Kölcsey - Kallós Ede szoborműve Nagykárolyban
Magasan, magasan,
O rény, veled
Röpűljön a dal!
Arczod tiszta fényben
Tünik – fel Olümpon,
Mint nyári nap:
de sűrü gőzfelleg
Borítja földünket
Színed elől;
S sugárid homályban
Hatnak reánk.
Gyakran láttalak
Kerengeni,
Mint vészhozó cometát,
Földünk felett,
Imádva rettegve,
Mert nagy valál;
És fennségedben
Irtóztató,
Mint a dörgő menny.
De mikor jősz,
Mint hesperi csillag,
Csendesen, szeliden,
Mosolygva tekintek
ellenedbe,
Keggyel tölt istenné;
Nem te nyujtád
A méregkehelyt
Hellas égi fiának?
Nem te fonál
koszorút
Camill fejére
A capitolium,
Szent bérczein?
De ki titokban eped
Rejtekében
Sejdítgető kebellel
Feléd, feléd;
Arra hűsen csepeg
Aetheri balzam
Szárnyaidról,
S rengő öledben
Felviszed őtet
Napja lefolyván,
Olümpra fel.
Csalfa alakok
Bolyganak köztünk
Gyakran hazudván
Téged, istenné!
A komoly való
Meggyujtja
fáklyáját
S mint éji lidéczek
Tűnnek – el ők:
De te állasz
Éjjel és nappal,
Csendben, viharban,
Gyász s öröm
között,
Nem változó
fényben,
Mint az örök sora.
Légy üdvez nekem,
Bár vér s pusztúlat
Kövessék nyomdokid
S inség s halál.
Tiszta kebelre
Vad sora ha rohan,
Intesz egedből
S az isteni lélek
Nem sülyed – el.
Forrás: Társalkodó 17. sz. Pest, 1832. febr. 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése