I.
Az esti-szürkület’ fénysugára,
Végsőt mosolyogott Pál’ ablakára.
Ki életében, éle bú között,
Most a’ világbol el-kiköltözött.
A’ sirhazának kisded határa
Lett Pál öregnek egész világa.
’S ha volt, - ki élte’ végső alkonyán
Elszenderült, - a’ holdas éjszakán,
Ásójával a’ hegyre ballagott,
’S a’ szunnyadónak – nyughelyt ása ott.
Hány sirt készitse Pál, a’ jó öreg,
És az övét mostan ki ássa meg?...
Megfásultak munkás két karjai,
És becsukódtak jámbor ajkai:
Lesimitott galambfehér haja,
Aszott vállára szépen simula;
Mellette ül bánatos özvegye,
’S körüle két kis árva gyermeke;
’S a’ pislogó mécs’ lankadó fénye –
Meg-megtörik… keservök’ gyöngyibe.
II.
Mit bent a’ holton mondhatlan keservvel,
Zokog a ’ kunyhó’ gyászos özvegye:
Kint a ’ temető’ békés enyhelyében,
Sirdalt nyög a’ virrasztó fülmile.
Majd vesztesége’ kinos érzetében,
A’ hü eb is borzasztóan vonit;
Felejti éhét,… a’ földet kaparja,
Tán jó urának nyughelyet készit.
A’ vándor hold is látva veszteségét…
- Mert az öreggel gyakran mulatott,
Midőn derengve rezge szét világa
A’ szunnyadónak Pál sirt alkotott –
Mintha gyászolná… halovány arcáját,
Sötét felhővel fátyolozza be. –
A’ siri szél is részvéte jeléül –
Gyász búcsudalt zeng könnyü röptibe.
Heten virrasztják a’ jámbor sirásót:
A’ gyászos özvegy, ’s két kis gyermeke;
A’ fátyolos hold, és a’ röpke szellet,
A’ hü eb és az árva fülmile
És a’ ki egykor véres izzadással
Sok szunnyadónak ástál nyughelyet
A’ néma sirt neked, - hol fogsz aludni
Jámbor sirásó, - hajh!... ki lássa meg.
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése