Szabó Endre: Orosz költők

 

 Szabó Endre a kép jobb oldalán a 2. sorban. Középen Jókai Mór látható

Bevezetés

A kinek véletlenül orosz nyomtatvány jut kezébe, bizonyosan azt mondja rá, hogy beh furcsa ákom-bákom! S ez még a legkevesebb. A legnagyobb rész arról is szentül meg van győződve, hogy ezekkel a betűkkel nem is lehet irodalmat produkálni. Nem csoda, hiszen mindnyájan ebben a hitben nőttünk fel s kivált a jelenlegi nemzedék látatlanban el szokott utasítani mindent, a minek a neve orosz.

Valamit absolute nem ismerni, nem olyan nagy hiba, a mit valakinek a szemére lehetne vetni; valaminek a megismerésétől konokul elzárkózni, már beszámíthatóbb ferdeség, de valamit megismerni s azt, ha jó, jónak nem tartani: kész nevetség. Nem okozhatunk senkit, hogy az oroszok irodalma eddig csaknem teljesen ismeretlen volt előttünk, tehát nem okozhatjuk magunkat sem; hogy mereven visszautasítottuk volna azt, a mihez hozzáférhettünk, azzal sem vagyunk vádolhatók, (hiszen mikor Puskin „Anyégin”-je magyarul megjelent, a magyar olvasó közönség a legnagyobb rokonszenvvel fogadta azt, annyira, hogy új kiadást is kellett belőle rendezni), s ha mindez így van, én teljes bátorsággal állok az olvasó közönség elé ezzel a kötettel, mert egész biztosan számíthatok rá, hogy abban a szépet és jót szépnek és jónak fogja elismerni.

Ime egy kötet abból a nyelvből, melyről az nálunk az általános felfogás, hogy kitörik belé az ember nyelve s a melyben olyan veszedelmes kinézésű nevek fordulnak elő, mint Ogareff, Lermontoff, Ignatieff, sőt Turgényijeff, (ez utóbbit még az oroszul tudó Bérczy is így írta!) Meglátjuk ebből a kötetből, hogy valamintségesen ezeket az effegető neveket egyszerűen Ogarev-nek Lermontov-nak Ignatyev-nek és Turgenyev-nek kell olvasni is, kiejteni is, (mert úgy is vannak írva az orosz alfabet szerint), azonképen az orosz költők versei is éppen oly szörnyűségek nélkül való dolgok s épp úgy játszanak az érzelmek minden skáláján, mint akármelyik európai irodalomban.

Mindjárt felemlítem azt is, hogy az orosz nyelv éppenséggel nem olyan nyelvtörő, mint általában hiszik, sőt dallamos, ha kell, lágy is, bár inkább bizonyos erőteljesség, hősiesség képezi jellemvonását. Például idézek itt Puskinból egy strófát, természetesen átírva a mi betüinkkel:

Voljsebnoj szíloj pjesznopjénja

V tumannoj pamjatji* majej

Tak azsivljajutszja vidjénja

To szvjetlyh, to pecsaljnyh dnjej.

V sztránje, gdje dolgo, dolgo branji

Uzsasznyj gul nje umolkal,

Gdje povelitelnya granji

Sztambúlu Ruszkij ukazal

Gdje sztaryj nás arjol dvuglavoj

Jescso sumit minuvsej szlavoj,

Vsztrjecsal já poszredji sztepej

Nad rubezsami drevnjih sztanov

Teljegi mírnyja Cziganov

Szmirennoj voljnosztji djetjej.

Egyben pedig kiemelem azt is, hogy az orosz nyelv az ütemes, hangsúlyos verselésre épp oly alkalmas, mint a magyar s a klasszikus formákra is jobban rátermett, mint például a német. Az ütemes vers példájára felhozok egy katona-éneket:

„Kak prijehal | bjelíj czarj

Alexander | gaszudarj...

Nas bataljon- | kamandjir

Csorno-glazij | gaszpadjin

Nje szpal | nje dremal

Szvoj bataljon | abucsal.”

Vagy egy népdalt:

„Kak u nasih | u varót

Sztajal djevok | haravod

Ej, ljulji | haravod,

Ej, ljulji | haravod.”

Innen van, hogy népdalaik is nagyon hasonlítanak a mienkhez és „trepak” nevű tánczukban sok olyan motivum van, a mely a mi friss csárdásunkra emlékeztet.

Ebben a kötetben csak a vers-költőket mutatom ugyan be, (azt sem mindet, mert ha minden jelentékenyebb poétától fel akarnék venni csak egy-egy verset is, arra legalább két kötetnyi hely kellene), hanem azért szükségesnek tartom röviden az egész orosz irodalomról megemlékezni.

Az oroszoknál az irodalom tekintetéből az első kedvező jelenség volt a X-ik században a keresztyénség felvétele, mert annak a révén jutottak ismeretségbe a görögökkel s ebből kifolyólag - legalább egyházi téren - megindult az irodalmi munkásság. A népköltészet külömben is nagyon gazdag volt dalokban, mondákban, a melyekben az orosz föld természeti szépségein kivül erőteljes, hősi alakokkal is találkozunk; de minthogy az ország egészen el volt szigetelve, igen gyéren érintkezett más népekkel: a népköltészetben bizonyos nyerseség vehető észre s tárgyai rendesen ivás, dobzódás és czivakodás.

Az irodalom s általában a műveltség előbbrevitelében - mint általában mindenben - az első nagy lépést I. Péter czár tette meg. Természetes, hogy a műveltség terjesztésére legelőbb is iskolák kellettek és Péter czár egy csomó különféle szakiskolát alapított, egyben pedig a magasabb műveltség istápolására szükséges intézetről is gondoskodott, megvetette alapját a tudományos akadémiának, a melyet aztán neje, Katalin állított fel teljesen.

II. Katalin korszaka volt a voltaképeni nemzeti szellem újraébredésének korszaka. A tevékeny czárnő ott volt jó példával mindenütt. Irt történeti, neveléstani, nyelvészeti, dramaturgiai és zsurnalisztikai dolgokat. Montesquieu és Voltaire voltak az ő evangélistái, Diderot-t könyvtárnokává nevezte ki, csak azért, hogy czíme legyen az elszegényedett filozófnak az évi fizetés elfogadására, a melyet a bőkezű czárnő - daczára, hogy Diderot éppen csak addig időzött Pétervárott, míg a kinevezést megköszönte - ötven évre előre kifizettetett, sőt encziklopédiájának újabb kiadására 200.000 rubelt ajándékozott neki. Mind igen jellemző dolgok arra nézve, hogy miképen lehet az irodalmat a trónról előmozdítani. A czárnő az általa pártfogolt lapokba „Megtörténtek és kigondoltak” czím alatt tárczaszerű modorban élczes és szellemes, szatírikus dolgokat írt, melyekben a magasabb körök hibáit és rossz szokásait ostorozta, sőt polémiába bocsátkozott két korabeli publiczistával: Fon-Vizinnel és Novikovval. Majd drámákat, színpadi pamfleteket írt, a melyek mind a közélettel foglalkoztak. Azelőtt csak Lengyelországból jött színészek mulattatták a kijevieket, moszkvaiakat, Katalin gondoskodott róla, hogy a még Erzsébet czárnő uralkodása alatt alapított szt.-pétervári állandó színház üresen ne álljon. Egy 1783-ban kiadott ukázzal szabadabb mozgást enged a sajtónak s lehetővé teszi, hogy akárki állíthat nyomdát.

Persze, hogy nemcsak az uralkodók, hanem az írók is megtették a magukét. Sorrend szerint érdemeket szerzett magának első helyen Prokovics Teofán novgorodi érsek, a ki a szószékről hirdette I. Péter reformjainak nagy jelentőségét. Lomonoszov (1711-1765) nagy műveltségű író, az irodalom minden fajában dolgozott, igyekezett az orosz versírás szabályait megállapítani s működése körülbelől olyan jelentőségű, mint nálunk a Kazinczy Ferenczé.

A mi az orosz irodalomban legelőbb fejlődött ki, az a szatira volt. Ez természetes is. Valamely nép hanyatlásánál, (p. o. a rómaiaknál) vagy valamely átmenetnél magasabb műveltségi állapotba (mint pl. a francziáknál), mindjárt teremnek írók, a kik a kor erkölcseit és szokásait ostorozzák. Ezenkivül a szatirai elem máskülömben is alapvonása az orosz népjellemnek, a mint az a népies mesékből mindjárt észrevehető. Az első ilyen szatira-író I. Péter korában volt Kantemir, egy moldvai származású, nagy műveltségű férfiú, a ki maró szatirával üldözte azokat az ósdiakat, a kik I. Péter reformjait ellenezték. Katalin korában a Lomonoszov-féle iránynak Derzsavín (1743-1816) volt a képviselője, a Kantemir-félének pedig Fon-Vizin. Fon-Vizin (1745-1792) német eredetű ember volt s több elmés vígjátékot írt, azonkívül pedig mint publiczista is feltünést keltett szatirikus irataival.

Miután az út meg volt törve, az írók egész serege támadt, több-kevesebb szerencsével és sikerrel dolgozgatva az orosz irodalom fejlesztésén. Ilyenek: Karamzin, Zsukovszkíj, Batyuskov, Ozerov, Dmitrijev, Krylov A. Iván a meseíró (1768-1844), herczeg Vjazemzskij, Gnedics, a kik többnyire versírók voltak, mig Bulgarin "Visigin" czímű regényével keltett feltűnést annyira, hogy regényét több idegen nyelvre is lefordították. Az első történeti regényt Szagoszkin írta (1789-1852) „Jurij Miloszlavszkij vagy az oroszok 1612-ben” czím alatt. Ez a regény oly népszerű volt, hogy írójának több kiadás után 80.000 rubelt jövedelmezett. Sokkal magvasabb regényíró volt Lasecsnikov, majd Pavlov és Palovoj.

Rövidre vonva ezek az irodalmi események előzték meg a világhírű orosz költő Puskin Szergejevics Sándor felléptét (1799-1837). Puskin Sándor neve nálunk is eléggé ismeretes „Anyégin” verses regénye után, mely nemcsak neki legkiválóbb alkotása, hanem általában a legmintaszerűbb verses regény az egész világirodalomban, ide számítva Byron műveit is. Puskin, mint előkelő család tagja, franczia színezetű nevelésben részesült, de az orosz szellem is teljesen érvényesült nála, még pedig orosz dajkája útján. Az orosz dajkák általában nagy befolyással vannak az orosz gyermekekre, mert ezek csaknem kizárólag reájok vannak bízva s az ilyen dajkák rendszerint állandóan ott maradnak egy háznál holtuk napjáig; rendkivül odaadók a gondjukra bízott gyermekek iránt s rendesen temérdek népmesét, dalt és legendát tudnak, a mikkel a gyermekeket mulattatják s ezek képzelődésére nagy befolyással vannak. Ilyen volt a Puskin dajkája is. Puskin, miután iskoláit a czarszkoje-szeloi lyceumban elvégezte, Pétervárott állami szolgálatba lépett s víg életet élt régi tanulótársai társaságában. Irogatott is, de mert iratait nagyon is liberálisoknak tartották, Sándor czár déli Oroszországba küldte őt s ezzel megkezdődött vagabundus élete, a mely több évig tartott, bejárván a Krymet, a Kaukázust és Besszarábiát. E járás-kelés rendkivül nagy befolyással volt költészetére, mert megismerte hazájának nemcsak külömböző vidékeit, hanem különféle erkölcseit és szokásait is. Ha Szt.-Pétervárott marad, a dínom-dánom és léha mulatságok közt talán nem lett volna belőle az a Puskin Sándor, a kivé lett. 1824-ben hivatalából kilépett, mert nem tudott abba beletörődni, egyúttal azonban azt a rendeletet is kapta felmentő levele kapcsán, hogy mihajlovszki birtokán telepedjék le, más szóval internáltatott. Csak 1829-ben kapta meg Miklós czártól az engedélyt, hogy a székvárosba visszatérhessen. 1831-ben megnősült s felváltva Pétervárott és birtokán lakott, a fővárosban a legmagasabb körökben élve, birtokán pedig szorgalmas tanulmányokat téve és a múzsáknak áldozva. Mint azt a magyar olvasóközönség is tudja az "Anyégin” előszavából, Puskin 1837-ben párbajban esett el.

Puskin Sándor apai ág szerint előkelő, nemes családból, anyai ág szerint pedig I. Péternek Hannibál nevű négerjétől származott. Puskinnak külseje és arcza mindjárt el is árulta ezt az ő származását. Puskin szenvedélyes kártyás volt s e miatt gyakran volt pénzzavarban. Ilyenkor azonban csak benyúlt a zsebébe, kivett onnan egy kész verset, megszámolta abban a strófákat s feltett egy-egy verset a kártyára. A verset a játékosok el is fogadták pénz gyanánt, mert köztudomású volt, hogy kiadója minden soráért öt rubelt fizetett neki, tehát egy középszerű, 32 soros versért körülbelől 250 forintot kapott a mi számításunk szerint. Nálunk Petőfinek - sokkal későbbi időben - egész köteteért sem adtak annyit.

Puskin Sándor „Anyégin Jenő” verses regényén és apró lyrai költeményeken kivül még következő nagyobb műveket írt: „Poltava”, „Don Jouan vagy a kő-vendég”, „Ruszlan és Ljudmilla”, „Gróf Nulin” „Bahcsiszerálji szökőkút”, „Borisz Godunov” (tragédia); aztán több novellát: „Pik-dáma”, „A kapitány leánya”, „Fergeteg”, „Dubrovszky”, „Bjelkin elbeszélései” stb. Végül megírta Pugacsjov, a hírhedt lázadó történetét.

Másik nagy költője Oroszországnak Lermontov Jurjevics Mihály (1814-1841). Szintén nemes család ivadéka, a mint hogy általában az orosz előkelőbb világ köréből kerülnek ki a jelesebb írók. Mint katonatiszt részben Sz-Pétervárott, részben a Kaukázusban szolgált s itt végezte be még fiatal életét is, még pedig épp úgy, mint Puskin: párbajban esett el. Lermontov Mihályt az akkor uralkodó byroni pesszimizmus még jobban elfogta, mint Puskint, s e pesszimizmus talán igazabb is volt nála, mint Puskinnál. Erre a feltevésre engednek következtetni nemcsak költeményei, azok sötét szine, szarkazmusa, hanem a költő egész jelleme, vérmérséklete is. Bodenstädt, a ki személyesen ismerte Lermontovot, mint folyton kötekedő, gúnyolodó embert rajzolja őt s orosz életírói is megerősítik ezt, azt mondván, hogy Lermontov szinte hozzáférhetetlen ember volt s azokhoz tartozott, a kik inkább lemondanak egy jó barátról, mint egy találó élczről. Végzetes párbaját is élczelődése idézte elő. Egy kapitány barátját folytonosan csipkedte egy szép hölgy előtt. A kapitány egyszer négyszem közt felkérte őt, hogy ne élczeljen rá kivált ama bizonyos nő előtt. De Lermontov a legközelebbi alkalommal megint csak nevetségessé tette a kapitányt, a mire ez őt kihítta s nehány nap mulva lelőtte...

Lermontov lyrai költeményei legnagyobbrészt sötétek, világ-fájdalmasak, mindazáltal nagyon behízelgők, mert nyelvezetök - bár el nem éri a Puskin tökéletességét - szárnyaló és csodálatosan szépen csengő. Költeményei közt az elsőség kétségtelenül egy kisebb költői beszélyét illeti meg, a melynek czíme: „Dal Vasziljevics Iván czárról, egy fiatal szerelmesről és a bátor kereskedőről, Kalasnikovról.” E mű népies modorban van írva, tele az orosz népies nyelv minden zamatjával s arról szól, hogy Kalasnikov kereskedő a kegyetlen Iván czár szemeláttára ennek kedvenczét, Kiribejevicset megöli, mert ez a Kalasnikov szép, fiatal feleségét, a mint éppen a templomból hazafelé ment, megsértette. Kegyetlen Iván aztán kivégezteti Kalasnikovot. E kis époszban a régi szláv költészet szelleme és formája igazi művészettel és mintaszerű egyszerűséggel van bemutatva. Nagyobb költeményei még „Mczyri” (a szerzetes), „Hadzsi Abrek”, „Izmael bej” és „Demon”, a melyekhez a Kaukázus adta az inspirácziót. Mindezen költeményeken többé kevésbbé mindenütt meglátszik Byron befolyása. Irt egy regényt is, (jobban mondva: korrajzot) „Korunk hőse” czímmel, a mely magyar fordításban is meg van, ezenkivül drámai töredékek, fordítások is maradtak tőle.

Itt kell felemlíteni az elmés szatirikust és az orosz vígjáték megteremtőjét, Gribojedov-ot (1795-1829), a ki csaknem egy időben lépett fel Puskinnal s a kinek „A sok ész is bajjal jár” czímű verses vígjátéka még mai napig is fentartotta magát az orosz színpadon.

Ugyancsak ebbe az időszakba esik a kitűnő humorista Gogolj Vasziljevics Miklós (1808-1852), a kinek rendkivül népszerű munkái nagyobbrészt magyarul is megjelentek. Gogolj elbeszélései Kis-Oroszországban játszanak. A kis-oroszok élénk, vitéz és poétikus nép. Oly derűs ég alatt élnek, akár a hellének. E tájon élve, folytonosan küzdöttek a törökök, mongolok és lengyelek ellen, de azért szokva voltak a szabadsághoz s szabadon választott hetmanok alatt éltek. Hősi mondáik, legendáik, dalaik és erkölcseik csupa poézis; nyelvök rendkivül lágy, kellemes, hangzatos és mintegy rá van teremve a dalra és költészetre. Gogolj műveiben e kis-oroszok élete van festve. „Meghalt lelkek” szatirikus korrajza, „Tarasz Bulyba” regénye és „Revizor” czimű vígjátéka még sokáig kedvencz olvasmányát fogja képezni minden művelt embernek.

Gogolj Miklósról beszélve önkénytelenül eszébe jut az orosz irodalmat ismerőnek a rendkivül népszerű népköltő, Kolyczov (1808-1842), egy voronezsi cserző varga fia. Kolyczov igen szomorú gyermekkort élt, ifjú korában pedig boldogtalan szerelem emésztette a szívét: szerette a szolgáló-cselédjüket, de apja, a műveletlen, nyers varga és bőrkereskedő, a ki még írni-olvasni sem tudott, ellenezte fia szerelmét, azt akarván, hogy az valami gazdag kereskedő leányát vegye el, üldözte úgy fiát, mint a leányt s ez utoljára is elbujdosott. Kolyczov hol a pusztákon őrizte apja nyájait, hol a bőrkereskedésben segédkezett s e prózai elfoglaltság közt írta ama szép verseit, a melyek Burns Róbertre emlékeztetnek. Költeményeit az orosz népszellem lengi át; erős vonása a hazaszeretet s a nép iránti rokonszenv. Versei nagyon közel állnak a népdalokhoz, a melyeknek sajátságai közt nem ritkaság a rímtelen sorok.

Ha még felemlítjük a mély elméjű publiczistát és esztétikust, Bjelinszkijt, a Puskin- és Gogolj-korszak legkiötlőbb szellemeit elsoroltuk. Ő utánuk nem egyhamar támadt olyan író, kinek működésével új korszak kezdődését lehetne megjelölni, de közepes tehetségek is nagy számmal léptek fel, a kik az előbbiek által kijelölt úton tovább haladtak. Közepes tehetséget mondván, nem kell e kifejezés alatt talán fűzfa-poétákat és szószaporítókat érteni, s csak az imént felsorolt nagyságokhoz mérve értendő a közepes jelző, mert ezek is nagy befolyással voltak s részben vannak jelenleg is az orosz irodalom fejlesztésére.

A legközelebbi nagyobb irodalmi alakok közt Turgenjevvel, Dosztojevszkijjel, Piszemszkijjel, Goncsárovval, majd Tolsztoj gróffal találkozunk, a drámaírásban Osztrovszkijjal, a versírásban pedig a többé-kevésbé tehetséges Fet, Majkov és Polonszkij után a Nekraszov Miklós eredeti, izmos tehetségével.

Nekraszov Miklós (1821-1878) fellépte korszakot jelez. Ő talán a par excellence orosz lyrikusok közt a legjelentékenyebb, de a világirodalomban is az elsők közé tartozó, jóllehet neve eddig csak a német és franczia irodalomban ismertebb, a mennyiben a németek már összes költeményeit lefordították, a francziák pedig már beható tanulmányokat is írtak róla. Nekraszov Miklós épp úgy, mint Turgenjev és más jelesek, az elnyomott nép szószólója s két nagy kötetre terjedő költeményeiben hol a szelid humor, hol a maró szatira, hol az igazi benső fájdalom elégiái szólalnak meg oly sajátságos közvetlenséggel, hogy hatásuk alól menekülni lehetetlen, s ez ellenállhatlan hatást még növeli az a gazdag, színes nyelvezet, mely idáig az egész orosz irodalomban páratlanul áll. Nekraszov szóba áll a szegény özvegyasszonynyal, a paraszt kocsissal, a közkatonával, az álszenteskedő főrangúakkal, a garázda hivatalnokkal, bemegy a fényes termekbe s ott szemébe kaczag a szibaritáknak, meglátogatja a kórházakat s ott sir a szenvedőkkel, korbácsot emel azokra, a kik a szenvedéseket előidézik; a hová a nyilt szót be nem eresztik, oda allegoriával szerez magának belépést. Nem kerüli el figyelmét az élet egyetlen egy momentuma sem. S bár úgy tetszik, mintha tendencziózus irányt követne, lehetetlen be nem ismerni még számos ellenségeinek sem, hogy minden legkisebb költeményében is tetőtől talpig költő. Épp úgy, mint Turgenjev az ő „Vadász-emlékirataival”, a melyeknek tendencziózus volta, kivált az oroszok szemében, nyilvánvaló volt, de a melyek azért szinte duzzadoznak a költőiségtől. S valóban az orosz jobbágyság felszabadításának ügye senkinek sem köszönhet annyit, mint a nagy romantikusnak: Turgenjevnek, s a nagy lyrikusnak: Nekraszovnak. Érzi és tudja ezt Oroszországban mindenki s onnan van, hogy bármely szegény háznál is, ha csak egy könyv van is meg, az bizonyosan a Nekraszov Miklós költeményei, s innen volt az, hogy mikor meghalt s eltemették, sírját több napig elhantolatlanul hagyták, mert a gyászoló közönségből mindenki látni akarta még egyszer Nekraszov Miklós koporsóját. Sírján ez idő alatt mindennap szónoklatokat tartottak s midőn egy szónok a többi közt azt mondta, hogy Nekraszov éppen oly nagy, mint Puskin és Lermontov, egy hang közbe szólt, hogy „nagyobb!” s az óriási tömeg egy szívvel-lélekkel kiáltotta rá, hogy „nagyobb! nagyobb!”

Költőt tán még sohasem ért szebb és meghatóbb végtisztességtétel.

Nekraszov Miklós költeményei közt talán a legszebb, legmeghatóbb, legemberibb és legpoétikusabb a „Fagy” czímű nagyobb költemény, (a melyet én egészen lefordítottam s a melyből nehány darabkát ebben a gyűjteményben is közölök). A költeményben, a melynek eredeti czíme a pontosan le nem fordítható „Maroz krasznyj nosz” („A fagy, a veres orr”), valami csodálatos szép képe van adva az orosz parasztasszonynak, a kit ő majesztétikusnak, ügyesnek, dolgosnak, béketűrőnek és kötelességtudónak rajzol, s a kiről azt mondja:

„Nincs szíve, a ki tégedet,

Részvéttel meg nem könyezett.”

S a szegény özvegy parasztasszonynak oly egyszerűen, mégis nagy melegséggel és költőiséggel elmondott sorsa valóban képes a legfásultabb szívet is könyekre indítani. A fagy személyesítése, a téli erdei tájkép, a szegény Dárja (a költemény hősnője) szomorú sorsa, a mint fáért megy az erdőre, hogy árva kis gyerekeinek befűthesse a szobát, de fa-szedés közben megfagy az erdőn, - oly közvetlen, oly drámai, hogy olvasása közben lélegzetünket is visszafojtjuk.

Természetes, hogy Nekraszovnak töméntelen utánzója támadt, hogy egész iskola kerekedett nyomában, de a melynek hívei a mestert távolról sem érték utól.

Nekraszov Miklós apja orosz tiszt, anyja pedig lengyel főúri család leánya volt. Apja azt akarta, hogy ő is katona legyen s ilyen szándékkal küldte őt el Szt.-Pétervárra, a hol már helyet eszközölt ki neki egy katonai intézetben, de a fiatal Nekraszov egy volt iskolatársával találkozván, a ki egyetemi hallgató volt, apja akarata ellenére szintén az egyetemre iratkozott be. Apja e miatt teljesen levette róla a kezét s Nekraszov oly szükségbe jutott, hogy éh-tifuszt kapott. Felgyógyúlván, házi gazdájának, egy kiszolgált katonának és feleségének nem tudta a szálláspénzt megfizetni. Egy este elment egy barátja látogatására s mikor visszatért és lakásán bekopogtatott, az asszony az ablakon kidugta fejét és tudatta vele, hogy a lakást már kiadták másnak, ő pedig mehet a merre tetszik. A szegény Nekraszov egy kopejka nélkül, éjnek idején az utczán maradt. Úgy őgyelgett a nagy njevszkij-proszpekten végig s elérve egy hídhoz, ott egy kőre leült. Éppen akkor tipegett arra egy öreg koldus, a ki sorsostársát sejtve benne, hozzá lépett s szóba eredt vele. Megtudván a fiatal ember esetét, ajánlotta neki, hogy menjen vele a koldusok tanyájára, ott legalább meghálhat. Nekraszov persze hogy elment s ott a derék vén koldus még egyéb jót is tett vele: folyamodványt iratott vele a czárhoz s ezért tizenöt kopejkát fizetett neki. Ezzel ment neki a világnak másnap Nekraszov...

Nem lehetetlen, sőt igen valószínű, hogy ez az egy éjszaka mély hatással volt a Nekraszov fogékony lelkére s hogy e hatás mindfogytig megmaradt nála, mert senki a nyomort, a szegénységet, a szegények szenvedéseit nem énekelte meg oly megkapóan és meghatóan, mint ő, a ki szinte mindig kereste ezt a tárgyat költeményeiben...

Sajátságos sors, hogy a ki élete kezdetén a koldusok pártfogására volt szorulva, élete végén, már beteg korában, egy előkelő arisztokrata vendége volt ennek krymi nyaralójában.

Nekraszov Miklós neve még nem jutott messzire hazája határain túl, de elkövetkezik az idő, mikor azt az egész világ ismerni fogja, éppen úgy, mint a Puskinét és Lermontovét s bizonyosan azt fogja mondani az egész világ is, a mit az a szónok mondott sírja felett, hogy: ő éppen oly nagy, mint Puskin és Lermontov.

Jeles művelője volt az orosz költészetnek gróf Tolsztoj Elek, (1817-1876), a ki különösen történeti balladáival, kisebb költői beszélyeivel, de lyrájával is előkelő helyet biztosított magának a Parnaszuson. Tolsztoj igazi orosz főúr, a ki szereti az udvari köröket, de szereti hazáját és nemzetét is, ennek történetét kedvteléssel olvasgatja s a mely momentum dalra kivánkozik, azt dalba is önti. Irt egy drámai trilogiát is „Kegyetlen Iván halála”, „Fjodor czár” és „Borisz czár” czímek alatt. E tragédiákat mostanában is többször adják az orosz színpadokon.

Bővebb méltatást érdemelne egy szélesebb keretű ismertetésben: Polezsajev P. Sándor (1805-1838) a régebb és Nadszon Jakovlevics Szemjon (1862-1887) az újabb lyrikusok közül, már csak tragikus sorsuknál fogva is. Az első, a kinek költeményeit mély borongás, elégikus hang jellemzik, még egyetemi tanuló korában követte el azt a vigyázatlanságot, hogy egy szatirikus költeménye által magára vonta a felsőbb körök figyelmét. Ezért egyenesen Miklós czár elé idézték, a ki felolvastatta vele magának a „Száska” (Sándorka) czímű hoszszabb szatirát, aztán - miután a fiatal ember tehetséges voltát észrevette, de büntetés nélkül a vakmerő szatirikust még sem hagyhatta, - büntetésül besoroztatta őt egy kaukázusi ezredbe közlegénynek, de egyúttal ellátta őt azzal a vigasztaló biztosítással, hogy csak viselje jól magát, ő, a czár nem fog róla megfeledkezni, s ha valami baja volna, csak forduljon egyenesen ő hozzá panaszával. S ez volt a szegény Polezsajev fátuma. Természetes, hogy nem érezte jól magát a közlegényi uniformisban s rendkivül terhére volt a katonai szolgálat mindjárt az első napokban. Rövid idő mulva levelet írt a czárnak, panaszkodva sorsa ellen, - de válasz nem érkezett. Az időközben altisztté lett költő-katona erre egy végzetes lépésre szánta el magát: megszökött ezredétől, hogy személyesen jelenjék meg panaszával a czár előtt, - de - talán szerencsétlenségére - útközben mást gondolt s nehány nap mulva visszatért ezredéhez. Ez idézte elő szomorú sorsát. Mint katona-szökevényt megfosztották altiszti rangjától, börtönbe vetették - s besorozták örökös katonának. A csapás kimondhatatlanul lesújtotta s nem sokára ágyba is döntötte. Úgy halt meg egy katonai kórházban, éppen azon a napon, mikor hadnagyi kinevezését megkapta. Halálát tüdővész idézte elő. - Polezsajev összes költeményei kiváló helyet foglalnak el az orosz irodalomban s újabban tavaly jelentek meg rendkivül díszes kiadásban.

Nadszonnak élete nem volt ily viszontagságos, de azért épp oly tragikus. Fiatalkorában tüdővészbe esett s hamar meg is halt. Hogy milyen kedvencze volt különösen bölcselkedő irányú költeményeivel az olvasó közönségnek, azt két körülmény igen érdekesen illusztrálja; egyik az, hogy mikor délvidékre küldték az orvosok, rögtön összeadtak számára 12.000 rúbelt, (a mi Reviczkynknek tudvalevőleg 70 frtot adott az írói segély-egylet erre a czélra s csak akkor állt elő a publikum a „pártolással”, mikor már meghalt: sír-emlékére adakozván), - második pedig az, hogy mikor meghalt, az orosz egyetemek némelyikében (így a moszkvaiban is) az orosz irodalom tanárai megkezdett felolvasásaikat félbenhagyták és Nadszonról tartottak előadásokat.

Érdemes ezeket elmondani azért, mert ezekben megtalálhatjuk annak az okát, hogy miért vett az orosz irodalom oly nagy lendületet. A hol közönség és kritika nem fukarkodik elismerésével, méltánylásával, ott virulhat az irodalom, ott bőven teremhetnek a Puskinok, Lermontovok, Nekraszovok, Gogoljok, Turgenjevek, Tolsztojok, Dosztojevszkijak, - a minthogy teremnek is s nekünk magyaroknak előbb százszor is meg kellene gondolnunk azt a »barbár« szót, a melyet oly bőkezűen dobálunk a »muszkák« fejéhez.

Hátra van még, hogy a költő-nőkről is megemlékezzünk. Ilyen eddigelé csak kettő vált ki: Rosztopcsina Petrovna Jevdokija grófnő (1811-1858) és legújabban Csjumina-Mihajlova Olga. (A próza-írásban természetesen többen is vannak). Rosztopcsina grófnő lyrai versei annak idejében nagy népszerűségnek örvendettek, kivált a hölgyek körében, de újabb időben, annyi jeles lyrai termék után meglehetősen feledésbe mentek. Sokkal jelentékenyebb a nemrég feltünt Csjumina-Mihajlova Olga, a ki nem csak verseivel szerzett magának rövid 4-5 év alatt jó nevet, de versekben írt drámáival is. Költeményeit a legelőkelőbb havi folyóirat, a „Vjesznik Jevropy” közli, drámáit pedig a legelső pétervári és moszkvai színházakban szokták előadni. Csjumina-Mihajlova Olga bennünket közelebbről is érdekel, a mennyiben ő nagy szorgalommal ismerteti az orosz olvasóközönséggel a magyar költőket is. Magyarul nem tud ugyan, s kezdetben német és franczia fordítások után dolgozott, de én vagy három évvel ezelőtt levélbelileg (s a múlt nyáron személyesen is) megismerkedvén vele, felajánlottam neki közvetítő szolgálatomat s most úgy fordítgatjuk oroszra a magyar költőket, hogy én prózában lefordítom a verseket, lekottázom neki a méreteket, megjelölöm a rímeket s ő azután versbe szedi azokat. Fordításai ilyenformán mintaszerűen sikerülnek s ezek útján az orosz olvasók már meglehetősen ismerik Aranyt és Petőfit.

Csjumina-Mihajlova Olgát a Petőfi-Társaság is megválasztotta külföldi tagjául.

Az orosz költészet rövid történetét ezzel körülbelül elmondtam. Sokat lehetne írni még e költészet eredetiségéről, sajátságos hangjáról; érdemes volna kifejteni, hogy miért őrizte meg sajátságos frisseségét a mai napig is, hogy miért virágzik az orosz irodalom napjainkig is, úgy a sajátképeni költészetben, mint a prózaírásban? De mindezek elmondása igen hosszúra terjedő tanulmányra való anyag, - elég legyen e körülmények magyarázatául egy orosz ismerősöm mondását ideírni: „Nálunk nincs politika, azért van irodalom; mihelyt a politizálás nálunk is napirendre kerülne, mihelyt időszaki sajtónk politikai kérdések fejtegetésével bibelődnék, az irodalom mindjárt nagyot hanyatlanék, mert a hol a szónoki szó-puffogtatásra nagyon hallgatnak, ott a dalnak el kell némulnia”.

*) A hol t, l, n, d, után j fordul elő, ott mindenütt a magyar ty, ly, ny, gy hangja olvasandó; az y-t az ui, ű (a mi irásunk szerint visszaadhatlan hang) jelölésére használom.

Forrás: Orosz költők – Fordította Szabó Endre – Bp. Szépirodalmi Könyvtár Kiadóhivatala 1891.