kép: Márffy Ödön festménye (1878-1959)
A vén ligetben jártunk mi ketten.
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár.
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
S jaj, mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.
Kezéből a füre, könnyesen, gyürve,
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan repült le,
Akár egy elhervadt szirom.
S szeme rám nézett kérdőn, búsan:
(Nincs busabb szem, mint aki kérd)
Ily szomoruan, ily koldusan
Mért hivtuk egymást ide, mért?
S mondta, hogy késő már az éj… s ő
Megy… mennie kell… s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn
S nem tudom, meddig álltam ott.
Azután jártam le s fel a parkban,
Mint aki valakire vár,
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 8. sz. 1912. febr. 18.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése