Hogy
Petőfiék a Zoltán születése évében hihetetlenül izgalmas életet éltek, az
köztudomású. A márciusi események előkészítésében minő része volt Petőfi
Sándornak: a magyar szabadságharc-történet egyik legszebb és legismertebb
fejezete szól róla. Kevesebben tudják, hogy Petőfi Sándorné e napokban döntő
befolyást gyakorol a férjére. A fiatal házasok közt nemcsak minden érzés, de
minden gondolat is közös, együtt olvasnak minden hírt a külföldi mozgalmakról,
együtt tárgyalják az olaszországi fölkelést, a februári francia forradalom
kitörését és mikor a bécsi forradalom híre megérkezik, Szendrey Júlia az első,
aki tettre lelkesíti férjét.
Petőfi
a naplójegyzeteiben 1848. évi március 17-én ezeket írja:
„Évek
óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esti imádságom, mindennapi
kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez az új evangéliuma,
melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden
szavát, minden betűjét szívembe véstem és ott a holt betűk megelevenedtek és az
élethez jutottaknak szűk a hely és tomboltak, őrjöngtek bennem.
„A
tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim
gyötrelmét leírhassam!
„Így
vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és
érzelmeim, szívemnek ezen elátkozott lelkei elhagyják a börtönt, kínszenvedésük
helyét… vártam a pillanatot, nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog
jönni. Tanúbizonyságaim erre a költemények…
„Óh,
mikor meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték és Franciaország reszpublika!
„Egy
Pesttől távol eső megyében utaztam és ott egy fogadóban lepte… rohanta meg e
hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet.
-
„Vive
la Republique! – kiálték föl s aztán némán, merőn álltam, de égve, mint egy
lángoszlop.
„Amint
eszméletemet visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani: a jelszó ki van
kiáltva, gondolám, de ki tudja, mi nem történt, vagy történik, míg én hazaérek.
Nélkülem kezdődjék a forradalom? Ah!
„Nyakrafőre
siettem a fővárosba… reszketve, lélegzetvétel nélkül érkeztem haza.
„Általános
volt a lelkesedés, de még semmi sem történt.
„Nagyot
lélekzettem, mint a búvár, midőn a víz alól fölmerül. A forradalom lángja
becsapott Németországba, egyre tovább harapódzott, végre Bécset is
felgyujtotta. Bécs!... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk…
-
-
- „Pesten márczius 14-én az ellenzéki kör gyülést tartott…
„Én
nem voltam jelen… Akkor este Jókai mondta el eredményét, vagyis
eredménytelenségét nagy keserűséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is
elkeseredtem, de el nem csüggedtem.
„Az
éj nagy részét ébren töltöttem, feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel együtt, ki mindig
buzdítólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra
emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit
kell tenni? mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt
holnap… hátha holnapután már késő lesz…
„Holnap
ki kell vívnunk a sajtószabadságot! És ha lövöldöznek? Isten neki, ki várhat
ennél szebb halált?
„E
gondolatokkal aludtam el. - - - „
Március
15-én virradóra történt ez: Petőfi Zoltánról mindenesetre elmondhatni, hogy
tűzben és lángban fogantatott. És szüleinek szertelen exaltációja, melyről e
sorok bizonyságot tesznek, napról-napra fokozódott. Másnap kivívják a
sajtószabadságot, proklamálják a 12 pontot, kiszabadítják a politikai foglyokat
és ezekben mindenütt Petőfi a vezér. A felesége pedig, csakhogy éppen maga is
kardot nem köt és a tömeg közé nem vegyül. De lélekben ott van mindenütt
férjével. Harmadik nap a német polgárok üldözni kezdik a zsidókat, Petőfi élete kockáztatásával védi őket. Egy hét múlva
az úrbért eltörölte a pozsonyi országgyűlés, mert híre futott a főrendek közt,
hogy Petőfi Sándor 40.000 paraszttal táboroz a Rákos mezején. „Ha nem tették
volna a t. cz. urak azt, amit tettek – írja erre -, biztosíthatom őket Petőfi
Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nemsokára alapja és kalapja lett
volna, azaz igaz lett volna tetőtől talpig, csak azzal a kis különbséggel
talán, hogy nem 40, hanem 80, vagy még több ezer ember jelent volna meg a
Rákoson.” Április 1-jén, mikor a magyar minisztériumot V. Ferdinánd kinevezte,
Petőfi így ír: „Most hát oszoljunk szét ifjú barátim, … a forradalomnak vége
van… de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt… a
viszontlátásig!”
Április
29-én ezt írja: „A zsebem jóformán üres, de mégsem olyan üres, hogy bármi nemű
hivatalt fölvállaljak, ha tukmálják is rám, annál kevésbé, hogy folyamodjam
érte, mint jóakaróim terjesztgetik. Tisztelt jóakaróim, ha valaha azt
halljátok, hogy én hivatalba léptem (egyetlenegyet, az országgyűlési követséget
kivéve) tudjátok meg, hogy akkor már az utolsó ponton leszek, azon, hogy családomat az éhhaláltól megmentsem”
Petőfiről
az ellenségei azt is híresztelték, hogy megszökött, mások, hogy megőrült. A
megőrüléstől - úgymond – csak akkor féltené magát, ha nem lenne ki ellen
küzdenie, „pedig nekem harcz és háború kell mind halálig.” A megszökésről pedig
így nyilatkozik: „Én félek egytől, de az nem a börtön, nem a halál, hanem a
bátorságom”… ez az, amit nem mernék megsérteni, aminek vakon engedelmeskedem és
ez sohasem mondja, hogy „hátra”, hanem mindig így kiált rám: „előre!”
Ebben
az időtájban írta A királyokhoz című
versét, melynek az a refrénje, hogy: „Bár mit mond a szemtelen hizelgés,
nincsen többé szeretett király!” Ez a vers néhány hónappal megelőzte az
eseményeket és országszerte nagy felháborodást keltett. Ellenvers is jelent meg
rá, amelyben Petőfit hongyűlölőnek, honárulónak nevezik. A támadás zokon esett
Petőfinek, s így emlékszik meg a vers írójáról:
„Megnevezzem
azt a ficzkót, ki engem e nevekkel illet? Nem fogom megnevezni… lerugom őt,
mint a férget, mely csizmámra mászott.”
De
fájdalom, ezzel a kijelentéssel a dolgot nem intézte el, és a verse nyomán kelt
megbotránkozást nem tud elnémítani. Iszonyú lelki válság következett most a
nemzet elkényeztetett nagy költőjére: legféltettebb kincsét, népszerűségét
látta máról holnapra elhomályosulni. Kinek a nép felszabadításában oly nagy
része volt, a megdöbbentő csapások egész sorozatából kellett meggyőződnie a
népkegy változékonyságáról, a tömeg ész és erkölcs nélküli hálátlanságáról.
Hogy
mit szenvedhettek e napokban Petőfiék, megítélhetni egy május 27-én
közzétett írásból, melyben eddig
szokatlan hangon szólal meg Petőfi Sándor: a panasz és a mentegetődzés hangján.
„Tény,
hogy még a márcziusi napokban is a magyar nemzet egyik kedvencze voltam… néhány
hét s íme egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden elmenő hazafi
kötelességének tartja egy-egy követ hajítani rám. Több ujságlap nem átalja
magát pellengérré tenni, hogy nevem rászegezhessék… A népszerűség a tarpéji
szikla, melynek tetejére nem azért viszik föl az embert, hogy ott a magasban
uralkodjék, hanem hogy lehajítsák. A népnek mulatság kell.
„…
De bűnös vagyok-e vagy sem? Mit vétettem? Egy verset írtam, melynek tartalma,
hogy nincs többé szeretett király, és egy népgyűlésen kimondtam, hogy a
minisztériumban nincs bizalmam… Ezt vétkemül csak az tulajdoníthatja, aki nem
tudja, mi a hazaszeretet.
„Bekövetkezett
május 10-ike, a budai vérengzés (melynek elkövetői, közbevetőleg mondva, máig
büntetlenül fütyülnek), ott a minisztériumnak úgyszólván szeme láttára
kaszabolták az embereket; már ekkor nem tartóztathattam magamat, fölugrottam a
muzeum udvarán a tribünre és veszett dühömben elkiáltottam a nemzet szine
előtt, hogy én a minisztériumra nem a hazát, sőt a kutyáimat sem biznám. Ezen
szavaimra dühbe jött az ország és szép fényes nevemet pocsétába dobták és
meggázolták.”
Petőfiék
kálvária-útja azonban még csak ezután kezdődött.
Júniusra
kiírták a képviselőválasztásokat és szülőföldjén, a Kis-Kunságban lépett föl, a
szabadszállási kerületben. Ellenfelének sikerült a népet föllázítani ellene,
úgy hogy Petőfinek menekülnie kellett körükből, mielőtt beszédét elmondhatta
volna „Polgártársaim! ti ellenséges kezet emeltetek rám, én baráti kezet
nyujtok ti nektek” - írja június végén a vérig sértett költő. – Istenemre mondom,
akkor sem haragudtam rátok, mikor engem vadállatok módjára megrohantatok, hogy
széttépjetek… Majd át fogjátok látni, hogy nagyot vétkeztetek ellenem és magatok
ellen… akik engem kikergettetek városotokból…”
Felesége
mikor meghallotta, hogy Petőfinek menekülnie kellett, sírógörcsöket kapott
attól való féltében, hogy férjét gyávasággal fogják vádolni.
Még
abban bizakodtak, hogy a választást a képviselőház meg fogja semmisíteni s az
új választáson Petőfi győzedelmeskedhetik. De csalódtak ebben is.
Szünet
nélkül való szörnyű izgalmakkal teljes élet volt az, mondhatni egy örökös
pihenés nélküli hajsza, fölidézve Petőfi eget ostromló szenvedélyétől, melynek
tüzét a felesége inkább szította, mint oltani igyekezett. Lélekállapotának hű
tükre az Apostol, melyet a balsikerű
választás után augusztus havában írt. A terjedelmes elbeszélő költemény hőse
rajongó szabadságszeretetének lesz áldozata; börtönbe kerül, s mikor
kiszabadul, megöli a királyt, amikért lefejezik.
Hogy
még több ellenséget szerezzen magának, augusztus végén érzékenyen megtámadja
Vörösmartyt, szeptemberben meghasonlik Jókaival, kivel aztán nem is békült ki.
Szeptemberben
már világosan látni lehetett, hogy a magyar nemzettel szemben nem a lázadó
horvátok és szerbek állanak, hanem a bécsi udvar. A király szeptember 4-én
Jellasicsot visszahelyezi báni állásába, szeptember 9-én a pesti országgyűlési
küldöttség eredménytelenül tér vissza a királytól, és a horvát határt 36.000
főnyi hadsereg lépi át, Jellasics vezérlete alatt, ki Székesfehérvárig
feltartóztatás nélkül nyomul előre. A főváros a legnagyobb aggodalomban van.
Petőfit
az Egyenlőségi társulat megbízza egy fegyverkezésre szóló proklamáció megírásával.
Ebben így szól a költő:
„Jellasics
napról-napra beljebb jön az országba, s azt hirdeti, hogy még az idén ő tart
országgyűlést Pesten korbáccsal és kancsukával. – Magyarok! nem ennek
véghezvitele, hanem e szónak kiejtése is olyan vakmerő szemtelenség, melyet
Jellasics torkába kell befojtanunk…
„…
Föl hát magyarok! föl fegyverre, teremjen talpon minden ember, kiben még egy
csöppecske van abból a vérből, mely nekünk ezer esztendővel ezelőtt e hazát
megszerezte.”
Petőfi
aláírásával jelent meg a proklamáció, és akadtak hangok, amelyek számon kezdték
kérni Petőfitől, hogy hát ő mért nem teszi azt, amire másokat buzdít, - miért
nem ragad fegyvert?
Petőfiék
már korábban számot vetettek helyzetükkel, s az asszony, bár előrehaladtan várandós
állapotban volt, naphosszat arról tanácskozott a férjével, hogy miképp tegye
lehetővé neki a táborba szállást?Különféle terveket vitatnak meg, végre az
asszony rászánja magát a legnagyobb áldozatra. Férje becsületéért, honfi tiszte
teljesítéséért kész fölkeresni a szülei házat, honnan (1847. szeptember 8-án,
az esküvője napján) áldás nélkül bocsátották útnak és elhatározza, hogy
megalázkodik még mindig haragvó apja előtt. Petőfi visszautasítja az ajánlatot;
de a felesége ragaszkodik hozzá. Hosszú lelki küzdelmek után végre megegyeznek,
hogy végső szükség esetén rálépnek erre az útra. Petőfi Sándornak semmiképpen
sem szabad félrevonulva meglapulni, mikor harci zajtól visszhangzik az ország.
Szeptember
17-én a következő sorok mutatják lelkiállapotát.
„Hét
hónap óta, a februáriusi franczia forradalom óta szakadatlan hullámzásban van
lelkem. Mindennap az uj remény, uj feszült várakozás, uj lelkesedés, uj harag
és minden a világon. Ki hinné, hogy egyfolytában ennyit képes megbírni az
emberi szív, kivált ilyen szív, mint az enyém, mely nagyító üveg módjára jót,
rosszat óriási alakban tüntet vissza, mely a rengeteg visszhangjaként egy
kiáltásra száz kiáltással felel.
„Megbirta
szivem e héthónapos fölindulást anélkül, hogy darabokra tört volna, de meg kell
vallanom, hogy eltompult, elérzékenyült, elájult.
„Mily
iszonyatosan rideg a lelki életem!
„Az
utolsó napok eseményei nyomot nem hagyva pattantak vissza rólam…
„A
nemzetgyűlés levetette ama szép fényes harczi öltözetét, melyet szeptember
11-ének estéjén vett föl, levetette mindjárt másnap és helyette egy vén asszony
szoknyájába bujt.
„-
- - S mostan én, ki hat hónappal ezelőtt azt írtam, hogy „nincsen többé
szeretett király” s kit ezért a Kárpátoktól Adriáig elvetemült hazaárulónak
kiabáltak magyar testvéreim, most én azt kérdezem: hát van-e még szeretett
király? és nem kaczagok. Nem tudom, meddig tart lelkemnek ezen ájulása, de azt
tudom, mire ütni fog a bosszú órája, melynek ütnie kell, akkorára visszanyerem
tízszerezve, százszorozva és tényező
leszek az ítéletnek ama véres napjain, midőn a nemzet elégtételt vesz megtiprott jogaiért, felrugott becsületéért.”
Megindul
a feleségével Erdőd felé. Szendrey Júlia ott marad a szüleinél, aztán
elbúcsúznak. Az asszony megacélozza szívét, mely alatt már egy másik szívdobogását
érzi, és maga köti a kardot férje oldalára.
Petőfi
Sándor pedig szeptember utolsó napjaiban elindul a fellázadt oláhok ellen, hogy
Kővér vidékén át küldetése helyére, a székelyekhez utazzék. De nem jutott
tovább Nagybányánál, honnan vissza kellett fordulnia. Szeptember 30-án Szinfaluból
ír levelet Szatmár-megye alispánjához és tudatja vele, hogy 10.000 oláh van
talpon, akik megkezdték a rablást, gyilkolást és égetést. Miért is kéri az
alispánt, hogy hirdessen általános népfölkelést.
Ő
maga október 1-jén Erdődre utazik és közli a feleségével, hogy indulni akar
Naszódra, az oláhság fő fészkébe egy pár ágyúval és néhány száz nemzetőrrel.
De
a magyarok népfölkelése nem lett készen, mire Petőfi Pestre utazott, onnan
pedig a parndorfi táborba, hol a seregnek külföldre való indulása ellen
izgatott. Ez visszatetszést keltett a tisztek közt, mit Petőfinek értésére
adtak. Erre visszamegy Pestre és ott átveszi kapitányi kinevezését.
Október
17-én ismét Erdődön van és ez alkalommal, úgy látszik, kibékül felesége
atyjával. Erre vall, hogy habár most már fizetéses állása van, feleségét
továbbra is ott hagyja és pár nap múlva egyedül indul Debrecenbe, a századát
átvenni. November 16-ig az újoncokat tanítja, akkor Erdődre utazik, s minthogy
az oláh lázadás miatt már ott sem látja biztonságban a feleségét, beviszi
magával Debrecenbe. Utolsó hónapjában volt már ekkor az asszony, kiről
elmondhatni, hogy anyaságának azokat a hónapjait, melyekben más asszonyokat
féltő gond, fokozott kímélet és a megszerezhető kényelemnek minden neme
környezni szokta, ő oly izgalmak, felindulások, nélkülözések és sorscsapások
közt töltötte, aminőkben aligha volt része másoknak.
Ily
körülmények közt született meg Petőfi Zoltán ama zivataros év december havának
15-én.
A
tapasztalat emberemlékezet óta hirdeti, hogy a magzatélet korabeli
viszontagságok, melyeket az anya átélt, eltörülhetetlen nyomokat hagynak a
gyermek lelkében. A Petőfi Zoltán élete megdöbbentő bizonyítékul szolgál erre.
Ő mindenesetre egy szertelenül hányt-vetett élet terheltségével jött a világra;
s a válságot válságra halmozó belső láz, mely apját, anyját az ő eredetének
első pillanatától fogva emésztette, örökségül szállott át reá. Sok jelenséggel
találkozni az ő életében, melyek e nyomra vezető megismerés nélkül
érthetetlenek lennének.
**
Forrás: Déri Gyula:
Petőfi Zoltán - Petőfi-Könyvtár XV. füzet – Kunossy, Szilágyi és
Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása Budapest, 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése