- Kurt Heynickének -
A színház, melynek dramaturgja voltál
Áll-e még Düsseldorfban? S áll-e még
A dóm, amelynek karcsú tornyain
Istenre, végtelenre szomjazón
Magasbaszökkent vágyak ritmusa
Tört statius erővel fölfelé?
Emlékszem: máskor csendes és szerény
Szabad önérzet-fűtve pattogott,
Ahogy a gótikának szellemét
Kóstolgattad velem: a dóm! A dóm!
A kőbe dermedt s mégis eleven
Expresszió! Ez a csodálatos
Örökké nyughatatlan áhítat
Volt kedvenc témád… Ebben láttad a
Művészet értelmét, ebben a telt
Egekbenyúló harsány szomjúságban…
A dómra nézzek, mondtad; néped arcát
Vetíti rám; a germán lélek tisztult
Jobb lét reményén szőtt erényeit! -
S egy másik kép dereng emlékeimben;
Egyszer a Café Westend terraszán
Ültem veled; Petőfi és Adyt
idéztük s én, az ifjú jövevény
Lobogva lestem hallgatag beszéded;
Ott voltak mind az akkori nagyok:
Brecht, Werfel, Däubler, Hasenclever és
A többiek, lelkes barátaid.
Új korszellemről folyt parázs vita:
A z e m b e r j ó! Mondtátok, győzni kell
A békítő igének!… Új Athén,
Új Hellász kél a Hável partjain!…
Ó, lírikus barátom! Hova tüntek
A húszas évek lenge álmai!
Csalódtatok! Nem láttátok meg a
Szépség pillérei mögött sunyin
Vigyorgó démon arcát!… Hova tűnt
Az ember, aki jó?… Ki lopta el
A német lélek tisztult s építő
Erényeit? S a dómok ritmusából
Az Isten-álmok jobb ígéretét?
Felelj, felelj, költőm! Tetemre hívlak:
Beszélj! Mi volt e tömegőrület?
Új hősi kor? Új spártai erény?
Erény, mert orgyilkosokat nevelt?
És hősi, mert egy bomlott bumeráng
Magára visszacsattant vad dühét
Lövelte öt világrész homlokának?…
Hiszed-e még a jóság győzedelmét?
S hiszed, hogy jó az ember?… Sose volt!
Csak ember: démon s angyal egyaránt!
Nem változik a lélek képlete;
Kani és Ábel, Spárta és Athén:
E végzetes kettősség láncain
Vergődünk: lét-előtti ösztönök
Esett szülöttei: az elemek
Érző s eszmélkedő vetülete!
Örökké lesznek vérzők s elnyomók,
Mártírok s önként fölkent zsarnokok,
De jaj, barátom! Ez a féktelen
Zöld asztal mellett bambán kiagyalt
Kegyetlen emberhajsza, ez a bősz
Más népek eszményébe gázoló
Ámokfutó wotáni gőg, amely
Fajtád szívéből életünkre tört:
Ez több volt, vétkesen több, mint amit
A jó s a rossz egymást kibékítő
Törvénye elbír!… Ötven millió
Halottat számol a statisztika!
Terítsd ki őket hosszában a föld
Hátán! S elhül merész fantáziád:
Holt tetemekből font merev füzér
Kőszik feléd! Egy új, egy rémítő
Szaturnusz-öv – az ekvátor hasán!…
Mefisztó részeg víziója kél!
A fausti lélek másik arca ez:
A rombolás megrögzött fintora!
A végletek, az egymást taszító
Pólusok rabja néped! Szertelen!
Egyik kezében dómokat mutat,
Jobb énünk égi mását kergeti,
Kigyújtja a sötét világ fölött
az alkotás szivárvány-hídjait,
Téglát téglára illeszt a nemes
Vetélkedésnek mezején… de ó!
Mit ér a jobbkéz építő heve,
Ha arcot vált a lélek s bal felől
Kirajzanak a rontás árnyai?
Méregpohár, kanóc és ekrazit
Váltják a színt! Kezdődhet a tusa!…
Van fém elég a földben s nyersolaj!…
S Beethoven emberséget lihegő
Örök zenéje hasztalan zokog
A rombagázolt városok fölött:
Coventry, Rotterdam, Belgrád, Buda,
S önnön hazád leomlott díszei,
A lékelt test szentegyházak, a
Játszóerekre hantolt temetők:
E kép, e vesztőhelyre tóduló
Önkívület! E nép-tragédia!
Megrettent s szinte elfeledteti
A boldogító, mély humánumot,
Mely benned őrzött oltárként pihen
S miként egy új teremtés szózata
Mosolygott Goethe márvány homlokán.
(1945)
Forrás: Új idők 52. évf. 8. sz. 1946. febr. 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése