Emelkedik a nap már a
hegyek fölé...
Kelj föl párnáidról,
özvegy Pókainé!
Tárogató harsan, tenger
nép az utcán:
Szent-páli csatából jő
Báthori István.
Fölkel és kitekint,
semmit nem hall, nem lát,
Csak csörgő láncok közt
két szerelmes fiát,
És csak annyit mondhat,
több ereje nincsen:
"Báthori, Báthori,
verjen meg az Isten!"
A két fiu hallgat, az
ablakra fölnéz:
Büszke szabad homlok,
sebzett arc, békós kéz,
Könny, sohaj, fájdalom,
mélyen eltemetve,
Hogy a sokaságnak ne
telhessék kedve.
"Ti fiaim vagytok,
anyátok vagyok én
- Kiált Pókainé
föleszmélve büszkén -
Övé a győzelem, miénk a
becsület,
Oh de hogy lássalak
vérpadon titeket!"
Jár-kel öntudatlan,
fátyolt vet magára,
Fekete a fátyol, jól
illik arcára,
Gyűrűt és nyakláncot,
minden ékszert elhányt,
Csak szemén szikrázott
drága, nehéz gyémánt,
"Nagyságos fejdelem
- és elcsuklott szava -
Elitélt fiáért könyörög
az anya.
Én könyörgök, nézz rám,
én, aki gyűlöllek;
Térdelek mint szolga,
sírok mint a gyermek."
Trónján űl Báthori,
Erdély fejedelme,
Szivében aluszik
irgalmas kegyelme,
De haragja ébren,
boszuja szomju még,
Büszke homlokáról oda
van a fönség.
"Im itélt közöttünk
Isten sujtó karja,
A pártütő hadat sírhalom
takarja;
Gyáván, nyomorultan fut
Békessi Gáspár,
Fiaidra pallos, reád
gyalázat vár."
"Gyalázat énreám,
Békessire átok,
Én szívből gyűlöllek, ő
trónodra vágyott.
Fiaim a székely
szabadságért küzdtek,
Vitéz fiaimnak, bocsáss,
kegyelmezz meg!"
Nem felel Báthori,
ingerülve kél fel,
Inti Pókainét s kimutat
kezével,
Bitófák állanak sűrűn
ott a téren,
Székelyek függenek
rajtok harmincnégyen.
"Pártütés a székely
híres szabadsága,
Elfeledte: székely
támad, székely bánja!
Nem vagyok festett kép,
nem leszek gyermekbáb,
Fejedelemmé tőn Isten s
Erdélyország."
"Verjen meg hát
Isten, támadjon Erdély fel!"
Kiált Pókainé, s többé
nem sír, térdel,
Nagy fájdalma lelkén
nagyobb elszánást szűl,
Elfordúl kevélyen, és
távozni készűl.
"Megállj!"
szól Báthori, s arca rettentő lesz.
Megáll és leborúl:
"Kegyelmezz, kegyelmezz!"
"Egyiknek kegyelem,
a másik haljon meg,
Válaszd ki, amelyik
kedvesebb szivednek."
Kegyetlen kegyelem,
fájóbb öröm búnál,
Báthori hős lehetsz, de
atya nem voltál!
Szegény Pókainé, mint
egy tébolyodott,
A börtönbe rohant, s
fiaira omlott.
"Hol vagy János,
Péter? Hisz' mindkettő él még...
Melyitök kedvesebb? - Oh
irgalmas szent ég!
Melyiket szeressem?...
Szóljatok igazán!"
Fiai zokognak:
"Anyám, édes anyám!"
Elnémult a börtön, csak
sírás hallatott,
A bús atyafiak elhozták
a papot;
Villog már a pallos,
belépett a hóhér;
Porkolábtól rabot,
anyától fiut kér.
Felsóhajt most Péter:
"Én ifiabb vagyok,
Kedves bátyám, érted
szivesen meghalok!"
Többet is mondana, de
nem tud mondani,
Mintha még eszébe jutott
vón' valami.
És felel rá bátyja:
"Oh neked mátkád van,
Neked élni kell még,
hosszan, boldogságban,
Lásd én úgy maradtam,
mint szedett szőlőág,
Az én mátkám meghalt: a
székely szabadság."
"Haljunk mind a
ketten!" egymást átölelik,
Anyjoknak kebelén
nyugosznak fejeik,
Anyjok tébolyodva
kiáltja szüntelen:
"Melyiket szeretem,
melyiket szeretem!"
Elnémult a börtön, csak
sírás hallatott,
Az anya, a fiú, a pap
imádkozott,
Villog már a pallos,
előbb lép a hóhér:
Porkolábtól rabot,
anyától fiut kér.
"Nincs, nincs,
nincs! csak egy van, csak egy, egyetlen egy!"
Sikolt Pókainé és szíve
megreped.
Péter átölelve tartja,
és nem látja,
Hogy' suhan ki gyorsan a
hóhérral bátyja.
"Hol van János
bátyám, hol van? Mondjátok meg!"
A bús atyafiak
könnyekkel felelnek.
Kiáltás hangzik fel a
vérpad lépcsején:
"Temess anyám mellé
s élj boldogul, öcsém!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése