… 1847. jún.)

Ment, ment – és beérkezett. A beérkezés, a végállomás azonban a maradék gőz kibocsátásával jár. Aztán meg a fiatal költő új környezetbe kerül: az új környezet pedig – valamilyen mértékben – az akklimatizálódás szükségességét veti fel. Vagy – a szembefordulásét az egész új környezettel.
    Valójában Petőfinek nem is ez volt az első beérkezése. 1843 június legvégén már befutott Pestre, mint Bajza, Vörösmarty, Vachott Sándor pártfogoltja, Lisznyay Kálmán barátja; Pesten egy kis, vele egykorú, megértő „pajtási” kört talál régi és új ismerősökből; Nagy Ignáctól annyi fordítást erőszakolnak ki Petőfi számára, hogy a tiszteletdíj felér holmi gyenge klientúrájú fiskális jövedelmével. Sőt, ha nagyon akarná és volna mersze hozzá, Vörösmartyék bedugnák a Nemzeti Színházhoz is.* (* L. levelét Szeberényi Lajoshoz 1843. júl. 21. PÖM VII. 22-23.) Petőfi ficánkol boldogságában (vö. Szemrehányás), aztán ösztönösen megszimatolja a veszélyt, ami ebből a helyzetből a művész (színművész és öltő) számára adódik, s – a józan értelem számára érthetetlenül – otthagyja pártfogóit, barátait, anyagi biztonságát, s (1843. szept. közepe táján) hátat fordít Pestnek.

    Az 1843 őszi vándorszínészkedés, az 1843-44. évi debreceni tél azonban komoly s majdnem végzetes lecke volt. Petőfi (már huszadik évén túl) megértette, hogy van egy valóság, mellyel talán teljes kompromisszumot kötni nem szükséges, de fejjel neki menni sem célszerű. És hogy néha a farkasok dermesztő, éhhalállal fenyegető szabadsága helyett nagyon jól esik a kutyák meleg, biztonságos otthona. Meg hogy egy valódi költő mégsem érheti be a vándorszínész társakból, kollégiumi diákokból vagy az egri kispapokból összetevődő közönséggel. 1844 tavaszán – nyarán Petőfi sokszor megénekli – persze sokszor karikírozva, túlozva, elzsáneresítve – új helyzetét az életben, és az irodalmi életben: a nyugodt, kispolgári élet biztos örömeit (Szerelem és pipadal, Magány, Ebéd után, Zsuzsikálhoz, Bucsú a szinészettől), s az otthonra lelés igazibb, mélyebb érzéseit (Füstbe ment terv, egy estém otthon, István öcsémhez, Az Alföld stb.). Megpróbálkozik az új, urbánus környezet kínálta élményi-szemléleti anyaggal is (Kedves vendégek, A boldog pestiek, Szinházban, Hozzá), nem is sikertelenül. Csakhogy…
    Csakhogy Petőfi sem számít rá, hogy – ritka kivételtől eltekintve – ez a helyzet és miliő az ő művészete számára nemcsak az „elég neki a maga baja”-korszak* (* Horváth János jelzi ezzel a közvetlen és igaz fordulattal azt, hogy 1844-ig Petőfi nem igen foglalkozhatott politikával. Petőfi Sándor, l1922. 115.) lezáródását jelenti, hanem sokféle veszedelemmel is jár. Legelsősorban:nincs meg benne az az energia-szint, mely szükséges a remekművek alkotásához. Ez az energia-szint Petőfi esetében (most még) nem a csillagok belső magfúziójából ered, hanem valami máshoz, „külsőhöz” való viszonyulásból s avval való érintkezésből: nem belső, folyamatos, szabályos energiatermelés, hanem robbanás formájában. A viszonyulásnak, érintkezésnek két fő formája termeli Petőfi költészeti energiáját: a szembenállás és az azonosulás, nagyon leegyszerűsítve: a gyűlölet és a szeretet. Amikor a sors, az életkörülmények, a társadalom és történelem nem állít szembe Petőfivel „ellenfelet”, vagy ha emberben társadalomban, történelemben, környezetben nem talál azonosulásra, de teljes, de mindenestől való azonosulásra valót, - költészete toporgóvá, erőltetetté, modorossá, legjobb esetben önismétléssé válik. Az írás, az alkotás ugyanis számára egyrészt kenyérkereső foglalkozás is (az első modern magyar költő e tekintetben is), másrészt az önkifejezés lírai ösztöne olyan erős és állandó, biológiai értelmű adottsága, hogy írnia kell – és ír is –, akár megvan az energia-termelő szembenállás vagy azonosulás, akár nincs. Számára a költészet nem ünnepi aktus, a révület, az ihlet ritka jelentkezése, hanem életforma, létezési forma, ontológiai kérdés – és ebben megint kevesedmagával áll a világirodalomban.* (* Petőfinek e belső kényszerből eredő termő bőségét kora rosszalló fejcsóválással kísért,e később s korunkban is inkább ironikus felhanggal az „uborkaszezon” magyarázat felé hajlanak (vö. pl. Illyés Gyula: Petőfi Sándor. 1967. 151.), holott a számok világosan mutatják, hogy Petőfiben volt valami szándék az egyenletes és folyamatos termelési ütem megtartására. 1844: 1137, 1845; 133, 1846; 145, 1847;160 vers. (Természetesen ezek nem megbízható számok, de Petőfi szándékát jól mutatják.)

*

    Ez a mennyiségi tényező mindazonáltal nem ilyen könnyen elintézhető kérdés. Az egyik legfogósabb kérdést veti fel az 1844-es Petőfivel kapcsolatban. Valami teljesen valószínűtlen szám jön itt ki, ha csak a szeptember-december közti 4 hónapot nézzük is. Valószínűtlen – vagy revideálni kell jó néhány sereg vers kronológiáját. Az ún. kritikai kiadás (Akadémiai Kiadó, 1951) erre a négy hónapra összesen 57 verset oszt be, köztük a János vitézt. (Ha kivesszük a semmi esetre sem idetartozó A királyok ellent, de helyébe iktatjuk a bizonyosan ebbe a korszakba tartozó, de Petőfi tévedése nyomán az 1845-ös verek közt számon tartott Liliom Petit* (* Megj.: PD1 1845. jan. 23-i számában „Néprománc. (1844.)” (1) címmel.), az eredeti számnál vagyunk.) Ez azt jelenti, hogy Petőfi 122 nap alatt 57 költeményt írt, tehát majdnem pontosan másodnaponként egyet. (Nem is beszélve több, bizonyosan elkallódott vagy megsemmisített versről, köztük olyan hosszabb versről, mint A pokol titkai, melynek tervéről a Pesti Divarlap okt. 20-i száma ad hírt így: „Petőfi Sándor ismét nagyobb kiterjedésű költeményt ÍR ezen… cím alatt: A pokol titkai.”) Az is lehet, hogy még A helység kalapácsa befejezése is átnyúlt szeptemberre, elkészültéről csak szept. 4. hetében tudósít a Pesti Divatlap. (Megj. okt. 27-én). Az azonban nem „lehet”, hanem bizonyos, hogy két elég hosszú novellafordítása (Nagybátyám és ipam, Álarcos bál) ekkor jelenik meg, s ez időszakból való néhány rövidebb hírlapi pörlekedése is.

    De ha már mennyiségi szempontok szerint gondolkozunk – csak a verseket számítva –, Petőfi a négy hónap alatt (a jelenlegi kronológiai feltevések szerint) 2627 sort írt, naponta tehát – beleszámítva ünnepnapot, vasárnapot, kirándulást, betegséget stb. – 21,5 sort. Ez önmagában nem olyan ijesztő szám – bár bizonyosan „rekord” –, de ha tekintetbe vesszük, hogy közben futkos A helység kalapácsa kiadása ügyében, rendezi, át- meg átírja, korrigálja VERSEInek első kötetét (megj. nov. 10-én), aztán ha tekintetbe vesszük, amit Fekete Sándor számított ki* (* Fekete Sándor: Petőfi mint segédszerkesztő. It.Füz. 20. 1958. 44. kk.), hogy ti. Petőfi segédszerkesztői hivatalában legalább 3 ember munkáját végzi, naponta átmegy Budára és onnan vissza; estéit állítólag a Pilvaxban vagy más asztaltársaságban „vidám cimborák közt” tölti* (*  Gyulai Pál: Petőfi Sándor és lyrai költészetünk. Mkt 1922. 17.) (ami egyébként nem valószínű, vö. Éjszakáim c. versét), de bizonyos, hogy színházba jár (fel is lép okt. 12-én életében utoljára), részt vesz felvonulásokban, elég sűrűn megfordul Vachott Sándoréknál és Egressyéknál, kirándul színészekkel, írókkal* (* L. minderre Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. 2. kiad. 1967., I. k., kül. A X-XI. Fejezeteket.) – így már elég nehéz megtalálni azt az időt, mely alatt Petőfi a 2627 sort megírta, majd bizonyosan letisztázta, lemásolta (némelyiket bizonyíthatón többször is).
    Mindezt csak óvatosságból mondtam el, arra figyelmeztetve, hogy a versek pontos kronológiájának ismerete nélkül nagyon kockázatos valami fejlődésképet hitelesen megrajzolni, hiszen az 1844. szept.-dec. Közti időre mindössze 26 (!) költeményről állítható több-kevesebb bizonyossággal, hogy ekkor készült, egy részükről feltételezhető, hogy korábban vagy későbben keletkeztek. Petőfinek ugyanis  különös szokása (vagy a szerkesztői válogatás önkényéről van szó?), hogy verseit csak nagy ritkán közli le azon frissiben, néha fél év, egy év késéssel jelennek meg – még abban a lapban is, melynek ő segédszerkesztője. Ami frissiben megjelenik, annak Petőfi (vagy Vahot Imre, a szerkesztő) különös jelentőséget tulajdonít.* (* Érdekes szimptómája ennek az a tény, hogy – először és utoljára – a Pesti Divatlapban két önálló költemény jelenik meg egyazon számban (az 1844. évi utolsó számban): a Védegyleti dal és A természet vadvirága. Nyilván Petőfi ez utóbbinak gyors lehozásához ragaszkodott, de cserébe Vahot a Védegyleti dalt csikarta ki tőle. (Az előbbi költemény szemmel láthatólag az utolsó  pillanatban került be a lapba.) Ebből a helyzetből furcsa, már-már kinek esetek adódnak. Így a Pesti Divatlap 1845. jan. 1-i ünnepi nyitó számában az éppen nem évnyitó Éjszakáim  olvasható Petőfitől, egy hét múlva, jan. 9-én, Két nappal Csapó Etelke halála után, egy zárójeles utalással („Egy szőke hölgyhöz”) a Szerelem gyötrelme III. darabja! (A szőke hölgy ugyanis bizonyosan nem Csapó Etelke.) De még a január 23-i számban is megszakad a 16-án megkezdett Cipruslombok… közlése a Liliom Petivel!

    Mindezt el kellett mondanunk, hogy világos legyen: mennyire nem világos ma még Petőfinek 1844-es fejlődésképe. Hogy többnyire megállapodott s megmerevedett mozaikokból akarjuk e képet összeállítani. Az azonban bizonyos, hogy Petőfi 1844-ben egyrészt sokat ír, másrészt Petőfinek Pesten való megtelepedése, „beérkezése” utáni életkörülményei, sorsfordulatai, a társadalmi, társasági, baráti, írói külső világ nem bizonyultak elég művészi energiatermelő erőnek. Ez részben az objektív körülményekben, részben Petőfinek akkori társadalmi, közéleti érzékenységében leli magyarázatát. Arról már szóltunk, hogy megszűnik valami nyomás, valami kárörvendő balvégzet, melyről korábbi verseiben s leveleiben olyan igaz keserűséggel tudott panaszkodni mely hitelessé tette a kordivatos halálvágyat is.* (* Pándi Pál: Petőfi. (A költő útja 1844 végéig.) 1961. III. fej. 5. szakasz.) Most végső soron megvan mindene: lakása (olyan, amilyen), sikere, megbecsülése, folyton növekvő népszerűsége, baráti köre, még – állítólag – egy csinos, bájos kislány (Nagy Zsuzsika) szerelme is… Valójában azonban ez Nem poétikus életforma. Nem a „költőről” KORÁBBAN (és sok tekintetben Petőfiben is) kialakult, kötelező (romantikus, biedermeier) kép értelmében. Az új, polgárosult, urbánus költőmodell meg még ki sem alakult. (Petőfiben sem!) A város, a kávéház, az idősebb, tekintélyesebb uralkodó irodalmi körök ellen fordulás, az irodalmi harcok még nem tudnak Petőfi (s általában a magyar költészet) élményanyagává válni, inkább csak ingerlő vagy derűs újszerűségek. Inkább élet, mint költészet.
    Nem lebecsülendő körülmény ez. A művészi látás, élményformálás története ugyanis szerves része a művészet történetének. Egy-egy művészi korszak, a társadalom, kultúra s vele a tudat fejlődési foka nemcsak azt modellálja, hogy miképpen, milyen formai eszközökkel, milyen nyelven, stílusban válik a valóság művészi élménnyé, hanem azt is: egyáltalán a valóságból mi válhat művészi élménnyé. Így kerülhet az élményi anyagok közé a személyes érzelmi világ, a táj, a történelem, a tudatalatti, a vallásos, a tudományos stb.  anyag. Petőfi Pestre kerüléséig már az élmény formai és tartami modellálásának hagyományán is elvégezte a maga forradalmát, de itt a városban egy új világ várja, mely az ő modellje sem elég hatékony. A próza – elsősorban a folyóirat-próza – és rövidesen a dráma is (vö. polgári, társadalmi dráma) ezen  téren előbbre tart: nem tehetségtelen persze, nem is a produkció művészi színvonalában, de a polgárosuló társadalmi valóság kisajátításában* (* Megint csak elgondolkoztató s talán eddigi szemléletünk revideálására késztető körülmény Petőfinek a próza terén való gyakori jelentkezése (még ha csak fordítással is)). A költészet – már mint a magyar s talán az egész közép-kelet-európai költészet – rendkívül erős tekintélyű s magas színvonalú hagyománnyal küzd. Ismétlem, Petőfi már eddig: 1844 tavaszáig is igen széles új területeket hódított meg a költészet számára, s egy gyökeresen ú j modellt alakít ki. Ebben a modellben a forma teljesen alkalmas az új – városi, polgárosult – élményvilág megfogalmazására, nem úgy a tartalmi modell. A táj, a család, a szerelem, a duhaj vidámság, a színész, a zsáner, a népi figura – még abban a forradalmian új emberközelségben, közvetlenségben is, amit Petőfi adott – szervesen tud kapcsolódni a hagyományos tartalmi tartományokhoz, de az új, a városi élményanyag ellenáll. (És még milyen sokáig ellenáll költészetünk egész történetében!) Petőfi ekkor már elég jól (ha nem is nagyon jól) ismeri Béranger-t és Heinét, lángelmére valló érzékenységgel meg is érzi, hogy ezeknek sikerült a maguk polgári, urbánus világát költői tartalommá, szemléletté és magatartássá hasonítaniuk, - az ő útjukra lép.* (* Minderre vonatkozólag sok eligazító gondolat: PÁNDI PÁL: Egy pályaszakasz Petőfi útján. It 1959. 344-370.) A tónus, a forma simul is a kezéhez, de előbb-utóbb kiderül, hogy a pesti költő és a magyar polgárosodás valósága gyökeresen különbözik amazokétól. Hiába akarja a korábbi borvedelőt városi, felelőtlen, züllött, adósságokba fulladó bohémmé formálni, s akit „a rendes élet / Időnek előtte megölne” (Javulási szándék) – az efféle költeményekben csak egy-egy sor emlékezetes... De midig újszerűen jó ott, ahol jellem, életfelfogás, figura, szemlélet egybeesik Petőfi és a magyar társadalom realitásával, pl. a csavargó-típusok, az öreg férj zsánerek, sőt akár a valóságos könnyelműségek, hiányérzésetek (pl. szerelemben) személyes hitelű megéneklésében.

    Talán még ennél is nehezebb feladat Petőfi számára a valóságos jelen társadalom és történelem kisajátítása. Ez a társadalom a történelem tele van ugyan feszülő élményanyaggal, de Petőfinek e téren való érzékenysége, jobban mondva: érzékenységének kiterjedési köre – ekkor – nem elégséges ahhoz, hogy nagy és újszerű költészet élményanyagává váljék. Ámít a hagyományos – bár haladó, nemes erkölcsiségű - nemzeti költészet ebből a történelmi, társadalmi helyzetből politikaként költészetté tudott hasznosítani, az magasabb szinten valósult meg Vörösmarty, Czuczor, Bajza, Vachott Sándor, sőt Garay lírájában is. (Nem is beszélve Vajda Péter ekkori plebejus eszmeiségű és indulatú publicisztikus írásairól.) E téren Petőfi majd akkor tud az említettek s minden elődje, sőt európai kortársai fölé emelkedni, amikor azt az osztályalapú szemléletet, mely eddig már formai viselkedésében, jellemszemléletében, erkölcsi ítéleteiben, figurái iránti rokon- és ellenszenvében világosan megmutatkozott, - a nemzet és az emberiség történetében és jelenében is érvényesíteni fogja. De ez még egy kicsit odább van…
    Van tehát valami „van”, de ebből hiányzik a „lesz” vagy „legyen” dinamizmusa, ellenpólusa. Statikus költői alkotóhelyzet tehát. S még veszedelmesebb azáltal, hogy nagyon erős szívóhatása van. Nem akklimatizáló: asszimiláló hatása. Az egyik szívóhatás az egyre világosabb körvonalú irodalomelméleti, irodalompolitikai polarizálódás felől éri a költőt. Az akkoriban alakulgató Pilvax-kör még nem elég egységes, nem elég erős és befolyásos, és nem is elég érett még ahhoz, hogy polarizálódási iránnyá váljon. Ilyenről talán-talán 1845 tavaszán lehet beszélni, ha igaz Tüllmann Ignácnak egy fél század múltán közzétett posztumusz híradása.* (* L. VU 1906. márc. 4.: 1960.l.) Ez a kör azonban még ekkor is inkább „pajtások”, víg cimborák köre (vö. Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz), melyben megfordul sok, Petőfiékkel már akkor is igen kevéssé rokon író, jurista, színész, zsurnaliszta és alkalmi vendég. Az 1844. évi polarizálódás sok tekintetben klikkek kialakulását jelenti, s ezek a kétségtelen eszmei rokonszenv, elvbarátság mellett s azon túl főleg az írói s közéleti tekintélyek pártfogásából, kegyeiből kapott porció aránya szerint alakulnak ki. Meg perszer a publikálási lehetőségek arányai s többnyire a pletyka- és levelezés szintjén folyó „kritika” szerint. Petőfi „klikk-tagságát”, irodalmi cotteriához tartozását nagy mértékben determinálta az, hogy Vörösmarty és Vachott Sándor pártfogoltja, Vahot Imre segédszerkesztője meg Egressy Gábor tisztelője s barátja. Érthető, hogy automatikusan bekerül az említettek társaságába – itt főleg Vachott Sándor háza és Egressy színészi baráti köre fontos –, és ez kétségtelenül szilárd irodalomelméleti támaszt, ha kell, védelmet jelent számára. Ugyanakkor viszont Petőfit kétség kívül elbízottá, olykor fölöslegesen hányavetié teszi* (* Még a jó barát is azt írja e korszak Petőfijéről: „Boldog volt, mint soha. Ez meg is tántorítá, sikerei pedig elkábították. SASS ISTVÁN: Petőfi megkéri Kappel Emiliát. VU 1888. nov. 4.: 731-732.), s elidegenít tőle sok régi érdemes és kevéssé érdemes barátot, írót (Garay, Erdélyi, Szemere, ill. Sárossy, Szeberényi L., Frankenburg, Petrichevich Horváth L. stb.), nem is beszélve az újonnan szerzett ellenségekről. Feltűnő (és nem szerencsés) körülmény az is, hogy Petőfi nem kerül kapcsolatba egy demokratikus szervezkedéssel (Pándi Pál számol be róla részletesen* (* PÁNDI PÁL: Petőfi… 655/10. jegyz.), mely pesti egyetemistákból alakult Elefánty Sándor vezetésével (tagjai között van: Oroszhegyi Józsa, Nyáry Albert, Bulyuvszky Gyula, Sükei Károly, Vasvári Pál). A legsúlyosabb következménye mindennek az hogy az irodalmi életben Petőfit egy olyan klikkhez számítják, melyhez ő valójában igen gyenge szálakkal kapcsolódik, ti. Vahot Imre klikkjéhez, Vörösmarty kegyenceihez, - de nem Vörösmartyval művészileg egyenrangú költőként. Különösen nem számítja oda az Életképek, akkor már a legtekintélyesebb, legurbánusabb lap, mely például a »Hahnemann emléke« c. versgyűjtemény kapcsán egyazon »jeles költőtriász«-ba sorolja – figyelem a szigorú ábécé-sorrendre! – Császárt, Garayt, Vörösmartyt (Élk 1844. II. 127. aug.). A védelmet nyújtó klikk tehát ugyanakkor el is szigeteli Petőfit, ki is szolgáltatja a gazdájául nyilvántartott Vahot Imrének, aki viszont féltékenyen őrködik azon, hogy segédszerkesztője ne legyen jelentékenyebb irodalmi, közéleti, társasági tényező, mint ő. S mindezt anélkül, hogy (egyelőre) lényegesen segítené Petőfi és fiatal barátai önálló szervezkedését.

    A másik szívóhatás: a vidéki vándorlások, csavargások, vándorszínészkedések után városi lakossá lett Petőfi kénytelen (ha csak kis mértékben s csak rövid átmenetekre is) alkalmazkodni az „úri világ” konvencióihoz, olykor eszméihez, szemléleteihez is. „Nemcsak az irodalom-, hanem az élet- és társaságban is szerepet vágyott volna játszani… - mondja róla Gyulai Pál.* (* GYULAI PÁL: i. m., i. kiad. 17.) Persze nem annyira magáról a társaságról van szó, sokkal inkább e világ, e társaság költői, írói eszményeiről, elsősorban Vörösmartyról és követőiről.Így tűnnek fel Petőfi költészetében »Árpád daliái«, a párducbőrre dőlt, Lehel kürtjével »versenyt rivalgó« csataéneket zengő dalnok képe, ki még egy »henyélő« század gyermekének mondja magát (Mért nem születtem ezer év előtt?)* (* Majd 1847 elején (az Összes Költemények ki nem adott előszavában) Petőfi újra százada gyermekélnek vallja magát, de az a század „kívül csendes… de belül annál inkább háborog, mint a volkán, melynek közel van kitörése”. PÖM V. 39.) És még a (filológusoktól) 1845 januárra keltezett A magyar nemzetbe is, a Berzsenyi-Kölcsey-Vörösmarty hagyomány történetszemléletében a bűn-bűnhődés mérlegével mond ítéletet: e nemzet „életet nem érdemel”. A mérleget a Sors vagy az Isten tartja!* (* Hogy majd egy év múlva, 1846 elején azt mondja: „Ne csak istenben bízzunk, mint bízánk; Emberségünkből álljon fönn hazánk!” (Isten csodája). És micsoda bűnökért van halálra ítélve ez a nemzet? A belviszály, az egyetértés hiánya miatt, legjobbjaink elvesztése miatt – és az ősi „nemzeti” kincsek elfeledése, szégyellése miatt.. A jobb sorsot, a megváltást pedig ilyen kérdéssel kérdezi: „A nagy isten szent kegyéből / Jó-e megváltási jel?”
    Ennél is lényegesebbnek érzem, hogy a „nemzetire” való koncentrálás, a védegylethez hasonló (tiszteletre méltó) mozgalmakhoz való kötődés ekkor még csak kevesekben tud a külföldi haladó, felszabadító vagy éppen forradalmi mozgalmakhoz kapcsolódni. Petőfiben nem! Azaz: az 1844. év második felének politikai, közéleti felpezsdülése európai távlatban beszűkülést is jelent. A júliusi forradalomnak az 1830-as években oly gyakori emlegetése most megritkul, helyette a lengyel felkelés leverése, a pánszlávizmus kísértete válik a külföldi politika jelzéseivé. Ritkaság számba megy olyan cikk, mint a „Religio és Nevelés”-ben Mickiewicz és az új Messiások c. írás, sokkal jellemzőbb például Czuczor: Nemzeti ének-e (PD1 1845. I. 2. sz. jan. 5.). Petőfiben is – úgy tűnik – jó egy évre megszakad az Európával összekötő „forró drót”, mely 1843 nyarán-őszén, 1843-44 telén, legalábbis írói vonalon (Heine, Béranger, Hugo), kezdett kialakulni…  Bár – mennyi még a tisztázatlan kérdés! – az 1844-ben választott prózai fordítások – Paul de Kock, E. Sue, A. Dumas a Junges Geutschland kedvenc íróit hozzák. És van olyan hagyomány is, hogy Petőfi ekkor ismerkedik meg Dickens-szel (Bozzal). De alkalmazkodnia kell Petőfinek azokhoz az irodalmi igényekhez is, melyek elsősorban a három egymással versengő „divatlapban”: a (Magyar) Életképekben, a (Regélő) Pesti Divatlapban és a Honderűben kapnak teret. Ha tehát Vörösmartyék az „őri hölgyhöz” fordulnak, Petőfi tolla is rászalad a Battyányi és Károlyi grófnék megírására, ha a többi folyóirat szóvá vagy „verssé” teszi a közélet legaktuálisabbnak vélt kérdéseit: a védegyleti mozgalmat, az abszentizmust, a magyar nyelv kérdését, a nemzeti egységet (a jó király védőszárnya alatt), - önként vagy szerkesztői s közéleti nyomásra Petőfi is megírja a Védegyleti dalt, az V. Ferdinándt, A külföld magyarjaihozt.

    E szívóhatása a helyzetnek, időnek és környezetnek azonban nem mindenestül negatív. Még a romantikus szemléletű múlthoz fordulás is – mint más európai irodalmakban is – a „méltóbb tárgy” keresése a kisszerű jelennel szemben. De fontosabb is. Petőfi kilép – s a költő jogán! – a kimerülő privát szférából a közéleti szférába. Hozzá még: minden társadalmi kisebbségi érzés nélkül, az egyenrangúság tudatával és hangsúlyozásával lép ki!* (* Vö. HATVANY L.: i. m. II. 245-246.) Hiába gúnyolódik a már akkor reakciós Budapesti Hiradó azon, hogy az országos dolgokba költők-írók akarnak irányítólag beleszólni* (* Ezt a kérdést egészen modern szempontból tárgyalja IRINYI JÓZSEF: A szépirodalom a politikai lapokban. Élk 1845. I. 197.), és hiába várja „Yole” vagyis Pompéry János az országgyűlés sikertelenségétől, hogy végre az ifjúság felhagy éretlen politizálásával, s a nemzet egészével együtt „ismét fel fog figyelni költőink hő dalára”* (* YOLE: Pozsonyi levelek. XXIX. nov. 5. Élk 1844. II. 649-650.) – a fordulat megtörténik. A napilapok is kezdenek verseket, ill. általában szépirodalmat közölni.* (* FRANKENBURG ADOLF: Emlékiratok 1868. III. k. 37. (jegyz.) Ennek a „veszedelmét” az Életképek kritikai melléklapja a Hírlapi Méh mindjárt első jelentkezésekor (1845. I. 4. sz.) észreveszi: leomlik a határ irodalom és politika között, a politika szövetségesre talál az irodalomban; - de ugyanakkor – és számunkra most ez a fontosabb – örömmel regisztrálja, hogy az eddig lekicsinylett irodalom és író „bizony nem kis tényező” az élet- és irodalomban (126. l.).

    Petőfi is mint közéleti tényező fordul tisztelettel a hazafias grófnékhoz, szókimondó, gyilkos gyűlölettel a külföldieskedő gazdag urakhoz, s furcsa – máig is vitatott értelmű – közvetlenséggel a király „-hoz”: nem róluk ír, nekik, személyükre adresszálva. És ez a gesztus, ez a hozzájuk forduló megszólalás talán fontosabb is annál, hogy mit mond.* (* Talán lesznek, akik hiányolják itt A királyok ellen c. költemény számbavételét, de az csak 1848 őszén jelent meg, és (Petőfinek egy, aligha szó szerint értendő kronológiai célzásán kívül. Semmi sem szól amellett, hogy 1844 vége felé keletkezett. Sokkal több érv szól viszont a későbbi (legkorábban 1845 végi) keletkezés mellett. Nem tudni, mire alapozza Ferenczi Zoltán (Petőfi életrajza. II. 1896. 62-63.) azt az állítását, hogy 1844 második felében Petőfinek „a francia forradalom története már akkor kedvenc olvasmánya lesz2, különösen Saint-Just L’Esprit de la Révolution, 1791… Ha ez igazolható lenne.)
    Van pozitív hatása a klikkhez tartozás (vagy számítás) dolgának is. És lényegében ugyanaz a hatása: a támadások rövidesen s még 1844-ben a költőt ars poeticájának nyilvános, irodalmi-közéleti megfogalmazására késztetik. Egyáltalán költészetének publikusságát segítik elő: nem valami gyűrött kis füzettel házaló, kezdő költő immár Petőfi, hanem rendszeresen – hetenként publikáló, belső és állandó munkatársi „státusba” került,  hivatásos költő. Aki egyáltalán nem szégyelli professzionista voltát, sőt dicsekszik vele, menedzsere is nem kis ügyességgel reklámozza népszerűségét (a farizeus kockázattal jól keres rajta). Vahot Imre valóban egy-egy lábjegyzettel harsogja szolidaritását Petőfivel, Petőfi népszerűségével, rögtön közhírré teszi, ha olyan tekintélyek, mint Vörösmarty vagy Vachott S. jó véleményt mondtak – baráti körben – Petőfiről. Mire válaszul Petőfi majd 1845 tavasz felvidéki útjáról „nyílt levelet” intéz Vahothoz, aki természetesen le is hozza a Pesti Divatlapban* (* 1845. II. jún. 19. (12. sz.) 375-376.) – Petőfi itt már leplezetlenül kardot von Vahot Imre mellett s közös  ellenfeleik ellen, és népszerűségét nagylelkűen megosztja volt szerkesztőjével.
    Egy kissé előre szaladtunk, ekkor már a többi klikk vagy – ami még fájóbb – a klikken kívüliek részéről minden naposak a Petőfit ért csípések, szúrások, ütések, tajtékzások… De mindezzel arra akartunk utalni, hogy a – ne is minden tekintetben szerencsés – polarizálódás Petőfit az irodalmi élet, az irodalmi háborúskodás (azaz civakodás, kölcsönös gyalázkodás) nyilvános porondjának közepére állította, és ezzel – régi törvény – ismertségét, népszerűségét soha nem látott arányokban növelte.

    Petőfi azonban sokkal nagyobb s már ekkor sokkal tudatosabb költő, semhogy egykönnyen engedjen a szívóhatásoknak. Valamikor a nyár folyamán* (* Valamikor… Petőfi verseinek kronológiája – megint csak afölött siránkozom – mind a mai napig elképesztő könnyedséggel kezelt kérdés. Nagyjából-egészéből elfogadják a Petőfi adta kötetsorrendet kronológiai rendnek, holott itt kélt különböző sorrendi elvről van szó. Különösen nehéz – az ante quem tág határpontját leszámítva – valami bizonyos fogódzót találni olyan versek esetében, melyek csak a kötetes gyűjteményekben jelentek meg. Ilyen esetben olykor még a Petőfi adta keletkezési év sem felel meg a valóságnak.) – érzésem szerint legfőképp magának* (* Ezt látszik támogatni az is, hogy Petőfi folyóiratban nem jelentette meg.) – megírja Az utánzókhoz c. költeményét, mely éppen a szívóhatás, az átlagba való elkeveredés ellen s a saját, külön út programja („Haladni, merre más még nem haladt”) mellett emel szót.
    De hogy lehet ezt a külön, saját utat biztosítani és megtartani? A legkézenfekvőbb, legtermészetesebb megoldás: az eddig már kijárt s külön, saját útnak bizonyult régi csapáson való haladás. A régi itt korántsem jelent megtorpanást, megrekedést, különösen nem visszalépést, jelenti ellenben az eddig való kitartást, azok megőrzését Az 1844 tavaszán Pestre érkezett – és beérkezett – Petőfi számára a forradalmian új korábbinak folytatása volt a haladás legtermészetesebb útja. (Mint láttuk, bizonyos értelemben, az egyetlen lehetséges út is.) Amikor tehát Pesten, majd Dunavecsén, s újra Pesten megszületnek új költeményei – néhány újszerű és nagy teljesítményt (Füstbe ment terv, Egy estém otthon, Kerényi Frigyeshez, István öcsémhez, Bucsú a szinészettől, Est stb.) leszámítva –, általában a dal, zsáner, önzsáner, életkép műfajokban alkot. Ezekhez a műfajokhoz és önkifejező formákhoz az év hátralévő részben is vissza-visszatér, valahányszor a harmonikus alkotóhelyzet determináló erővel hat: Szerelem vándorai, Levél egy szinész barátomhoz, A tintás-üveg, Csokonai, Pál mester, János gazda, Az öregúr stb. s egy egész csokor Petőfi legszebb „népdalaiból”: Gyere lovam..., Szerelem, szerelem..., Fényes csillag..., Boldog éjjel..., Nem tesz föl a lyány magában egyebet...
    Nem akarnék én itt azon vitázni: vajon Petőfi ezekben az alkotásokban a kisebb ellenállás irányában haladt-e, vagy mindez netán csupán a szerkesztő és a közvélemény részéről támadt igényeket kielégítő rutinmunka, penzum. Meggyőződésem ugyanis, hogy azt a statikus energiaszintet, mely Petőfi boldog, derűs, szelíd vagy elcsitult vágyú, mélázva vagy nevetve emlékező alkotóállapotait jellemzi, Petőfi legjobban, legbeszédesebben ezekkel a műfajokkal tudja kifejezni… Még sokáig, s később is visszatérő törvényszerűséggel. Amikor tehát Petőfi ezekhez tér vissza,ezzel azt is jelzi, hogy – akkor – az újabb, bonyolultabb, zaklatottabb élménytartalmak adekvát megfogalmazására s kifejezésére tett kísérletei nem hozták meg számára a művészi kielégülés, a sikerélmény érzését. Mert azok az élmények – legyenek bár magánéletiek, társadalmiak, közéletiek vagy olvasmányélmények – mint már érintettük, még nem rendelkeznek azzal a formaépítő, formateremtő erővel, mint a föntebb említettek. Nem az élmény igazsága, őszintesége kérdéses tehát, mint annak vitatására a legjobb Petőfi monográfusok is hajlanak, hanem tartalomnak és formának együtt, egyként születése. Horváth János óta divatos például az év őszén született „Szerelem gyötrelmei” ciklus erőltetett, felcsigázott, tehát nem igazán, őszintén mély, gyötrő, szenvedélyes érzésvilágáról beszélni – mint amelyet Petőfi a formával akar romantikus dúltságúvá feltornászni.* (* HORVÁTH J.: i. m. 135-145.) Holott erre senkinek sincs komoly érve, s egész természetesnek kellene tartanunk, hogy egy „szőke hölgy” – hölgy, előkelő, talán arisztokrata nő, s nem „lyány” – felkavarta a fiatal költőt, s eddig ismeretlen s már társadalmilag is motivált érzelmi konfliktus elé állította. Mért kellene ezt az érzést tovább „csigázni”? Fontosabb annak regisztrálása, hogy ezúttal szerelmes férfi és vágyott nő nem mint pór – nemes romantikus szerelmi kettős áll egymással szemben, de nem is természetes érzékiségű korcsmárosné vagy bojtártól, betyártól megáhított szelíd lányka a partner, még csak nem is Nagy Zsuzsika, hanem: egy értelmiségi polgár, egy költő, szerkesztő (segéd) áll szemben egy arisztokrata vagy esetleg pénzarisztokrata hölggyel. Erre a párosításra nincs modell sem a magyar költészetben (Csokonai s Vajda Júlia esete is más, Vörösmarty és Perczel Etelkáé is más), sem Petőfi eddigi szerelmi költészetében. Azt érzi, hogy a népdal-tónus itt nem megfelelő, próbálkozik azzal, amihez leginkább tapad a költői magasabb rendűség hagyománya: a romantikus szerelmi lírai tónus dúlt változatával, az érett Vörösmarty szerelmi lírájával.* (* Feltűnő, hogy egy-egy fordulat a Sturm und Drang Goethéjére is emlékezetet, pl. A szerelem zúgó ternger-ben.)
    A szívóhatások között nem utolsó rendű: Petőfinek saját korábbi modora, még inkább az, ahogy ezt mások értelmezik. Közönsége az eddigi népdalíró, zsánerteremtő, bordalos és megbotránkoztatóan privatizáló költészet folytatását, sőt továbbélezését várja tőle. De ezekben látják eredetiségének lényegét író barátai, sőt a kritika egy része is. Nem beszélek itt Lisznyay Kálmánról, Tompáról, Vahot Imréről (aki egy fél évig „ősmagyaros” maskarában járatja), jobb példa a szelíd, eperjesi értelmiségi polgár: Kerényi Frigyes (Vidor Emil), aki szintén beleesik a csapdába, s Petőfiben ő is elsősorban „pogány Anakreon”-t: bor és szerelem dalosát, a csiklandós kalandokat átélt vándorszínészt, a folyton szerelmes csapodárt látja, s őszinteségnek, „lepletlen” egyenességnek azt, ami Petőfi számára sokszor csak játék, színészi szerep, megtévesztően azonosuló helyzetlíra.
    Petőfi egy ideig élvezi ezt a saját művészi rátermettségével teremtett önmagát, de szeptemberben már a     „Felelet Tompa Miskának”-ban (későbbi címe: Tompa Mihályhoz) – a régi duhaj, borivó hangütés után – egy igazabb képet igyekszik adni magáról: azt a csendesen vigadó, inkább beszélgeti szerető, sokat szenvedett, de minden bajjal megküzdő 22 éves embert, aki volt. Majd, amikor sem a közönség, sem a barátok nem értenek belőle – s a maga beidegzett alkotó modora is csak viszi tovább a kitaposott úton, hol – ha senki más nem is, de – ő maga már „haladt”, ahol az a veszély fenyegeti, hogy önmaga utánzójává lesz, október közepén megírja A leánykákhoz c. verset, melyben már szinte sírva „szeretné magát megmutatni, hogy látva lássák”. Meg nem tagadhatja boros verseit – hisz akkor költészetének hitele veszne el –, azt hozza hát fel „mentségére”, hogy fájdalmaiban, kétségbeesett pillanataiban a bor „jótevő orvosság”, sőt életmentő elixír.* (* Figyelemre méltó, hogy mindkét verset rögtön megírásuk után leközli, ezt – mint már láttuk – csak nagyon időszerű és fontos mondanivalói esetében teszi meg.) Sőt már közéleti, hazafias, eszmei célokkal is párosítja a korábban öncélú boromisszaságot: egyszer „A kancsó zsarnokszív… / Ki kell belőle a vért ontanom” (Furfangos borivó), máskor „a török a bor" s ez ellen »harcolnak vitézül« (Dáridó után), ismét máskor a haza jelen állapotát csak részegen lehet elviselni (Részegség a hazáért), vagy: a bor egy hol derűs, hol fásult, kiábrándult életfilozófia szülője és kísérője (Szerelem és bor, mit szól a bölcs?). Minderről Pándi Pál idézett monográfiája (különösen a VIII. fejezet) bőségesen és alapozottan szól, - minket itt e versek csak abból a szempontból érdekelnek, hogy miképpen próbál a saját hagyományától leláncolt Prométheus megszabadulni láncaitól. Nem nagy művészi sikerrel: a régi és új többnyire szervetlenül, diszharmonikusan, tónuskeveredéssel amalgámozódik össze, s ezen a Béranger-től vagy Heinétől ellesett »technológia« nem sokat segít. Legnagyobb eredménye e kísérleteknek az, hogy Petőfi is felismeri az út járhatatlanságát, az »árukapcsolásnak« ezt a veszedelmes voltát, s a későbbiekben nagyon ritkán tér vissza hozzá.* (* És akkor sem bizonyos, hogy egykorú alkotásokról van szó. Számos Petőfi-verssel kapcsolatban felmerülhet a gyanú, hogy a kötetbeli (vagy oda tervezett) helyére egy jóval korábbi élet-, vagy alkotói szakaszból került: pl. A szerelem országa, Az éj, Kinn a ménes, Kinn a pusztán, A jó tanító stb.)

    Említettük már: Petőfi igazi alkotó szférája, dinamikus energia-szintje: a szembenállás vagy teljes azonosulás. Költészete akkor ível fel, amikor e két alkotó helyzet valamelyikét kezére játssza a sors – vagy ő maga kialakítja. Költészete eddigi szakaszában az azonosulás jelentősebb művészi energiaként hatott. Azonosulás alakjaival, érzés- és kedélyvilágukkal, remekbe szabott zsáner- és szerepmivoltukkal, s nem utolsó sorban nyelvezetükkel. Igaz, hogy mindebben szembefordulás is van a költészet korábbi tartalmi és formai modelljével, de ez viszonylag kisebb energiatermelő, s nem is egészen tudatos. Azok az „ellenfelek”, melyekkel Petőfi eddig szemben állt: a sors, a nyomor, betegség, bizonyos társadalmi lecsúszottság, otthontalanság, szerelemnélküliség – alapjában véve szokványos ellenfelek, nem elég erős ellenpólusok, vagy ha azok (pl. az ostffyasszonyfai szerelem esetében), Petőfi nem veszi fel a sors által odadobott kesztyűt, lemondásba, halálvágyba, az álomba, a fájdalomba, a vágyba menekül. Az első lázadó toppantás a – mindjárt nagy verset szülő – Megúnt rabság (talán 1843 szeptemberéből, talán végéről). Még a komoly értéket érintő Végszó***-HOZ (1844. jan. 15. körül) dühös indulása is elégikus-filozofikus bölcselkedésbe olvad át.
    1844 tavaszától, a beérkezéstől kezdve az a szerencsés-szerencsétlen helyzet áll elő, hogy – mint maga mondja később – „megdalolni méltó tárgyam nincsen”, sem az azonosulás, sem a szembefordulás pólusán. Láttuk már:először (és sokszor még) a korábbi azonosulás-pólusokba akar bekapcsolódni, de ez elkerülhetetlenül önismétlésre vezet. A legfontosabb feladat tehát: megtalálni az azonosulás és szembenállás új, "termelékeny" lehetőségeit, méghozzá a kettőt egyszerre, hiszen csak így jöhet létre a kívánt alkotói energiaszint-különbség.
    Fussuk át előbb az azonosulás lehetőségeit. Az Egri hangokban (1844. febr. 20-a körül) még a Vörösmarty fémjelezte költészet, a jelen idejű emberség és magyarság világa fel tud lobbanni, de Pesten ez a hang majdnem véglegesen elnémul. Akkor áramvezető, rokonnak ígérkező más írói világok jelentkeznek: Lisznyay Kálmán, Vachott Sándor, Kerényi Frigyes, Tompa Mihály és – Vahot Imre, meg egy sereg kisebb töltésű barát, tisztelő (Neumann – Ujj Károly, Dobrossy István, Emődy Dániel, Samarjay Károly, Dömök Elek, Kolmár József stb.). – Petőfi erőlteti is az azonosulást, de alapjában (viszonylag) tartós és megtermékenyítő barátságnak csak a Tompáé bizonyult. A színészek között pedig az Egressy Gáboré, majd a Dobsa Lajosné. De még a Tompával való azonosulás is csak némi túlhangsúlyozással – és önkorrekcióval megy. Ősz felé lassan kialakul a félig nemzedéki, félig eszei – olykor merő új vagy régi ismeretségen alapuló – Pilvax-kör (benne: Bérczy Károly, Obernyik Károly, Degré A., Pálffy A., Pákh A., Tüllmann Ignác, a vidékről fel-felránduló Kazinczy Gábor, Adorján Boldizsár, Kubinyi Rudolf stb.) – de EKKOR még mindez kisebb energiaforrás, mint az egykori kollégiumi, diák- és színésztársak voltak.
    Futólag már említettem, hogy a legjelentékenyebb azonosulási tér: az újra megtalált család és a dunavecsei környezet, benne Nagy Zsuzsikával. De arról is tettem említést, hogy ez az azonosulás – a családi szféra és az újságszámba menő kényelem, otthoniasság, pihenés kivételével – meglehetősen a korábbi Petőfi áramkörében, energiaszintjén és vidékies-paraszti népiesség formáiban folyik. Ami leginkább egyenlő erővé válhatott volna a megtalált családdal és otthonnal meg anyagi s kedélybeli megnyugvással, az a megtalált szerelem lehetett volna – ha szerelem lett volna. De a Nagy Zsuzsikához vagy az ő ürügyén írt szerelmes versek inkább formai és műfaji (dal) szépségek és a régi álom megvalósulásával való játék kifejezései. Bár olykor megragadó petőfiességgel, mint pl. a „Kicsinke szőke lányka” kezdetű ZSUZSIKÁHOZ – amit Petőfi nem jelentett meg! Köteteibe sem vett fel! Bezzeg közzétette a Kerényi Frigyeshez írt verses levelét már július elején (PDI I. 2. sz.júl. 2. hete), a benne olyan hencegő s lovagiatlan dolgokat ír, hogy Zsuzsika, „Szegényke! Titkolá hogy értem ég”.

    Július 1-én Petőfi már ismét Pesten van, és az azonosulásnak még Dunavecsén lehetséges formái sincsenek adva. Egyet kivéve, melyben – a szembefordulás mozzanata is adva lévén – néhány kitűnő költeményt alkotott. Ez az egy: korábbi önmaga, még ha olykor stilizált formában is. Mostani önmagával, nyugodt, városias körülményeivel szemben felidézett keserves múltja, csavargásai, színészkedése, katonáskodása, diákoskodása (Deákpályám, Katona barátomhoz, Kerényi Frigyeshez, Bucsú a szinészettől, A csavargó, Szobámban, Egy elem Debrecenben, Egressy Gáborhoz ). Mindez azonban a nyár elmúltával egyre kisebb hőfokban s egyre kisebb szembeállításban, más szóval egyre kisebb mértékű azonosulásban jelentkezik. Szobája már a kényszerű „lantpengetés”, a naptalan ridegség, színhelye lesz (Éjszakáim, A naphoz), a csavargóból a haszontalan lump Pinty úrfi, s még a színészéletnek is inkább taszító (bár remek humorral megírt) vonásai kerülnek elő (Levél egy szinész barátomhoz, A tintás-üveg), öreg zsánereibe (Pál mester, János gazda, Az öregúr) is belecsöppen némi „elidegenedés”, fanyar irónia, eltávolítás és katonáskodása is csupa keserű emlék (Katona vagyok én...* (* Ezek egyikében-másikában az eltávolító szándékot nemcsak Horváth J. érzi meg (i. m. 59), hanem a korabeli kritika is többükben szatírát lát.)
    Nem véletlen az sem, hogy az élő, hazai (nagy és kis) írókkal nem tudva teljes mértékben azonosulni, részben a külföld felé (Béranger, Heine), részben a múlt felé fordul, s ott keres irodalmi testvért Gvadányiban és Csokonaiban. Bármennyire nem eléggé megalapozott a Gvadányi- és Csokonai-képe, ebben már annak a gesztusnak csírája van, mely később a jelen politikai alakjaitól a múlt forradalmi hőseihez vezeti. Amazokkal nem tud, ezekkel akar azonosulni.

    Ez az „akar” nagyon fontos itt. Petőfi nem tud magához hasonlítható eszmei, érzelmi, társasági, művészi társ, társak, emberek, közösség nélkül élni. Amikor megpróbálja a „társtalan” életet – többnyire torzat alkot. Persze – mint említettem – nem kell e társaknak föltétlenül élő, jelen, még csak valóságos személyeknek sem lenniük, legtöbbször a valóságban nem is kell hasonlítaniuk a Petőfiben róluk kialakított képhez (sem a szerelemben, sem a barátságban, sem a művészetben, még a politikában sem), majd magához hasonlítja a költő őket, majd újra s mássá teremti ő, - csak hagyják, és a továbbiakban a Petőfi-logika, -erkölcs,- eszme szerint cselekedjenek. Jaj nekik, ha e téren másnak bizonyulnak, mint amivé s amilyenné Petőfi teremtette őket.
    Mindezt észben kell tartanunk, ha Petőfinek 1844 második felében tett egyik-másik gesztusára gondolunk. Amikor az ősz közepe táján kevés töltetűnek bizonyulnak az eddigi azonosulások (és – mint alább lesz róla szó – a szembenállások is), Petőfi meg akarja találni az új azonosulás-formákat. Akar hinni a védegyleti mozgalomnak, polgárőrségnek, az írói rang közéleti megemelkedésének a nemzeti egységet, többet: a társadalmi demokratizmust ígérő távlataiban. E tekintetben azonosulni akar a (hazafias) arisztokráciával, a liberális reformpolitikával, sőt – uram bocsá’ – a királytisztelettel és hűséggel is. Nincs ebben semmi takargatni s körmönfontan magyarázni való. Már csak azért sem, mert – erre is alább térünk ki – az azonosulással egyazon időben kiépíti a szembefordulás pólusait is. Az efféle azonosulások semmivel sem szégyellni valóbbak, mint a „szerelem” Nagy Zsuzsika iránt, akit aztán egy gesztussal visszautal a nagygazda apa vidéki világába, vagy ahogyan 1845 januárjában belelovalja magát a halott Etelka iránti szerelmébe, hogy 3-4 HÉT múlva őszintén megvallja: már gyógyulóban van, már nevetni is van kedve (Hatalmas orvos az idő..., Mi volna különös azon...). 
    A korszak legnagyobb szabású s legőszintébb azonosulási tette a János vitéz. Mivel azonban ezzel a művel külön fejezetben foglalkozom, itt éppen csak utalok rá, és jelzem, hogy egyrészt a János vitéz azonosulási zónái rendkívül bonyolultak, másrészt, hogy a szembenállási pólusok is igen nagy energiájú töltést hordoznak.
    E szembenállási pólusok kialakulása – kialakítása sokkal fontosabb, mint az azonosulási szándék. Ezzel lesz Petőfi más, rendszerint újszerű – ha művészileg nem is mindig lép vele magasabb szintre. Az előzőekben mondottakból következik, hogy eleinte a már kialakított másságok fokozásával, kihangsúlyozásával akarja az ellenpólusokat kialakítani, az igazi kontraszt-hatást azonban a másságoknak városi  környezetbe, urbánus élet- és erkölcsrendszerbe való helyezésével éri el. Ha egy vidéken csavargó vándorszínész és költő könnyelmű, szókimondó, a pénzt elherdáló, adósságokat csinál, „iszákos” – abban valójában semmi különös nincs (eltekintve persze attól a nem mellékes körülménytől, hogy mindezt versbe tudja s meri önteni), de hogy valaki ezt városi-polgári világrendben adja tudtára mindenkinek, az már – botrány. Így és itt  lesz a tiszteletre méltó polgári és feudális környezetben, a koszorús költő és más disztingvált költők védőpajzsa alatt „botránnyá" egész kalandos (gyakran tudatosan eltúlzott), »szabálytalan« múltjának, tanulatlan, antipoétikus családjának vállalása, indiszkrét, hovatovább cinikus ízű önmutogatása, elképesztő privát jelentéktelenségeknek magától értetődő »kifecsegése«, egyáltalán az igény, hogy itt, a városban is mindenkit kell érdekeljen, ami vele történik.* (* A városi környezet színező, kiemelő hatásáról PÁNDI PÁL: Petőfi… 316-317.)
    mindez azonban az életben és a költői fejlődésben hatalmas ritmuseltolódással történik. Petőfinek, mint pesti lakosnak 1844 szept.-ig összesen 14 költeménye jelent meg a nyilvánosság előtt, ebből 7 korábbi. Igaz, a hét új a legprovokatívabban újszerű, mégis 1844 őszén a közönség még a régi Petőfit olvassa, amikor a költő már lassan hátat is fordít ennek a Petőfinek.* (* Ez a ritmuseltolódás sokáig fennmarad, úgyszólván 1847-ig; az a Petőfi, akit a közönség olvas, már rég túlhaladta önmagát. Tulajdonképpen a kritika is mindig meg van késve 1-2 fázissal.) Hátat fordít, mert ő is rájön, hogy ez a polgárbotránkoztató, szemérmetlenül (s olykor valóban érdektelenül) privatizáló költészet – nem elég ellenpólus, és előbb-utóbb zsákutcába vezet. Megírja ugyan az ars poeticai szembenállást: A helység kalapácsát, de ez a paródia nemcsak a hősi és érzelmes elbeszélő költemények – és prózai elbeszélések (!) – stílusparódiája, devalválása, - akarva-akaratlan devalválása a népi világnak* (* Vagy a vidékiességnek? Ez utóbbinak alsóbbrendűvé hárítását fejezi ki a Kedves vendégek is. Ezt az azonosulás-szembenállás sűrűn változó és nem mindig meggyőző folyamatát ILLYÉS GYULA (i. m. 131) így érzékelteti: „Egyik nap népfi, a másik nap zsúrfiú. Ha nem ismernénk eléggé, aggódhatnánk érte. Elvesztette kitűnő tájékozódó ösztönét? Játssza a hányavetit, kigúnyolja előbb a vidékieket, azután a pestieket…”) Ahogy a költészetnek az a felfogása, mely újabb költeményeinek magatartásában, tónusában, tárgyában, mondanivalójában közvetve kifejezésre jut, amikor egyrészt megteremti az olyannyira nélkülözhetetlen provokatív ellenpólust, akarva-akaratlan a költői művészet valamelyes devalválása is.

    Ne gondoljuk, hogy Petőfi nem érzi ezt meg. Nemcsak a személyére, modorára, mondanivalójára rakódott téves szemléletektől igyekszik – mint láttuk – szabadulni, nemcsak a bor, színészet, szerelem, magánélet, katonáskodás mondanivalóit igyekszik látszólagos öncélúságukból eszmei célokkal, asszociációkkal megemelni (vö. pl. a Levél egy szinész barátomhoz  végső felszárnyalását,mely formailag már a Levél Arany JÁnoshoz lírai menetét előzi), hanem általában is „megénekelni méltóbb tárgyat” keres. Így jut el – a különben remekbe szabott népdalszerű szerelmi költészettől, a Zsuzsika-versektől – a „Szerelem gyötrelmei”-ig, egy igényében föltétlenül szenvedélyesebb, izzóbb, bonyolultabb, tehát modernebb és megénekelni méltóbb, tehát költőibb szerelmi helyzethez és kifejezési formához. Így jut el a haza, nemzet, közélet problémáinak újszerű megközelítéséhez, s így jut el a népi világnak újbóli magához öleléséhez a János vitézben. Így jut el az év végére oda, hogy privatizáló költészeten, családon, szerelmen, hírnéven túl A nemzet sorsa válik (visszamenőleg is) költői mondanivalója legsúlyosabb, minden mást ellensúlyozó elemévé (Bucsú 1844-től).
    Ám ezen a magasabb, „méltóbb” szinten is meg kell teremtenie az azonosulás és szembenállás dialektikáját. A „szőke hölgy”-höz írt szerelmes versek legjobban érzékelhető belső hajtóereje a társadalmi különbségek miatt eleve reménytelen helyzet ellen forduló mindent vállalás, az elvont, verbális, biedermeier szépelgéssel szemben a valódi, kétségbeesett, a döntésig vitt bírni akarás, a vágy és valóság kérlelhetetlen szembesítése. És ha a bor új funkciójaként ott van már a haza bajainak elfeledtetése (Részegség a hazáért), nem kevésbé „méltó” szerep jut itt is neki, amikor a túlságosan is jól megválasztott ellenpólusnak: a „szőke hölgy”-nek a költő „lángszerelmé”-t fogadó „gúnymosolyát” kell elfeledtetnie (A borhoz). Amikor a „Batthányi és Károlyi grófnékat” megénekli, első mondata nem a kitörő hódolaté, hanem az ellenpólus megteremtéséé: „Nekem nincs semmim e hazában.”* (* L. erről részletesebben PÁNDI P.: i. m. 374-375. – Hogy itt nem alkalmai fordulatról van szó, hanem Petőfi alkotásmódjának egyik alaptényezőjéről, arra jó példa egy másik arisztokrata megéneklése, ahol mondanivalóját szintén az ellenpólus megteremtésével kezdi: a Gróf Teleky Sándorhoz c. versben (1846. nov. elején.)) És mennyivel dühösebb-lobogóbb a védegyleti ügyben A külföld magyarjaihoz átkozódása, int az azonosulási szándék és a „méltóbb tárgy” jegyében fogant Védegyleti dal. Az V. Ferdinándhoz „pikantériáját” meg éppen az adja meg, hogy a fentebb költészetben olyannyira „méltó tárgyként” tekintett királyversekhez való felzárkózás szándéka szinte már paródiává és szatírává formálódik át a leküzdhetetlen szembenállás-pólus nagyobb energiája következtében. (nem is jelent meg Petőfi életében.) Nem bántja Petőfi az (egyébként ügyefogyott és felszarvazott) királyt, sőt „a megalázottak és megszomorítottak”, a kisemmizettek, a „társadalom kívüliek”, deklasszálódottak iránt érzett eredendő szeretetével szól hozzá, szolidaritás vele, - de Petőfi számára midig ellenpólus és szatírára méltó zsáner volt, aki tehetetlenül, bambán beletörődött ebbe a helyzetébe. Az ő eszménye – ő maga, aki alig két hónapja ír Tompának arról a „huszonkét éves ember”-ről, aki minden bajon, szenvedésen, megpróbáltatáson „keresztültörte” magát, s „nem bírta őt a baj sírba tenni”.
    Petőfi költészetének ez a belső, útkereső, felváltva (vagy szerencsés helyzetben egyszerre) azonosulást és szembenállást teremtő dialektikája adja meg a kulcsot az egész 1844. év végi költészetéhez. Formailag hű kifejezése ennek a korszaknak legszebb lírai alkotása: a Bucsú 1844-től, mely az igen-nem, a van-nincs dialektikájára épül fel. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy a polgárosult anyagiasság, vagyonszerzés, a gazdasági: ipari, kereskedelmi kérdések előtérbe kerülésével (ez a legjellemzőbb 1844 második felének politikai gondolkodására) Petőfi újból, bár más szinten, a könnyelmű, mivel nem törődő vagy mások kelepcéjébe esett, az egész élet, a cselekvés hiábavalóságát, egy emberi és nemzeti „vanitatum vanitas”-t rögeszmésen ismételgető figurákkal lép fel: Pál mester, A hegyoldalt venyigesor takarja..., János gazda, Az öregúr, Szerelem és bor, Mit szól a bölcs?, Katona vagyok én... , még a Bucsú 1844-től is ezekkel rokon… A János vitézben megírja azt a társadalmát vagy inkább világot, melyben csak királyok (királyfiak, királylányok, udvari személyzet) és csak parasztok és parasztokból lett katonák vannak, de megvan köztük az „átjárás”, ahogy valóság és mese, föld és ég, emberország és meseország közt is megvan, ahol természetes a szerep-, illetve „státus”-csere. Ugyanakkor, az 1843-44. évi országgyűlés utáni általános optimista illúziók (király és nemzet, társadalmi osztályok megbékélése, az „egység”) közepette egyszerre furcsa hangokat hallat: „Én nem nézhetek vidámon / Végig elhagyott hazámon” (Részegség a hazáért), sőt: hazájának a „rab” jelzőt adja, s addig soha nem hallott várakozásoknak ad kifejezést: „Felhős az ég hazámon / Aligha nem lesz vész.” (Lant és kard), „De az itélet napja / Eljön talán, / S hazám / Bilincseit lerontja.” (Rabhazának fiai). Ezen a – később oly sokszor megidézett – „ítéletnapon” ő is ott akar lenni: „Lelkem reája kész”, ott akar lenni, s nem is annyira lanttal, mint inkább karddal… Hatalmas ívű, jövőt idéző energiákkal terhes ellenpólus lenne ez, ha… Ha a Petőfi adta kötet-sorrend valóban kronológiai sorrendnek bizonyulna.

    Mert az mégiscsak különös, hogy az utóbbi szakaszokban emlegetett versek közül – melyeket az eddigi kiadások 1844 decemberére kelteznek, egyetlenegy jelent meg 1845. febr. 1-e előtt: az az egy is (Bucsú 1844-től) – az Életképekben! (S ugyanott a következő: a Pál mester is: febr. 22.) A Pesti Divatlap – MÁS régibb-újabb Petőfi-versek mellett – márc. 2-án mutatványt ad a János vitézből, majd az állítólagos decemberi „népdalokból” április végén, még A régi jó Gvadányi is csak május 8-án, s május 22-én a Mit szól a bölcs? – Sőt az emlegetett, s mondandónk szempontjából alapvető 11 vers közül három, s köztük a két legfontosabb: a „Lant és kard" s a Rabhazának fia folyóiratban egyáltalán nem jelent meg (csak a Versek II-ben). A Pesti Divatlapban pedig – az állítólagos decemberi termésből – jó sokára, 1845 késő tavaszán-nyarán – mindössze 5! Még az a ritka eset is előfordult, hogy Petőfi, akinek szerződése írta elő, hogy a Pesti Divatlap minden számában adjon verset, az 1844. dec. 22-i számában nem szerepel…
    Mindennek a valószínű okát nagyon tanulságos lenne keresni, arra a kérdésre azonban sehogy sem lehet felelni, hogy az emlegetett versek valóban 1844 decemberiek-e, valamennyi oda való-e, és ha nem, melyik nem? Még a látszólag legegyszerűbb eset, a Bucsú 1844-től is tartogat némi kétséget. Az 1844. január 1-i Pesti Divatlap nem hozza, jó, de mért nem hozza a január 9-i szám? És nem lehet azt sem magyarázatul felhozni, hogy később a Cipruslombok… közlését Vahot vagy Petőfi nem akarta megbolygatni, hiszen a január 23-i számban a „Néprománc (1844)”: a későbbi Liliom Peti jön! Pedig a Bucsú 1844-től negyedik versszaka még alá is támasztotta volna a Cipruslombok… hitelét.
    Mindezzel csak azt a gyanúmat szeretném jelezni, hogy a (Versek II. – megj. 1845. nov. 10. – kötetsorrendje alapján) 1844 decemberére keltezett versek közül nem is egy nem ebből az időből való: gondolok itt elsősorban a Lant és kard s a Rabhazának fiára (és persze A királyok ellenre) – pedig ezek hiteles kronológiai elhelyezése alapvető fontosságú lenne.* (*  Például ezeknek bizonyosan 1844 decemberi keletkezése esetén igaza lenne Turóczi-Trostler Józsefnek (Magyar irodalom – világirodalom. II. 490-491), hogy 1844 utolsó hónapjai „Petőfi radikalizálódásának izgatott időpontja”.) De az sincs kizárva, hogy az Etelkéhez, sőt akár a Bucsú 1844-től végleges szövege is „aprés coup” készült. Ugyanakkor A magyar nemzet valószínűleg még 1844-ben íródott, a Védegyleti dal és társai szomszédságában.
    Petőfi ugyanis köteteinek összeállításakor – költői-művészi, emberi, érzelmi, eszmei fejlődését illusztrálandó – tudatosan követett valami, máig is csak sejtett szerkesztési elvet. Egy ilyen elvnek vélem én – a következő fejezetben említendők mellett – az azonosulás és szembenállás hullámainak (egyre magasabb szinten való) alkalmazását. Annál is könnyebb volt ez, mert – mint demonstrálni szerettük volna – költészete valóságos fejlődésében is  felfedezhetők ezek az egymást váltó vagy egymást erősítő hullámok. De persze nem év s nem kötet-határidők szerint! Petőfi viszont szerette a maga életét kezdődő-fejlődő-lezáró, drámailag felfogott években nézni, s szerette költői fejlődését is évek szerint külön szemlélni. 1844-ben az élet- és művészi pálya valóságos fázisai részben kezére játszottak Petőfinek.
    Semmi sem jöhetett volna például inkább kapóra, mint „Dardanus” támadása az elkényeztetett, antipoétikus fiatal költőnemzedék ellen (Életképek dec. 11.). Nem,  vagy nem csal Petőfi ellen! Ő azonban kisajátítja magának, megtoldja esetleg Nádaskay Lajosnak a Honderűben (dec. 21.) közölt, most már kétségtelenül Petőfit érintő támadásával – és a szembenállás reális jogán, indokolt felháborodásával és az új (romantikus) arc poeticával való azonosulás hevületével megírja. A természet vadvirágát. S meg is jelenteti már a Pesti Divatlap dec. 29-i számában! Kevesen tettek nagyobb szolgálatot Petőfinek s az egész magyar költészetnek Dardanusnál és Nádaskaynál, akik éppen az év végén, mikor Petőfi szereti összefoglalni emberi s művészi eredményeit, jogos alapot adtak a meglehetősen vegyes irányokba mozgó költőnek, hogy mint mágnes az acélport világos erővonalakba rendezze eddig megfogalmazatlan (s talán megfogalmazhatatlan) ars poeticáját. Hogy mintegy elméleti síkon „fejtse ki”, védje meg költői gyakorlatának lényegét. Ez igen, ez méltó zárása egy évnek.

    Ha a Bucsú 1844-től év végi erővonalait vesszük sorba, még két vonatkozásban lehetett ilyen megnyugtató eredménnyel zárni az évet: az egyik a beérkezés, a költői siker, népszerűség. („A hír csillagja rám sugárt vetett”), a másik az életsors révbe jutása, a testi, anyagi megpróbáltatások, a sorsüldözés végetérése. („Elhamvadt üszke van csak bánatomnak / A rombadőlt s már fél-ép szív felett”). - Kevesebb szerencséje volt Petőfinek egy régi (a szerelem) s egy új (a haza) „toposzával”.
    A szerelem: bár 44-től búcsúzó versében rendkívül szuggesztív hitellel állítja reális lehetőségnek Csapó Etelke szerelmét és kezét („Lágy bölcsejében ringat a remény / … A menyországnak állok küszöbén”), sem saját, sem mások nyilatkozatából, s ami fontosabb: a költő alkotásaiból sem igazolható, hogy e kijelentésnek bármiféle reális alapja lett volna. Említettük már azt a furcsa-kínos körülményt, hogy a Pesti Divatlapnak 1844. jan. 9-i számában (Etelke meghalt január 7-én) Petőfi e költeménnyel szerepel: „Szerelem gyötrelme.  (Egy szőke hölgyhöz) III.” A szőke hölgyről senki se merte azt állítani, hogy az Csapó Etelke. De ott van az Etelkéhez c. szép dal, s a CS. E. Kisasszony emlékkönyvébe c. vers (a kéziratban nincs címe, a Versek II-ben Etelke emlékkönyvébe címmel) vetheti ellen valaki. Vetheti, de nem bizonyít vele semmit. Az Etelkléhez csak a Versek II-ben jelent meg először, a keletezésével kapcsolatos emlékezések* kitalációnak látszanak. (* VACHOTT SÁNDORNÉ: Rajzok a múltból. 1887. I. k. 34.) (Már Havas Adolf sem hitte el. HP II. 511.) Furcsa is volna, hogy amikor Petőfi még a „szőke hölgyért” lángol, szenved, egy dalos, kedves-kacérkodó reménykedéssel már Etelkén jártassa az eszét. Hogy Petőfi és Etelke szerelme – vagy éppen házassága – 1844 végén szóba se került, arra tanú a Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe hangja, mondanivalója s mindaz, amit a vers keletkezésével kapcsolatban Vachottné akaratlanul elárul (i. m. I. k. 300-305). Azt t. i. hogy 1844 karácsonyán senki, de senki eszében (az Etelkééban sem) még csak fel sem merült, hogy a kélt fiatal közt van, sőt hogy lehet valami. Petőfi soraiból sem lehet kiolvasni ennek csíráját sem.
    Ami azért baj, mert az év végi „zárszámadás” élményszimmetriája a boldog vagy legalábbis reményteljes szerelem nélkül nem teljes. Nem vág rá a refrén, hogy „s én MÉGSEM írlak oda tégedet (1844. év), Hol boldog éveim feljegyezve vannak”. A Bucsú 1844-től 4. versszaka tehát vagy csak a lírai szimmetria kedvéért, vagy csak utólag került a versbe. Oda kellet kerülnie, mert a mérleg „nem” serpenyője csak akkor valóban nyomatékos, ha az „ellensúlyozó igen”-ek közt ott van a szerelemé is.
    … De azért az az 5. versszak még így – csodálatos művészi szépsége ellenére – sem elég hiteles… Vagyis: nagyon is hiteles, ha eltekintünk a Lant és kard és a Rabhazának fia perspektíváitól. Ha ugyanis a többi hazafias mondanivalójú – decemberi! – verset nézzük, akkor (még A magyar nemzetet is idevéve) jogos az 1844. évnek a nemzet félénk bizakodására mennydörgött „nem!”-je, a költő joggal mondhatja: „Te koszorúját eltépted honomnak / Ifjú reménye mit fejére tett;” - de ha az említett két vers perspektíváit nézzük:

Felhős az ég hazámon,
Aligha nem lesz vész;
Csak hadd legyen, nem bánom,
Lelkem reája kész.

    S e vers – Lant és kard – utolsó versszakában a zugban heverő kard meg ily szavakra fakasztja a költőt: Hiába meddig tartom, / Az ítéletnapig?...”* (* Ám az is elgondolkoztató dolog, hogy ez a hüvelyében türelmetlen kard megvan BÉRANGER: Adieu á la Campagne e. költeményében is – azaz lehet Petőfinél utánérzés is.) Majd a Rabhazának fia idézi fel az „ítélet napját” (nem azonos a másik, az egybeírt „ítéletnap”-pal!), mely „hazám / Bilincseit lerontja”. Most nem is beszélek A királyok ellen olyan kitételeiről, mint: „nagykorú lett a világ”, a zivatarnak („vész”-nek) „maholnap meglesz érkezése”.
    De ha a költő már közeledni érzi a rab haza bilincseit „lerontó” vészt, a közeli cselekvés lehetőségét és szükségét, akkor az év éppen nem zárult negatív eredménnyel a haza tekintetében sem, a mennydörgés szava éppen nem „nem!”-et, hanem fenyegetést kiált, szebb koszorút nem is lehetett volna a hon fejére „ifjú reménye, mint egy ilyen kilátást a közel jövőbe.

*

    Ezek a élmény- és művészi szimmetriából származó, a szembeállás és azonosulás dialektikáját megvalósítani akaró ellentmondások mind megoldódnak egy véletlen tragédia folytán. Annak folytán, hogy Csapó Etelke 1845. január 7-én hirtelen meghalt. Ezzel a tematikának olyan beszűkülése, az azonosuláskizárólagosságának olyan előtérbe kerülése determinálja Petőfi költészetét, melynek a magyar költészet köszönhet ugyan néhány szép lírai darabot, de amely meg is szünteti egy időre 1844 végének sokat ígérő változatosságát, a jelen a jövő, a haza s közélet felé való nyitottságát is.

Végleg elveszett egy „ér” Petőfi életművében?

Indulás egy nem alapvető kérdésből: ki lehet a „Matildhoz” Matildja? – Közbeeső állomások: az eddigi Petőfi-kutatások néhány alapvető gyengesége: ötleteknek ténnyé emelése, a tények elhárítása, összefüggések mellőzése – A kronológiai kérdések fontossága, a korábbi kronológiai mechanizmus vagy nemtörődömség – Petőfi kötetszerkesztésének és kötetritmikai elveinek kutatása – Alkotásmódjának néhány kérdése. A vers meg- és leírása – Petőfi szerelmi választása – A debreceni színészet 1844/45 fordulóján – Milyen rabságot únt meg Petőfi 1843 őszén-telén?
    Petőfi verseinek 1844 őszén – pontosabban: november 10-én  - megjelent 1. kötetében (az ún. „Versek I.”-ben) olvasható ez a vers:

Matildhoz 

Mért vagy hozzám olyan idegen?
Mért tekintesz rám oly hidegen?
Hidegen, mint a téli napsugár,
Melynek mosolya is faggyal jár.

Be sokat szeretnék mondani,
S alig merlek megszólítani;
Alig merlek nézni, hej pedig
Elnéznélek világ végeig!

Emelj föl magadhoz engemet,
Fogadd el neked szánt lelkemet,
Annyibul ha megérdemli tán,
Hogy szeretni képes igazán.

Oh, szerelmem forró szerelem,
Forróbb, mint a dél nyárközepen;
Ha a nap ily tűzzel sütne ránk,
Rég elégett volna a világ.

    A Versek I. a címlapon hordja, hogy „1842-1844” között keletkezett verseket tartalmaz, ha ehhez még hozzátesszük, hogy az Összes költeményekben (megj. 1847. márc. 15.) Petőfi – verseit évek szerint csoportosítva – versünket az 1843. évi versek közé osztja be, másrészt az egyes versek alatt zárójelben egy helynevet is ad, s a Matildhoz alatt ez áll: „(Debrecen)” – és valóban közismerten „debreceni” versek közt foglal helyet, akkor azt kellene mondanunk: ha vannak is még problémák, de sok nem lehet.
    Valóban: egészen napjainkig, eddig az írásig a Matildhoz kapcsán egyetlen komoly kérdés vetődött fel: ki ez a Matild? Az élet és költészet, élmény és mű egységének Petőfi művészetében oly nyilvánvaló voltát egyre jobban felismerve, tanulmányírók, monográfusok, életrajzírók egyre magától értetődőbbnek tartották, hogy „Matild”-nak élő, valóságos személynek kell lennie.* (* Ezt az igazság-, valóságigényt a kutatás egészen 1838-ig visszamenően is kiterjesztette, s feltevések tucatjai születtek például arra nézve: ki lehetett az 1838 október végén, Selmecen írt A hátlenhez Emmája.) Két fontos fogódzó adva is van: Petőfi 1843-ban, Debrecenben (tehát az év második felében) volt Matildba szerelmes: itt és ekkor, az itteni és ekkori valóságban kell tehát a leányt (?) keresni. Még úgyis meglepő, hogy viszonylag későn próbálják Matildot azonosítani.
    Tudomásom szerint elsőnek Farnos Dezső indítja el az egyre nagyobbra növő, egyre határozottabb körvonalú lavinát, amikor 1888-ban ezt a könnyed mondatot leírja: Matild „talán” (!) jelentéktelenebb színésznő, kit (Petőfi) Debrecenben látott”.*- (* FARNOS DEZSŐ: Petőfi és a nő. In: Petőfiana Évk. I. 1888/89. 9.) Több se kellett a Petőfikutatásnak és – kiadásoknak? Valami konkretizáló, kronológiailag szűkebbre vonó adatot előrántva, Matildunk egyre több jeggyel ruháztatik fel. Havas Adolf kritikai kiadásának (Petőfi Sándor Összes költeményei) II. kötetében (1892. 470) úgy vélekedik, hogy: „Annak a múlékony fellobbanásnak tárgya, melyre e költemény (A Matildhoz) vonatkozik, valamely jelentéktelen színésznő lehetett, kit a Komlóssy-féle társulatnál látott meg a költő.”
    Íme: múlékony fellobbanás, egy jelentéktelen, ill. jelentéktelenebb színésznő, Debrecen, a Komlóssy-féle társulat… Így indul el, növekedik az ártatlan görgeteg, miközben a „talán”-ból is már „lehetett” lett… (Majd lesz még „volt” is.)
    Amilyen joggal emlegeti Havas A. a Komlóssy-féle társulatot – HA „Matild” debreceni színésznő –, éppoly érthetetlen, hogy nem gondol arra: Petőfi 1843-ban Debrecenben két időpontban is forgott színészek között, először október elején (kb. 10-ig), majd egy kínos-keserves faluzás után november 26-27-től december végéig (és 1844-ben tovább). Az első időszakaszban kétségkívül a Komlóssy-társulat jöhet csak számításba: annál jelentkezett – Petőfi szerint nem is Komlóssynál magánál, inkább A színháznál, hol – úgymond – „több ismerőmre akadtam. Azok tudtára adák Komlósynak ittlétemet, s ez, noha nem volt szándékom, itt marasztott. E szerint Komlósy társaságában vagyok. Innen egy hét múlva Váradra megyünk… Csütörtökön vagy szombaton lépek föl először...”* (* Levele Orlay Petrics Somához. PÖM VII. 23-24.) Bizonyos azonban, hogy Petőfi EKKOR nem lépett fel a Komlóssy-társulatával, sőt huzamosabb ideig nem is tartózkodott velük, - sőt tagja sem lett a rövidesen valóban Erdélybe induló társulatnak: „egy hetet tölték Debrecenben, már mintegy (!) tagja a társaságnak” – írja Bajzának 1843. nov. 28-án.* (* Uo. 24, l. még 287-290.) Petőfi Komlósytól való  idegenkedésének egyik oka kétségkívül az volt, hogy – a kor szokása szerint – a költőnek énekelnie is kellett volna például operákban.* (* L. uo; továbbá FEKETE SÁNDOR: Petőfi a vándorszínész. It.Füz. 64. sz. 1969. 138. kk.)
    Egy hét az mégis csak egy hét, annyi idő alatt bátran bele lehet szeretni egy nőbe, e szerelmet versbe is lehet önteni… Itt azonban bonyolódni kezd a helyzet. A már idézett, Bajzához írt nov. 28-i levél (újra Debrecenből) azt mondja: „A múzsák kerülnek; minden, amit írni tudtam, mióta Pestet elhagyám, két keserves népdal.”* (* Petőfi 1843. szept. 20-a körül hagyta el Pestet, Mezőberénybe (!) ment előbb, ott kb. egy hetet töltött. A kélt emlegetett népdal a faluzás (1843. kb. okt. 10. – nov. 24.) alatt Bihardiószegen, ill. Székelyhidán született Kis furulyám szomorúfűz  ága...  és A szerelem, a szerelem... volt.) Ezek szerint a Matildhoz-t nem azóta írta, mióta Pestet elhagyta. Ebből a Petőfi-kutatás logikusan vonta le azt a következtetést, hogy akkor csak 1843. november 28-a után írhatta. Fel sem merült az a feltevés, hogy talán mégis az első debreceni tartózkodás alatt született a vers, de Petőfi – egyelőre közölni nem akarván, ahogy a költemény valóban nem is jelent meg csak a Versek I-ben! – nem akart róla Bajzának beszélni. Még kevésbé merült fel az a gondolat, hogy a Matildhoz a Pestről való elutazás előtt, nem Debrecenben keletkezett… Ilyen szentségtörő feltételezésekhez csak olyan földrengés árán jutott el e sorok szerzője, mely az új kritikai kiadás előkészületei során kényszerítő erővel követelte Petőfi költeményeinek egy új  a réginél sokkal kevésbé magabiztos és sokkal kevésbé gépies – kronológiáját...* (* Egy, a mi versünket közvetlenül érintő Petőfi-költemény, a Megúnt rabság esetében ILLYÉS GYULA (Petőfi Sándor. 1967. 108) – indoklás nélkül, de bizonyára igazsággal – úgy vélekedik: „Ez a vers még a diószegi kirándulás előttről való” –, akkor a Matildhoz, mely feltétlenül előzménye a Megúnt rabságnak, ugyancsak abból az időből (vagy még korábbról) való.)
    E kisebb fokú magabiztosság alapjáról meg is kell ismételnem: az sem bizonyos, hogy a Matildhoz 1843 decembere előtt, sem hogy az első debreceni tartózkodás (1843 október eleje) idején keletkezett. Az új – nem kevés töprengés árán született – kronológia legmagabiztosabb konklúziója kb. ez: néhány vitathatatlan terminus post quem és terminus ante quem kivételével (mint pl. versünk esetében a Versek I. 1844 augusztusi lezárása) Semmi sem bizonyos. Végső soron még 1843 s még Debrecen sem… Quod est demonstrandum. Mindenesetre a Farnost és főleg Havast követő tanulmányok, kiadások, monográfiák immár elfogadják, hogy „Matild” jelentéktelen debreceni színésznő volt „a” társulatnál. (Felismerik ugyanis, hogy Komlóssy társulatának emlegetése sok feloldhatatlan ellentmondást rejt magában.) Így beszél Ferenczi Zoltán és nyomában az 1948-ban indult, de abbamaradt (majd más elvek szerint mégis végéhez jutott) Petőfi-kritikai kiadás (a „PÖM”) szerkesztője, Varjas Béla is: a Matildhoz (és a vele feltétlenül kapcsolatos Megúnt rabság) „talán a (?) debreceni színtársulat valamelyik nőtagjához szólnak”.* (* FERENCZI ZOLTÁN: Petőfi életrajza. I. 1896. 356, és Petőfi S. Összes költeményei. I. k. 1948. 85-87. – Baróti Lajos, aki szinte napjainkig példamutató bírálatot írt Havas A. Petőfi-kiadásáról, észreveszi azt is: Havas hogyan lovalja bele magát Matild debreceni színésznő voltába. A Megúnt rabság kapcsán: „Itt már határozottan mondja Havas, hogy Matild Debrecenben színésznő volt, holott a »Matildhoz« című költeményhez írt jegyzetében ezt csak lehetségesnek mondja (»jelentéktelen színésznő lehetett«). Petőfi költeményeinek első kritikai kiadásáról. EPhK 1894. 575.) Pándi Pál is úgy vélekedik, hogy Petőfinek e »két verse valószínűleg (!) a társulat egyik színésznőjéhez szól.* (* PÁNDI PÁL: Petőfi. (A költő útja 1844 végéig) 1961. 130.) Sokkal alaposabb indokok alapján szólnak az emlegetett kitűnő Petőfi-ismerők arról, hogy Matildhoz 1843-ban csakis a második (a faluzás utáni) debreceni tartózkodás alatt születhetett.*  (* Havas Adolf számára ilyen kronológiai probléma nem volt, - ő egyszerűen a Versek I. sorrendjét követi, ezért a Matildban „(Debrecen)” közvetlenül a Kecskeméten (1843. jan. 25.) keletkezett Pálnapkort követi.) Első érvük Petőfi nyilatkozata a Bajzához írt levélben, hogy ti. Pest óta csak „két keserves népdalt” írt. „Petőfi szavában (…) nincs okunk kételkedni. Ezt (a Matildhozt) és a következő verset (a Megúnt rabságot) is tehát csak Székelyhídról való visszatérése után (1843 november-decemberében) írhatta Debrecenben”, mondja Varjas Béla.* (* PÖM I. 385. Ugyanígy a Debrecenbe való visszatérés utánra teszi a keletkezést. PÁNDI PÁL is: i. m. 130.) Petőfi szavában kételkedni valóban merészség lenne, - de Varjas Béla is rávetemedett erre a vakmerőségre, amikor a Petőfitől, saját magától 1843-ra („Miskolc”) keltezett Keresztúton állok… c. verset – helyesen és indokoltan – áttette az 1844. februári versek közé…

*

    Van azért valami kis nehézség a Matildhoznak a második debreceni tartózkodás idejére, a faluzás utáni időre való datálásában is. Először is – ha „Matild” színésztő volt „a” debreceni társulatnál – Petőfinek 1843. november legvégén, december legelején meg kellett ismernie, bele kellett szeretnie, és a szerelmi vallomás (költői vallomás) mindama változatát át kellett élnie és meg kellett mutatnia, melyről a Megúnt rabság (talán az első mindenestül nagy Petőfi-vers) beszél. De mikor kerülhetett erre sor? Mai adataink alapján még az sem bizonyítható, hogy Petőfi 1843 decemberében színházba járt vagy színészekkel érintkezett volna. Ferenczi Zoltán ugyan – elég gyakori szokása szerint forrást nem említve – azt állítja: Petőfinek „Egyetlen mulatsága” az volt felgyógyulása után (!), hogy Fogasné (a „lakást” nyújtó jegyszedőnő – M. A.) szívességéből esténkint színházba ment, s általában forgott is a színészek között; egypár (?) költeménye is bizonyítja; de egyszer sem játszott.”* (* FERENCZI Z.: I. M. i. 334; az viszont bizonyos, hogy 1844. január 15-én játszott. Egyszer. (L. FEKETE S.: i. m. 138-139.)
    A „felgyógyulása után”… De mikor következett ez be? Azok után, amiket a Debrecenbe visszatérő Petőfiről Pákh Albert s bizonyára Petőfitől és Pákhtól szerzett értesülései alapján Jókai mond* (* Vö. HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. 2. kiad. I. 1967. 498-500.), sőt Petőfinek egykorú (részben már idézett) levelei alapján is, - nagyon hamar nem lehetett a szerelem az elsőrendű igény a számára: „annyira el vagyok gyengülve, hogy erőm visszanyerése bizonyosan belekerül két-három hónapba. Egész csontváz vagyok.” – így Bajzának –, és még ugyanaz nap (nov. 28-án) Nagy Ignácnak: „alig lézengek, s egy pár hónapi nyugalom és pihenés okvetlenül szükséges.”* (* PÖM VII: 25, 26.) A kérvényezők és kölcsönkérők persze mindig túloznak, a felgyógyuláshoz nem kellett „két-három hónap”, ahogy azt Illyés Gyula (Ferenczi nyomán) elképzeli. „A betegség szerencsére nem tart sokáig, nehezén a költő még Székelyhídon (?) átesett. Rövidesen fölkelhet az ágyból, bár oly gyönge, hogy állni is alig tud.* (*ILLYÉS GYULA: i. m. id. kiad. 105, FERENCZI Z. i. m. 328.)
    Különféle meggondolások alapján az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a költő felgyógyulása: - olyan állapotba kerülése, amikor testi-lelki létformája művészi költői téma lehet – egy költőnél ez a gyógyulás jele –, legkorábban december közepe táján következett be. Akkor előbb megírja a testi ontológia és a színészi-művészi kilátástalanság olyan nagy verseit, mint az Élő halott, a Temetésre szól az ének..., már föltétlenül egy gyógyultabb, mert dalszerű transzformációra képes állapotban a Sikos a hó, szalad a szán...-t. Mindezt a szobából Kinéző point of view alkotó helyzetéből, tehát szuggesztíven a betegség vagy a lábadozás időszakából. Ekkor már december 20-a körül lehetünk, - giccses elképzelések nélkül még komolyan nem gondolhatunk szerelemre. Mert az élet, a kenyér, sőt bizonyos szobai hőmérséklet is egzisztenciálisabb kérdés, mint a szerelem. Az élet, az egzisztencia kérdéseit komolyan véve, fel kell tételeznünk, hogy Petőfi legfeljebb december 20-a után, az év legvége körül kezdett újból a színház felé gyakrabban elnézegetni, színészekkel sűrűbben érintkezni.* (* Ezúttal azonban „több ismerője”+ aligha akadt az éppen Debrecenben játszó színtársulatnál, hiszen 1844. január 15-i (műkedvelői) fellépéséhez is a Pestről iderándult Fáncsy Lajos protekciójából jut hozzá.) Mindez ilyen tények tudomásulvételét követeli meg: ha „Matild” színésznő volt, ha Petőfi ekkor írta hozzá a verset, - ez csak december legvégén történhetett. Petőfi már ekkor sem az a sarlatán, aki meglát egy nőt, s azon nyomban elkezdi versben kiabálni vallomását.* (* Érdemes e szempontból megnézni a Szendrey Júlia iránti szerelem megszületésének (1846. szept. 8.) – és az ezt kifejező költészet születésének ütemeltolódását.) Másrészt a Megúnt rabság – mint már volt róla szó – későbbi vers, mint a Matildhoz, és ha az is 1843-i és decemberi, ez utóbbinak egyáltalán nincs életrajzi és élménytörténeti helye Petőfi költészetében. (Mert a decemberi termés elejére – ezt is láttuk – ne tehető.)
    Különben is, elfogadva azt, hogy a költő november 28-ig csak „két keserves népdalt” írt Pest óta, feltűnően sok – hét – vers jut decemberre, annak is talán csak a második felére. Igaz: a kényszerű pihenés, a lábadozás, a bezártság napjai alatt Petőfi sokat írhatott, mégis hét vers 2-3 hét alatt az eddigihez képest olyan erős „termelési” ütem, hogy – magyarázat- és megfejtés-kísérletért egy kis kitérőt kell tennünk.
    Kitérőt mindenekelőtt Petőfi költeményeinek kronológiájára. A magyar textológia gyermekkorában – ezt a fázist képviseli a különben nagy érdemű Havas Adolf – a verseket általában Petőfi Összes költeményeinek (1847), illetve későbbi kötet-terveinek sorrendjében  hozták; ami ezekben nem szerepelt, azt egy „Pótlás” vagy „Függelék” részbe utalták (igen hozzávetőleges kronológiai rendben). Ezzel kapcsolatban itt egyelőre csak annyit jegyezzünk meg, hogy Petőfi kötet-sorrendje nem kronológiai, még később sem elsősorban az. (És már az első ismert füzetkében, az 1841 júniusában-júliusában összeírt Lanc versei-ben sem szigorúan az időrend a szerkesztő elv.) Hogy Petőfi milyen – koronként változó, de következetes! – kötetszerkesztési elv vezérelte, azt ma még csak sejtjük, mind a mai napig nem akadt kutató, aki erre időt és fáradságot szentelt volna. Az mindenesetre elégé kivehető, hogy kötetei összeállításakor Petőfi – mintegy a kötetet is egyetlen műnek tekintve – jól kivehető ritmus- és arányelveket követett. A Versek I. esetében, például – és most ez érint bennünket legközelebből – a személyesebb, énhangsúlyú és az objektiváltabb, „népdal” rokonságú versek ritmikus, arányos váltakozása figyelhető meg. Az előbbiek esetében valami halvány kronológiai elv is áttűnik a szerkezeten, az utóbbiak esetében ez nem figyelhető meg. Az évek szerinti  ízelést Petőfi  kezdettől fogva követi, és a kötetritmusban az egy évre elosztott ütemezés is felfedhető. Az egyes évek mennyiségi anyagát igyekszik úgy elosztani, hogy az alkotói ütem egyenletes fokozódás benyomását keltse. Ennek érdekében – nem is ritkán – egyik évből a másikba is áttesz költeményeket – méghozzá előre is, hátra is. (Így teszi például az 1844-i Keresztúton állok...-at is az 1843-as, az 1844-i Liliom Petit az 1845-ös versek közé.)
    Ami most már közelebb visz problémánkhoz: az egy éven belüli, azonos (élményi? Műfaji? Terjedelmi?)  kategóriába tartozó verseket – kisebb-nagyobb hézagokkal – egymás közelébe helyezi, így kerül közel egymáshoz vagy éppen egymás mellé a Versek I-ben Az én mátkám, L....né, Matildhoz, Megúnt rabság, Merengés – noha az egyes versek alá írt helymegjelölés szerint (Pozsony, Pest, Debrecen, Gödöllő, esetleg még Kecskemét) ezek élménytörténetileg messze esnek egymástól… Már ti. Ha a helymegjelölés a vers keletkezésének,m egírásának helyét jelöli.  De bizonyíthatóan nem mindig azt jelöli. Különösen ha a későbbi le- vagy összeíráskor valami, bármily csekély változtatást, átdolgozást hajt végre a költő, - E munkálat helyét írja a vers alá. De sokszor akkor is a le- vagy összeírás helyét írja oda, ha változtatás nem történik.
    Amikor aztán a Petőfi-textológia ifjúkorába lép, a kiadások szerkesztői felfedezik a helymegjelölések és a kötet-ízek közti kronológiai ellentmondást, és lévén a Petőfi adta helymegjelölés mégiscsak szilárd adat (azonkívül Petőfi szavában – ugyebár – nincs okunk kételkedni) – most már megbontják a kötet-sorrendet, és az életrajzi adatokkal kiegészített helymegjelölések alapján állítanak fel egy új kronológiát. Ennek mechanizmusa esetünkben például az, hogy ha egy 1843-as Petőfi-vers alatt ez áll: „(Debrecen)” – ez csak 1843 október elején, vagy november 26. – dec. 31-i között keletkezhetett. Itt kell – kell, muszáj – feloldhatatlan ellentmondások esetén számításba venni az imént vázolt és példákkal igazolható tényt, hogy a hely nem föltétlenül a megírás, esetleg csupán a Leírás helyét is jelölheti.
    A „Matildhoz” esetében ez a tény annál is inkább tekintetbe veendő, mert majdnem bizonyosra vehető, hogy Petőfi 1843 végén már elkezdte első lírai verskötetének összeállítását, az egyes költeményeknek a sokat emlegetett füzetbe való összeírását, letisztázását. Gyulai Pál úgy tudja, hogy Petőfi akkor kezdett komolyabban verseinek kötetbe gyűjtésével foglalkozni, amikor Frankenburg Adolf a (Magyar) Életképek munkatársául kéri fel Petőfit.* (* GYULAI PÁL: Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (1854). In: Kritikai dolgozatok 1854-1861. Bp. 1908. 10.) Ez csak  1843. nov. 28-a után történhetett – különben Petőfi nem Nagy Ignáctól kért volna (soha meg nem kapott) kölcsönt, de sokkal ez időpont után sem, mert Frankenburg 1844 január második felében már hozza is Petőfi három dalát (A virágnak megtiltani nem lehet..., A szerelem..., Kis furulyám szomorúfűz ága...) - ezzel indítva el Petőfit az országos népszerűség útján.
    Ha ez így van – és semmi sem mond ellent neki –, azaz ha Petőfi 1854. december közepe táján kezdi letisztázni eddigi, akkor kötetbe szánt verseit, köztük lehetett a Matildhoz is, mely alá így joggal írhatta. „Debrecen”. Ahhoz ugyanis, hogy igazolni lehetne azt: a Matildhoz-t Petőfi Debrecenben írta meg, egyelőre nem rendelkezünk sem bizonyítékkal, de még valószínűsítő érvekkel sem. Kivéve, ha a költő versét 1843. október eleji tartózkodása alatt írta, de ez esetben akkor kellett volna írnia a Megúnt rabságot is.
    De még október eleje is csak akkor kerülhet szóba, ha „Matild”-ról igazolni lehetne, hogy debreceni volt. De még azt se tudta igazolni senki, hogy színésznő volt, bármilyen „jelentéktelen” is. A magunk részéről tisztában voltunk „Matild” kiléte kérdésének kulcsfontosságával, minden elérhető, fellelhető írást össze is túrtunk, de ilyen keresztnevű – számba jöhető – színésznőre nem akadtunk sem a fennmaradt színházi évkönyvekben, a „játékszíni zsebkönyvekben”, színlapokon, színészi visszaemlékezésekben és „naplók”ban* (* Nem szerepel Komlóssy Ferenc: Adatok a magyar színészet történetéhez c. cikkében sem (Magyar Színházi Lap. 1860) a Debrecenben 1843 október-decemberében működő színtársulatoknál. Igaz: a debreceni színészetnek éppen ez a szakasza – 1843 vége – 1844 eleje – a legkevésbé felderített (dokumentumok híján). Azt sem tudjuk, ki lépett Komlóssy Ferenc örökébe, ha olyasmit tudunk is, kik voltak 1844-45-ben a debreceni színtársulatok igazgatói.* (*HEGYI TIBOR: A debreceni színészet és színház története a legrégibb időktől a kiegyezésig. É. n. h. n. 40.) Az OszK Színháztörténeti Osztályán 1844 januárjából meglevő néhány színlap sem igazít el e tekintetben. Matild keresztnevű színésznő e színlapokon sem szerepel.
    Egy következő lépésként átnéztük egy sokat ígérő kiadványnak* (* Magyar Színészvilág 1565-1862. Történeti és statisztikai almanach a színművészet köréből. Első rész. Szerk. és kiadja: Benkő Kálmán. Buda-Pest, 1873.) „A magyar színészet összes nőtagjai 1790-1872-ig, betűrendben” c. fejezetét. Ebben a listában Matild keresztnevű színésznő összesen 3 szerepel, közülük egyik csak 870-ben debütál, a másik kettő: Adamivics Matild (Szabóné) és Horváth Matild. A kiadvány nem közöl róluk semmi további adatot, a színművészeti lexikonok sem ismerik őket. Egy Szabó nevű színész játszik ugyan Debrecenben 1844 elején (az említett színlapok tanúsága szerint), de róla sem tudunk ennél többet. Ez idő tájt csak színigazgató Szabó kettő van: Szabó József, Petőfinek Székesfejérvárott és Kecskeméten igazgatója és Szabó Ferenc, aki 1843 tavaszán Pozsonyban játszott, és Petőfit – nem vette fel. Adamivics Matild Szabó Józsefné nem lehetett (az Horeczky Zfia bárónő volt), Szabó Ferenc feleségéről nem tudunk – de 1843-44 telén egyik igazgató sem járt Debrecenben, s a színlapokon sincs Szabóné.
    Szóval: még az sem igazolható, hogy Matild színésznő volt, még kevésbé, hogy debreceni színésznő volt, ahogy annak hangoztatására sincs semmi alap, hogy „jelentéktelen” színésznő volt, akkor nem volt egy senkitől nem ismert, senkinek fel nem tűnő s az ismeretlenségbe visszasüllyedt színésznőcske. A Matildhoz alázatos, majd ódaivá izzó hangneme – az eddigi felfogásokkal szemben -* éppen nem egy véletlen, futó találkozás és elröppenő fellobbanás kifejezése. (* Vö. pl. HORVÁTH J.: a versben „futólagos szerelemvágy” kap kifejezést; Matild „alig több a szerelmi lyrikusok hideg kegyetlen hölgyénél, kit egy dallal (Matildhoz) megindítani próbál, egy másik szebbel (Megúnt rabság) a faképnél hagy” (i. m. 42, 136); PÁNDI PÁL: Petőfit Matildhoz fűző „Érzelme nem lehetett sem mély, sem tartós”, s kettőjük ismeretségét a költő „rövid élete legjelentéktelenebb ismeretségének” mondja (i. m. 130.). Mi magyarázza akkor a nő „idegen”-kedését, „hidegen” tekintését s vele szemben a költőnek néven nevező, nem szépítő-köntörfalazó alárendeltségét („alig merlek megszólítani; Alig merlek nézni…”)?* (* Messzire vezetne részletes taglalása, mégis – akár a közvetlen hatás kimondásának ódiumát is vállalva – meg kell említenem, hogy e magatartás és szavak nagyon rokon módon kerülnek elő Heine: Die Unbekannte c. versében:

Wagt’ich nie ein seufzend Wörtchen
Im Vorübergehen zu flüstern
Und ich wagte kaum mit Blicken
Meine Flamme zu bekündigen.

Az említett Heine-vers 1842-ben a „Fiatal Németország” lapjában, a „Zeitung für die elegante Welt”-ben jelent meg (kötetben csak 1844-ben, Neue Gedichte von H. Heine, Hamburg, 1844, a „Romanzen” ciklusban). Egyáltalán nincs kizárva, hogy a folyóiratközlés 1842-43-ban (leginkább mégis 1843 nyarán, az intenzívebb Heine-hatás kezdetekor!) eljutott Petőfihez. Feltűnő ugyanis, hogy 1843 nyarának egy másik versében (Merengés) a Petrarcával való provokatív maga-összemérés szintén azonos fordulattal kerül elő Heine most emlegetett versében.) Így, ebben a magatartásban Petőfi – az ekkori Petőfi sem! – beszélt volna egy olyan színésznőhöz, kinek nevét sem őrizte meg semmiféle krónika, feljegyzés vagy hagyomány. Ellentmond ez Petőfi igényességének is: nyomorgó diákként, még ínségesebb vándorszínészként, csak éppen kezdő íróként – a legrangosabb színésznőkért rajong, kikben a fiatalság és szépség mellé a művészi nagyság és a siker dicsfénye járul (Szathmáriné, De Cau Mimi – Mari, Lendvayné Hivatal Anikó, Prielle Kornélia)… Az is különös, hogy a „Matild”-hoz kapcsolódó két vers méltatói a Megúnt rabság érzelmi igazságát, hőfokát elismerik, a Matildhoz-ét nem.

*

    De térjünk vissza az – úgy látszik – reménytelenül bezárult körhöz. Debrecenben nem találtunk Matildra, sem egy Matildhoz-szerű vers megírására alkalmas Petőfire, - nézzünk szét másfelé. Legelőbb is Petőfinek 1843-i érzelmi, élményi történetében. Szerencsénkre, a Versek I-ben is érvényesülő kötetszerkesztő eleinek ismeretében, helyesebben fölismerésében, az egymás mellé vagy egymás közelébe csoportosított, személyes hangú s a közbeiktatott transzformáltabb versekből kirajzolódik egy meglehetősen zárt élményfolyamat. Az ifjú Petőfi esetében azonban az „élmény”-nek – ez esetben a szerlemi élménynek – részben még más struktúrája van, mint később lesz. (De részben ugyanaz, mint később és mindenkor.) Ez az élményforma még sok tekintetben a romantikus szerelem élmény-modellje, egy beltenyészetű, tárgyától elvonatkoztató, önmagát tápláló, sokkal inkább a mű, semmint a valóságos impulzusok törvényeinek engedelmeskedő élményforma. Szabadabb is ez, és saját lángjától magasra is lobbanó, de kötöttebb is, mert irodalmi modellek törvényeihez alkalmazkodó. Ebben a vágy erősebb a vágyakozásnál, s rendkívül találékony a vágy indító energiáinak és akadályainak megszervezésében. Az akadályok inherens eleme a szerelem távoli, tiltott, lehetetlen létformája, mely elsősorban e létforma elleni – belső, magányos! – küzdelemben csap magasra, szól ódai hangon, vagy akarja magát észrevétetni eget-földet betöltő sírással, „nyögéssel”, - a viszonzás különösebb hite, vágya nélkül.
    Petőfi kétarcúan viselkedik ebben a romantikus szerelmi élmény-képletben. Ha az „élmény” tárgya az önmagába zárt vágy, vagy ha hőfoka még nem formateremtő erejű, általában a dal, nemegyszer a népdal lírai modelljében nyilatkozik meg. (Ennek semmi köze a személyesség kérdéséhez, - ez az élmény is személyes!) Ez a modell a zsengéktől kezdve még sokáig árulkodó: 1844-ben a Nagy Zsuzsika, 1845-ben a Mednyánszky Berta iránti szerelem is többnyire dalformában nyilatkozik meg (egy-egy fázisában még a Szendrey Júlia iránti szerelem is). És mindig a viszonzás természetes elvárásával, feltételezésével (vagy merengő álmodásával), olykor a lehetetlenség bánatos elfogadásával, de a nő birtoklása – olyan ritka kivételektől eltekintve, mint például a Hortobágyi kocsmárosné... - mindenkor feleségként merül fel. De ott van a költő élményi viselkedésének másik arculata is. Az ti., hogy benne a szerelmi élmény is csak a valósággal való érintkezés, a konkrét, reális társadalmi, érzelmi helyzet távolisága, tiltottsága, lehetetlensége, személyre irányultsága és akadálya válik a romantikusan öncélú, belső égésű, irreális, „személytelen” költészet modelljének újrateremtőjévé. Ez történt meg – legalábbis EGY (ismert) versében – már 1838 nyarán, Ostffyasszonyfán (az „Itt a bucsúperc…” kezdetű BUCSÚban)… De nagyon fontos felismerni azt, hogy a kélt szerelmi-költői viselkedés Petőfiben nem ellentétei egymásnak, hanem az élmény-realizmusnak természetes kifejeződései, egymásnak folytatásai vagy/és előzményei. De valami mégis megváltozik ebben az érzelmi viselkedésben 1843 folyamán. A rejtőzködés, az álneves gyötrelem, az idegen műfajokba bújtatott vallomás, az eleve reménytelen, öncélú vallomás, érzelmi teljesítményeinek mutogatása és az eleve feladott küzdelem élményvilága (és formai kifejezése) most, 1843 őszén válik először túlhaladottá Petőfi szemében. (Egy év múlva, 1844 novemberében – a Szerelem gyötrelmeiben – ugyan egy-két vers erejéig még előveszi a romantikus hangot és magatartást, de aztán – és ezúttal, legalábbis a szerelmi viselkedésében, végleg szakít is vele: „Így nem mehet tovább, amint megy, És »aki mer, nyer« példaszó”.)
    Maga az 1843-as szerelmi élmény azonban azért jelentős, mert tartalmában is, formájában is egy teljes élményciklust sugall. Olyat, amelyben az L...né, a Matildhoz és a Megúnt rabság az előzményekkel és az élmény-utóélettel szervesen, egységben illeszkedik bele. Ha verseknek ezt a sorát nézzük: Az én mátkám, Befordultam a konyhára..., Érik a gabona..., A virágnak megtiltani nem lehet, Merengés, L...né, Megúnt rabság, Matildhoz,   majd az őszi-téli szép „népdalok” (A szerelem, a szerelem..., Kis furulyám szomorúfűz ága..., Sikos a hó, szalad a szán...) - kényszerítő erővel tolul fel az a feltevés, hogy e versek a szerelemvágynak, egy kedves megpillantásának, a szerelemébredés elképzelésének, majd konstatálásának, a gyötrelmes, magasztos tónusú, de akadályozott s valami kisebbség miatt megalázó szerelem konkretizálódásának s egyben lehetetlenségének kifejezései. Az említett fordulatban a költő később egy büszke kiegyenesedéssel visszatekint még e szerelem költői teljesítményeire, hogy végül is kitörjön e gyászos körből, visszaszerezze szabadságát. De a szerelem szépsége, gyötrelme, el nem nyerhető volta tovább zeng, immár „költészetté és dallá finomulva”, transzponálva, objektiválva, elszemélytelenítve az őszi-téli népdalok emlékező, feloldó kedélyvilágában. Tipikus Petőfi-élményciklus és műfaji kör!
    Ám a valószínűsítéshez legalább az érzelmi láncolat EGY szemének hiteles konkretizálása kell. Meg is van, egy olyan versben, melynek konkrét, hiteles személyhez-kötöttségét soha senki nem vonta kéltségbe. Ez pedig az L...Né, a név mögött pedig – ma már tudjuk – nem más van rejtve, mint Lendvayné, Hivatal Anikó. Nézzük a verset:

Én alkotóm! Mindenható vagy:
Hozd vissza a pillantatot,
Midőn e hölgy a szerelemnek
Első tüzére gyúladott;
Midőn ajkán a vallomásnak
Első szent hangja reszkete,
S oh én legyek, kit csókra hí föl,
Édes kedves tekintete!

S mit adjak érte?… E husz éves
Életnek vedd el tavaszát,
A szép remények tündérföldét,
Mit lelkem a jövőben lát;
S ha nyílik út embernek égbe,
És üdvösséget osztasz ott:
E túlvilági üdvességből
Végy el egy drága századot!

    A helyzet világos: a húszéves kezdő költő és ütött-kopott vándorszínész szerelmes egy „hölgy”-be, aki ráadásul férjes asszony, de a költő – alkotója segítségével – azt a csodát akarja megélni, hogy L....né ne legyen asszony, hanem még az első vallomás, az első csók előtti lány. Ehhez a csodához, valóság és álom, vágy és beteljesülés ilyen feszültségének – eleve reménytelen – feloldásához a költő és szerelme közti távolságnak csak csodával lehetséges áthidalásához nagyon is illenek e minden áldozatot megígérő szavak… A vers egyébként szintén csak 1844 őszén, a Versek I.-ben jelent meg! Ez is arra mutat, hogy a kipontozott név élő személyt, valódi nevet takar.
    De bizonyosan Lendvaynét-e? Holtbizonyosan, semmi esetre sem. Inkább csak olyan feltételezés, mint „Matild” színésznő volta. De régibb és jogosabb. Petőfi női társaságba ekkor leginkább színészek között juthatott. Az azonosítást alátámasztani látszik a kipontozás formája is: Petőfi ti. Még sokáig annyi pontot tesz, ahány betűt elhagy. A HAT pont helyére valóban beillik L(endvay)né. Azonkívül Hivatal Anikó fiatal, szép, ünnepelt – és férjes asszony. Amikor először, 1856-ban felmerült az azonosítás kérdése, - kezdetben mégsem „Lendvayné”-ra egészítették ki a kipontozott nevet. Egy kritikus – talán Gyulai Pál* (* Csernátony Gyula feltételezése: PetMúz 1891. 3. sz. máj. l. 108.) – Egressy Gáborral vitatkozva, a színészi nagyságnak afféle igazolását vitatva, hogy azt egy – vagy több – költő is megénekelte, a bíráló * alatt megjegyzi: „Petőfi írt Laczkóczinéhoz is költeményt: »Én alkotóm!« stb. Igazolhatná-e magát Laczkócziné ezen költemény kinyomatásával”… A bírálót azonban feltehetően csak a nevek hasonlósága tévesztette meg – Hivatal Anikó ugyanis 1856-ban már 8 éve Latkóczy Lajos festőművész felesége. Laczkócziné pedig nem más, mint a pápai rajongás tárgya: az egykori Szathmáriné, Farkas Lujza, aki azonban 1843-ban még: Szathmáriné…
    Elsőnek – tudomásunk szerint – Ferenczi Zoltán olvassa (megint csak utalás és indoklás nélkül) Lendvaynénak L…….Nét.* (* PetMúz 1890. 6. sz. h/3.jegyz.) „Lendvaynéhoz írta (Petőfi) e lelkes költeményt egy futólagos benyomás emlékére, melyet valamely színpadi előadás ébresztett benne. Lendvayné a drámai szende szerepekben ekkoriban a leghíresebb magyar színésznő volt. Szül. 1813-ban, meghalt 1891-ben’. Ennyi már elég is, hogy a Petőfi-kutatók fantáziáját felajzza. Havas Adolf – elfogadva Ferenczi adatait – már ilyeneket is tud: »Lendvayné akkor szépségének teljes virágában volt s rendkívüli hatással játszta Shakespeare (!) gyöngéd nőalakjait: Júliát, Opheliát és Desdemonát«* (* HP II. 469. – Hogy egyébként Hivatal Anikó nem átlag fokon vonzotta az írókat, arra elég példának emlékkönyve, melybe 1839-ben Vörösmarty, Gaál József, Erdélyi János, Kuthy Lajos, Vahot Imre írtak emléksorokat. SIKLÓSSY László: Lendvayé emlékkönyve. Élet 1913. 1629-1630.)
    Játszta, lehet, hogy játszta, de látta-e e szerepekben Petőfi? Azt a mű- és lélekismerők elég korán felismerték, hogy az L......né nem „egy futólagos benyomás” emlékére íródott, másrészt óvakodtak a fentebb emlegetett verseket is e szerelmi élmény genezisébe bevonni, - eldöntötték tehát, hogy a szerelem születése még 1843 tavaszára megy vissza, és Petőfinek ismételt (?) Pesten aló megfordulásával kapcsolatos. Lám milyen megelevenítő erővel ír erről Hatvany: „S ha Kecskemétről egy-egy napra a fővárosba ruccant Petőfi a Nemzeti Színházban Lendvayné játékát lesi, akkor (….) forró sóhajjal sóhajtja megkívánását a kakasülő messzi magasáról a színpadra a még néven nevezni sem ismert L.-né felé...”* (* HATVANY l.: I. M. 2. KIAD. i. 647.) A baj csak az, hogy Petőfinek 1843 telén-tavaszán a fővárosba való fel-felruccanására nincs semmi adatunk. Sőt valószínű, hogy amikor Kecskemétről végleg eljőve, ápr. 8-13 közt néhány napot átutazóban tölt Pesten, akkor sem jut el színházba, mivel – húsvét előtt a nagyhét miatt a színház zárva volt* (* L. Nemzeti Színházi Zsebkönyv 1844-ik évre. Pesten, 1843. XXIX. l.), a közvetlenül megelőző napokon pedig „Lendvayné Anna” nem lépett fel.
    Az L......né iránti szerelem felébredésére így bizonyára csak 1843 nyarán volt alkalom (a nyári szünet előtt és után), amikor Petőfi állandó pesti lakos lett (augusztusban Gödöllőn tölt kb. három hetet). Ez i dőre nézve már Orlay – aki augusztus végén Pesten útba ejti Petőfit – tanúsítja, hogy Petőfi estéit a színházban tölti.*  (* ORLAY SOMA: Adatok Petőfi életéhez. BpSzle 1879. XIX. k. 358.) Azt viszont, hogy a bájos színésznő Petőfit elsősorban Shakespeare híres nőalakjainak szerepében ragadta volna meg (következésképpen hogy Petőfinek Shakespeare-rajongása is motiválta e szerelmet* (* ILLYÉS GY. is (i. m. 101), PÁNDI PÁL is (i. m. 530/21. jegyz.) hangsúlyt vetnek rá, különösen Ophélia szerepét emelik ki.) semmivel sem lehet bizonyítani. Nézzük Ophéliát: Bayer József munkája ugyanúgy, int az OszK Színháztörténeti osztályának plakátgyűjteménye egyértelműen ezt mondja: a Hamletet 1843-ban egyszer (!) játszották, január 28-án, valóban Lendvaynéval Ophélia szerepében* (* BAYER JÓZSEF: Shakespeare drámái Magyarországon. I. 1909.) – de ekkor Petőfi nem láthatta. S nem állunk különbül a többi Shakespeare-drámával sem: amikor 1843-ban (sőt 1842 karácsonyát is beleértve) Petőfi éppen Pesten volt, - Shakespearet vagy nem játszották, vagy ha mégis, Lendvayné nem játszott az előadott darabban. Játszott viszont… e itt térjünk vissza „Matild”-hoz, és próbáljuk összefoglalni eddigi töprengéseink „eredményeit”.    
    Mivel „Matild”-ra sem a színésznők közt, sem egyáltalán Petőfinek számon tartott nőismerősei, szerelmei közt nem tudtunk ráakadni, de ugyanakkor – úgy véljük – igazoltuk, hogy a Matildhoz (és a vele szoros kapcsolatban álló Megúnt rabság) egyáltalán nem „futólagos” és nem feltétlenül Debrecenhez kapcsolódó szerelmi fellobbanás kifejezései, számbavettük továbbá, hogy ez időben ismeretes Petőfinek egy minden kutató által komolyan vett szerelme Lendvayné Hivatal Anikó színésznő iránt, hogy e szerelmi élményciklus – ha nem ragaszkodunk Petőfi önkényes kötet-kronológiájához – jól követhető a vágytól a feloldódásig, akkor, azt hiszem, jogosan tehetjük fel: ennek a szerelmi élménynek nem lehet (egy időben vagy rövid időn belül) két tárgya. Más szóval, hogy L......né és „Matild” egyazon személy, Matild tehát kitalált név.* (* Ezt alátámasztja az is, hogy a Petőfi megénekelte nők (az egy Tóth Róza kivételével) később mind „feladták magukat”, követelték a dicsőségből járó részt, - L.....né és „Matild” soha. Pedig ha Matild jelentéktelen kis vidéki színésznő, nem hagyta volna ki a reklámnak ezt a biztos hatású formáját.) Az ilyen nyílt megnevezés különben is ellentmondana Petőfi egész életében követett gyakorlatának: a Róza (1839 június) óta szerelme vagy vonzalma tárgyát soha nem nevezi meg (a RÓZA későbbi átdolgozásaiban sem!) – mért tenné ezt egy közös színtársulatba tartozó színésznővel? Nem nevezi meg Lendvaynét sem, Hivatal Anikó talán sose tudta meg, hogy az L.....né hozzá szól; igaz: Petőfi 1844-ben két verset is ír Zsuzsikához címmel, de az egyiket életében nem jelentette meg, a másikat pedig először Pönögei Kis Pál néven. Még Szendrey Júliát sem nevezi meg verscímében soha: a Júliához c. versét megint csak nem adja ki életében, legfeljebb ilyen cím szerepel: „Sz. J. Kisasszony emlékkönyvébe..."
    De mért éppen Matild nevet kapott Lendvayné?… Most ott folytassuk, ahol az imént Hivatal Anikó 1843. évi szerepeinél abbahagytuk. Ha Petőfi Shakespeare-szerepben nem is láthatta Lendvaynét, annál többször láthatta vígjátékokban s színművekben és olyan szerepeket játszani, melyek Petőfit valóban megragadhatták. Ezek közül különösen kettőt emelnék ki: Pyat-Sue: Matild, és Desnoyer-Labet: egy színész élete c. darabokat. Ez utóbbit talán Petőfi már 1842 végén (Pesten jártában) látta – Lendvaynéval a női főszerepben. (Egyébként – az említett források alapján – Petőfi úgy 13-14-szer láthatta játszai Lendvaynét 1842-43-ban)… Természetesen ezúttal inkább a másik darab, a Pyat-Sue-féle Matild érdekel bennünket elsősorban, melyben szinte állandóan Hivatal Anikó játssza a címszerepet! (Petőfi, akár többször is láthatta ezt a darabot.) A Matild c. darab* (*  Súgópéldánya OszK Színháztört. Oszt. M. 79.)  érzelmi helyzete szinte mása annak, melyben Illyés Gyula (i. m. 101) Petőfit Lendvaynéhoz való viszonyában jellemzi. Matildért (ki egy erényes angyal, értelem s jósággal”) egy fiatalkori szerelme (Rochegune) rajong, aki szegénysége miatt nem vehette nőül Matildot. Egy férjes asszonyt szeret, szolgál, véd tehát, kinek férje „divatfi”, népszerű, előkelő ember (de gyönge jellem), kihez azonban Matild minden csalódása ellenére is hűséges marad, bár Rochegune-t többre becsüli és fiatalsága emlékével szereti is. Ismeretes most már az is, hogy Lend Hivatal Anikóval való házassága meg is romlott, felesége 1848-ban el is vált tőle… Azaz: Petőfi számára elég kézenfekvő volt Lendvayné és Matild érzelmi-lírai azonosítása, s számomra plauzibilisnak látszik, hogy ez a darab s benne Matild alakja adta az ötletet, hogy Petőfi Lendvaynéhoz mint „Matildhoz” írjon szerelmes költeményt.
    Föltevésemet további – aligha véletlen – összeesések is támogatni látszanak. Az a Sue-regény, melyből a dráma készült* (* Magyarul: Sue Eugen: Matild, egy fiatal nő emlékiratai. Ford. Récsi Emil és Bodor Lajos. 7 kötet, 1843, Regénycsarnok.), hihetetlenül népszerű olvasmány volt az 1840-es években. Több magyar regény és beszély szereplői éppen azt olvassák, alakjait mint jól ismert és jelképes személyeket emlegetik – mindenkor elragadtatással.* (* Vö. pl. Császár Ferenc: Laknézés c. beszélyét (Élk 1844. II. 827.) Pongrácz Nina „Divatszerelem” c. elbeszélésében (Élk 1844. I. 3. sz. 116) a hősnő – maga is Matild bárónő – és a többi szereplők egyenesen azonosítják magukat és másokat Sue regényének hőseivel úgy, hogy a beszélybeli költő (!) meg is jegyzi: „imígy egyesülve egy színdarabot adhatunk” (i. h. 118). – Egyáltalán a Matild név rendkívül népszerű irodalmi  név a 19. század első felében (így már Novalis: Heinrich von Ofterdingen–jében is). Aligha nincs valami kapcsolatban e népszerű névvel Heinének az a gesztusa, hogy párizsi szerelmét (egy cipőbolt elárusítónőjét) s 1841-től feleségét: Crescence Eugénie Mirat-t Mathilde-nak nevezi, így emlegeti írásaiban, s néven emlegetik levelezőpartnerei s látogatói is.* (* Heine napjai. Szerk.: … Bodi László, 1956. kül. 133, és 28. jegyz.) Nem tartanám mindenestül képtelenségnek azt a feltevést sem, hogy Petőfi névválasztásában Heine példája is közrejátszhatott. Heine és „Mathilde” szerelme akkoriban Európa-szerte megbotránkozást és elismerést kiváló szenzáció, pletyka-téma volt, szinte elképzelhetetlen, hogy Petőfi ne hallott volna róla. Sok mindenben utánozta (vagy utánozni akarta) Heinét, - talán abban is, hogy szerelmét ő is „Matild”-nak nevezte.

*

    Ha valamennyire is sikerült valószínűsíteni L....né és Matild azonosságát, számos ellentmondás egy csapásra megoldódik, számos rejtély elveszti rejtélyes voltát. Érthetőé válik – például – Petői félénk, rebegő hangja „Matild”-dal szemben, érthetővé, hogyan „emelheti magához” a „jelentéktelen színésznő” az Athenaeumban publikáló költőt, Vörösmarty, Bajza pártfogoltját, Egressy, Vachott S., Lisznyay barátját… De állt-e valaha is szemtől szembe Petőfi Lendvaynéval? – vetette ellenem valaki. Az imént emlegetett (és nem emlegetett) szerkesztők, kritikusok, költők, színészek ismeretségében ez, úgy vélem, mindenképpen feltételezhető. Hozzátéve még, hogy Petőfi sűrűn jár a színházba – de most már nem statisztaként, lámpás fiúként sündörög a nagy színészek és színésznők körül, hanem mint a Nemzeti Színház reménybeli tagja: e lépésre – ő maga írja Szeberényi Lajosnak 1843. júl. 21-én – Vörösmarty „sine fine ösztönzi”.* (* PÖM VII. 22-23.) És ha a nézőtérről (nem a kakasülőről!) 20 éves szerelemmel és színművészi csodálattal megáhított Hivatal Anikó elé került, csakis úgy viselkedhetett, mint ahogy azt a Matildhozban írja.
    Persze ebben az esetben egyszer s mindenkorra fel kell adnunk azt a kronológiai pozitivizmust, hogy a Matildhoz Debrecenben keletkezett. Aligha: sokkal inkább Pesten, az L.....né közelségében. Amiből az is következik, hogy a Megúnt rabság is oda való. (Elékezzünk vissza: Illyés Gyula ezt a költeményt „még a diószegi kirándulás (1843. okt. második fele) előttről” származtatja.) Valójában ez utóbbi költemény csak a két előbbi alapján érthető meg, - csak a Matildhoz  alapján nem. Ez utóbbival való kapcsolatát a Petőfi-kutatás általában elfogadta, csak éppen nem értette, hogy következhet „egy jelentéktelen színészflört”-re (Pándi) a hiábavaló emberi és művészi magamutogatásnak az a zuhatagja, ami a Megúnt rabságot remekművé teszi. És hogy beszélhet „rabság”-ról az, akiben csak egy futó flört idejére támadt szerelem? Nem, nem: az L....nétől a Matildhozon át vezet a logikus és egyazon érzelmi intenzitású út a Megúnt rabsághoz. Mert a Petőfit a Lendvaynéhoz kötő reménytelen, megalázó szerelem valóban rabság volt. Pótrabság a városi élet konvencionális kötöttségeihez, a Nagy Ignáctól elvállalt, kedvetlenül végzett fordítások robotjához, érzelmi rabság a társadalmi-társasági rabsághoz. Petőfi ekkor még nagyon is a farkasok szabadság-eszményének világában él ahhoz, hogy bármily anyagi, kényelmi – netalán művészi (színművészi) előnyért vállalja a „kutyák” életét. A Petőfi-életrajz többnyire nem érti: mért kellett Petőfinek 1843. szeptember közepe táján otthagynia Pestet a bizonytalan vidéki vándorszínészkedés kedvéért. Nem is csak azért hagyja ott: Farkas-szabadságátakarja visszakapni. A városi megláncoltságban a reménytelen szerelem is a lánc egyik formája, márpedig Petőfi itt, húszévesen írja le először azt a szót, melytől egyszerre lelke a végtelen magasba röppen: e szó a szabadság. Íme a Megúnt rabságkét utolsó versszaka:

Szerelem, lerázom,
Fölvett láncodat,
Kedves lánc, igaz, de
Mégis lánc marad.

Most hát lelkem, repdess,
Régi szárnyadon,
Merre a szabadság-eszményének
Végtelenje van!

    Petőfi életében 1843-44-ben nincs egyetlen olyan időpont sem, melyhez e szavak méltók, melyre nézve igazabbak lennének, mint 1843. szeptember közepe, Pest elhagyása s a vándorszínészet szabad nyomorának vállalása. És nincs szerelem, mely annyira lánc lett volna, mint a Lendvaynéhoz láncoló szerelem.  Legközelebb 1845. március végén halljuk e láncot levető, börtönajtót nyitó ujjongást, amikor megszabadul a segédszerkesztői hivataltól és egy már-már rápáncélozott bánatos szerelem álarcától.

Hah, börtönöm ajtaja megnyílt,
- Nem börtön-e a hivatal? -
Csókolgat a drága szabadság
Édes, tüzes ajkaival.

Mi messze, mi messze röpülsz már,
Végetlen előtted az út;”
(Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz)*

(* Vannak emlékezések, melyek Petőfit már 1838-ban Goethe-ellenes pózban tüntetik fel, a magam részéről viszont a fülemből és agyamból kiűzhetetlen rokonságot hallok ez utóbbi két költemény és Goethe ilyen sorai között:

Und dem unbedingten Triebe
Folget Freude, folget Rat;
.    .    .    .
Denn die Bande sind zerrissen
-    -    -    -    
Bleibe nicht am Borden heften,
Frisch gewagt und frisch hinaus!
.    .    .    .    .
Wo wir uns die Sonne freuen,
Sind wir jede Sorge los.

Vagy:

Dass wir uns in ihr zerstreuen,
Darum ist die Welt so gross.

(A „Wanderlieder” ciklusban, ill. „Wanderjahren”-ben. Goethes Sämtliche Wereke. Jubiläume-Ausgabe. 2. Band. 226-227.)

    A még megválaszolandó filológiai kérdésekre rövid a válasz. Petőfi a Matildhozt és a Megúnt rabság-ot 1843 nyarán – kora őszén Pesten írta. Készre-e vagy csak a fejében, „erős emlékezetében” raktározta el? – Ki tudhatja azt. Amikor aztán Debrecenben, immár túljutva a szerelem biológiai gyötrelmein, „csak” költeményként leírja  (esetleg némileg átdolgozza), természetesen írja alá: („Debrecen”). Ezzel még el is távolítja őket a könnyen beazonosítható L.....nétől, személytől független művészi alkotássá: költeménnyé absztrahálja, kivonja Lendvaynénak „valódi”, de nem „igaz” teremtő-sugalló atmoszférájából. Nem közli le a három közlemény egyikét sem, csak – immár minden „földi” vonatkozástól megtisztítva – a Versek I-ben, 1844 őszén. És most már „lyánykát” emlegetve – ami lehet sablon, de lehet leplezés is. Férjes asszony iránti szerelemről akkor legfeljebb olyan agyafúrt módon lehetett nyíltan vallani, mint tette Petőfi az L.....nében. (Akivel – a sors különös szeszélye folytán – a Pesti Divatlap 1845. aug. 22-i számában az arcképét együtt hirdeti, Lendvaynét mint Júliát.)
    Vagy olyan „szerepjátszó”, azaz népdalba, helyzetdalba, zsánerdalba transzponált – objetivált formában, mint az 1843 későbbi darabjaiból kihallható. Legalábbis én ezt a nyári reménytelen, az embernél erősebb, az eszméletet megzavaró, már-már a közös halált kereső szerelmet hallom továbbzengeni A szerelem, a szerelem..., Kis furulyám szoorúfűz ága..., A virágnak megtiltani nem lehet..., Sikos a hó, szalad a szán... személyes, rejtett felhangjaiban… Hogy aztán majd fél évig, 1844 áprilisáig a nő, a szerelem meg se rebbentse Petőfi költészetét.
    A személyes, igaz szerelem felhangjait hallom ki az említett költeményekből. A nyári szerelemnek elcsituló, feloldódó, megnyugvó utóhangjait…

Forrás: Martinkó András: Költő, mű és környezet (Kérdőjelek a Petőfi-irodalomban) – Irodalomtörténeti Füzetek 82. szám. Szerkeszti: Bodnár György – A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete – Akadémiai Kiadó, Budapest 1973. Lektorálta: Németh G. Béla