2018. júl. 19.

Gyulai Pál: Pókainé (1851)




Emelkedik a nap már a hegyek fölé...
Kelj föl párnáidról, özvegy Pókainé!
Tárogató harsan, tenger nép az utcán:
Szent-páli csatából jő Báthori István.

Fölkel és kitekint, semmit nem hall, nem lát,
Csak csörgő láncok közt két szerelmes fiát,
És csak annyit mondhat, több ereje nincsen:
"Báthori, Báthori, verjen meg az Isten!"

A két fiu hallgat, az ablakra fölnéz:
Büszke szabad homlok, sebzett arc, békós kéz,
Könny, sohaj, fájdalom, mélyen eltemetve,
Hogy a sokaságnak ne telhessék kedve.

"Ti fiaim vagytok, anyátok vagyok én
- Kiált Pókainé föleszmélve büszkén -
Övé a győzelem, miénk a becsület,
Oh de hogy lássalak vérpadon titeket!"

Jár-kel öntudatlan, fátyolt vet magára,
Fekete a fátyol, jól illik arcára,
Gyűrűt és nyakláncot, minden ékszert elhányt,
Csak szemén szikrázott drága, nehéz gyémánt,

"Nagyságos fejdelem - és elcsuklott szava -
Elitélt fiáért könyörög az anya.
Én könyörgök, nézz rám, én, aki gyűlöllek;
Térdelek mint szolga, sírok mint a gyermek."

Trónján űl Báthori, Erdély fejedelme,
Szivében aluszik irgalmas kegyelme,
De haragja ébren, boszuja szomju még,
Büszke homlokáról oda van a fönség.

"Im itélt közöttünk Isten sujtó karja,
A pártütő hadat sírhalom takarja;
Gyáván, nyomorultan fut Békessi Gáspár,
Fiaidra pallos, reád gyalázat vár."

"Gyalázat énreám, Békessire átok,
Én szívből gyűlöllek, ő trónodra vágyott.
Fiaim a székely szabadságért küzdtek,
Vitéz fiaimnak, bocsáss, kegyelmezz meg!"

Nem felel Báthori, ingerülve kél fel,
Inti Pókainét s kimutat kezével,
Bitófák állanak sűrűn ott a téren,
Székelyek függenek rajtok harmincnégyen.

"Pártütés a székely híres szabadsága,
Elfeledte: székely támad, székely bánja!
Nem vagyok festett kép, nem leszek gyermekbáb,
Fejedelemmé tőn Isten s Erdélyország."

"Verjen meg hát Isten, támadjon Erdély fel!"
Kiált Pókainé, s többé nem sír, térdel,
Nagy fájdalma lelkén nagyobb elszánást szűl,
Elfordúl kevélyen, és távozni készűl.

"Megállj!" szól Báthori, s arca rettentő lesz.
Megáll és leborúl: "Kegyelmezz, kegyelmezz!"
"Egyiknek kegyelem, a másik haljon meg,
Válaszd ki, amelyik kedvesebb szivednek."

Kegyetlen kegyelem, fájóbb öröm búnál,
Báthori hős lehetsz, de atya nem voltál!
Szegény Pókainé, mint egy tébolyodott,
A börtönbe rohant, s fiaira omlott.

"Hol vagy János, Péter? Hisz' mindkettő él még...
Melyitök kedvesebb? - Oh irgalmas szent ég!
Melyiket szeressem?... Szóljatok igazán!"
Fiai zokognak: "Anyám, édes anyám!"

Elnémult a börtön, csak sírás hallatott,
A bús atyafiak elhozták a papot;
Villog már a pallos, belépett a hóhér;
Porkolábtól rabot, anyától fiut kér.

Felsóhajt most Péter: "Én ifiabb vagyok,
Kedves bátyám, érted szivesen meghalok!"
Többet is mondana, de nem tud mondani,
Mintha még eszébe jutott vón' valami.

És felel rá bátyja: "Oh neked mátkád van,
Neked élni kell még, hosszan, boldogságban,
Lásd én úgy maradtam, mint szedett szőlőág,
Az én mátkám meghalt: a székely szabadság."

"Haljunk mind a ketten!" egymást átölelik,
Anyjoknak kebelén nyugosznak fejeik,
Anyjok tébolyodva kiáltja szüntelen:
"Melyiket szeretem, melyiket szeretem!"

Elnémult a börtön, csak sírás hallatott,
Az anya, a fiú, a pap imádkozott,
Villog már a pallos, előbb lép a hóhér:
Porkolábtól rabot, anyától fiut kér.

"Nincs, nincs, nincs! csak egy van, csak egy, egyetlen egy!"
Sikolt Pókainé és szíve megreped.
Péter átölelve tartja, és nem látja,
Hogy' suhan ki gyorsan a hóhérral bátyja.

"Hol van János bátyám, hol van? Mondjátok meg!"
A bús atyafiak könnyekkel felelnek.
Kiáltás hangzik fel a vérpad lépcsején:
"Temess anyám mellé s élj boldogul, öcsém!"


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése