A költő szülőhelye Szekszárd, ez a megyeszékhely-nagyközség a múlt
század végén vált jelentős településsé. Ekkor épült a törvényszéki palota, a
megyei börtön, a gimnázium, a múzeum, 1905. június 17-én pedig – három hónappal
azelőtt, hogy Babits az egyetemi tanulmányok végeztével magyar-latin szakos
gyakorlóéves tanárjelölt lett Baján – Tisza István miniszterelnök aláírásával
jogilag is város lett Szekszárd.
A leendő költő ekkor már ismert személyisége volt a kisvárosnak.
Számon tartották felmenőit: az 1800-ban idetelepült dédapát, a megyei főorvost,
a nagyapát, a megye főpénztárnokát, apját, a helyi törvényszék „bűnügyi
előadó”-ját, a pécsi királyi ítélőtábla későbbi bíróját. De már magáért is
becsülték. 1898-ban műfordításai jelentek meg a helyi újságban, 1905-ben pedig A zengő szobor dala című költeményét hozta az Új Század.
Azt természetesen nem tudták róla, hogy Kosztolányival, Juhász
Gyulával és másokkal, egyetemista társaival 1901-től a magyar költészet
megújítására készült. Azt vallotta, a költőnek nem szabad sem a pufogó
hazafiság, sem a politika szolgálatába szegődnie, mindenekelőtt j formát kell
keresnie. El kell szakadni a primer életélményektől, meg kell növelni az
alkotás gondolati tartalmát, többrétegűvé kell tenni a verset.
Az országos hírév azonban csak 1908-ban társult Babitshoz. Ekkor
jelent meg A Holnap antológiában Ady, Balázs Béla, Juhász Gyula és más „modern” költők
művei mellett öt verse, köztük a Fekete zongora botrány-párdarabjának olvasott Fekete ország. Ebben az évben hívta munkatársai közé a Nyugat, amelynek vezetői
1909-ben és 1911-ben kiadták két verseskönyvét Levelek Iris koszorújából és Herceg, hátha megjön a tél is! címmel, közbenjártak, hogy az ország széléről, Fogarasról előbb
Budapest tőszomszédságába, Újpestre, később a főváros egyik frissen szerveződő
gimnáziumába helyezzék tanárnak, megjelentették az Isteni Színjáték első részének fordítását.
1912-től az első világháború végéig módosult Babits felfogása. Előbb
szükségesnek ítélte az „Igazság” érvényesülését (Május huszonhárom Rákospalotán),
1914-től – az expresszionista költőkhöz hasonlóan – élesen és többször szót
emelt a háború, „az önkény pokoli malma” ellen (Húsvét előtt). Az 1918-19-es forradalmak idején, amikor is rövid ideig abban
reménykedett, a radikális változások a „Szabadság”-ot, a „népjavá”-t, az
„emberközösség”-et szolgálják, elhozzák az erkölcs uralmát és a népek
testvériségét, még látványos gesztusokat is tett. Sorozatos csalódásai ellenére
(Szíttál-e lassú mérgeket?)
társadalmi érdeklődése 1920 után sem csökkent. Az aktuális politikától ugyan
távol tartotta magát, de minden döntő kérdésben véleményt nyilvánított. A
Kant-féle abszolút erkölcs híveként a „csillagokra” mutatott. Élete végéig ezt
tekintette az írástudók feladatának.
Ez az érdeklődésmódosulás befolyásolta a művek gondolati hátterét,
némileg megváltoztatta az alkotások külső és belső formáját, a lírai én
önstilizációját, s ez nyomon követhető a korszak verseiben és tanulmányaiban
is. A Petőfi
koszorúi, A gazda
bekeríti házát és a Jónás könyve mellett jelzi ezt az esszék témaváltása. Míg pályája első szakaszában
főleg Aranyról, Petőfiről, Komjáthyról, Kassákról, Bergsonról értekezett, 1920
utáni írásaiban a diktatúrák elítélése és az újabb háború felé tartó világ
féltése lett visszatérő gondolata. Bizonyos értelemben ez volt egyik
vezéreszméje nagy munkájának, Az
európai irodalom történeté-nek. S ez
tűnik fel a prózaíró életművében, egyik utolsó nagyepikai alkotásában, A gólyakalifá-t, a Kártyavár-at, a Tímár Virgil fiá-t és a Halálfiai-t követő tudományos-fantasztikus regényében, az eljövendő háború
technikai borzalmainak víziójában, az Elza
pilótá-ban is.
A második világháború kiteljesedését Babits Mihály nem érte meg. 1941.
augusztus 4-én a régóta sorvasztó gégerák végzett vele.
A „halálhír órájában” Szabó Lőrinc ezt írta róla: „Az emberiségnek
néhány évezred során csak húsz-harminc olyan költőzsenije születik, mint ő.”
ZRÍNYI VELENCÉBEN
Szent Márk dicső terén, melyet mélán
tapostam,
valaha réges-rég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős mint senki
mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!
Ki tudta mit akar s nem tudta, hogy a
rosszban
fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy
hamar
ide vágy vissza a földről, hol bármi
sorsban
élni és halni kell; mely ápol s eltakar.
Ezt mind nem tudta még s árva honára
gondolt,
s döngött csizmája a márványon s lelke
tombolt,
látván sok harci jelt ős ívek oldalán.
Alkonyfelhő borult lagunára, piarcra,
felhőn az angyalok készültek már a
harcra,
melyre a holtakat felkölté Alderán.
1908 júliusában a szegedi reáliskola
helyettes tanárát, Babits Mihályt Erdély legtávolabbi csücskébe, a havasok
lábához, Fogarasra helyezték. A fiatal költőt a hír és az első élmények
megriasztották. A helyszín, a viszonyok, a környék megismerése azonban
megérlelte benne a gondolatot: „Civilizátor” lesz itt, mint egy „ifjú római
valami távoli provinciában” (Fogaras,
1937).
1908 őszén ugyanakkor az is nyilvánvaló
lett Babits számára, hogy Budapesttől távol nem lehet belőle filozófus, mint
egyetemista társából, Zalai Bélából, inspiráló közeg nélkül nem művelheti a
pszichológiát, nem kapcsolhatja össze a neki kedves két stúdiumot, a lélektant
és a filológiát, nem készíthet doktori disszertációt Aranyról. Ehelyett – költő
lesz. Sok minden terelte a poézis felé. Az 1905-től lassan, de mégis
folyamatosan megjelenő versek. A teoretikusan sok vonatkozásban már kidolgozott
poétikai modell (mely szerint a költő az emberi tudat mélyén lévő „összefüggő
képszalag”-ból kiemel valamit, ez a valami aztán emlékeket-képeket vonz, kiegészül
az „erkölcsi emlékezet”-tel, s a költemény így a tudat belső mozgása, e mozgás
szavakba foglalása lesz). 1908 őszén Babits Mihályt a költészet felé
sodorta A Holnap antológia zajos sikere és a Nyugat meghívása is.
A véglegesen elfogadott költőszerep külső
bizonyítéka a szeptembertől decemberig készülő versek sokasága: a Vásár, a Városvég, a Zrínyi
Velencében, a Darutörpeharc és a
Sugár, az első Babits-kötet, az
1909-ben kiadott levelek Iris
koszorújából. Belső bizonyítéka pedig a Zrínyi Velencében, melynek központi gondolata a költőség és a
költővé válás folyamata.
Babitsot ez a kérdés már gimnazista kora
óta foglalkoztatta. 1903-ban egyik legkorábbi versében, A lírikus epilógjá-ban ezt filozófiai-esztétikai problémaként: a
megismerés, az önmegismerés, a kifejezés lehetőségeként-lehetetlenségeként élte
meg. A Zrínyi Velencében című
versben mindez a magyar költészet története felől közelítődik, mégpedig úgy,
hogy az egész belejátszik a világ és a haza viszonya, felrémlik a Kölcsey óta
hagyományos kiszolgáltatottság-tudat is.
A személyes sors, a történelem és a
költői szerep lehetősége és minősége kapcsolódik össze a vers időszerkezetében.
Mindjárt az első strófában. A fő
információ itt a címben megjelölt személyre, Zrínyire vonatkozik („Szent Márk
dicső terén… / valaha réges-rég egy másik bús magyar, / … tiport hatalmasan…”)
A szakaszt alkotó egyetlen sokszorosan összetett, némileg túlterhelt, a
szükséges grammatikai jelekkel nem is pontosan elhatárolt mondatban három
beékelés van. Ebből kettő eltávolít a címben adott szituációtól, s a verset
mondó személyre, a lírai énre vonatkozik. Az elsőbe foglalt információ a
személyiség pillanatnyi státusát minősíti („mélán tapostam”), a második a
minőségét, céltételezését adja („költő”). Ez a második közlés azonban pontosan
úgy vonatkozik Zrínyire, mint a lírai énre. A harmadik beékelő mondat pedig
kizárólag a címben megjelölt személyre érvényes. A versszervező szituációban
így rémlik fel egy konkrét tér-idő emlék – saját velencei útja 1908
augusztusában -, így rakódik rá erre egy intellektuális élménysor – a magyar
történelem két évszázadáé, a két Zrínyié. Az intellektuális élmény mondattani
megszerveződése a beékelt minőségjelzős mondatban feltűnő lírai én konkrét
terét és idejét háttérbe szorítja, előkészíti a múltidézés kiteljesedését, a
felidézőhöz kapcsolható konkrét időből átvezet a történelmi időbe. A konkrét és
a történelmi idő közötti kapcsolat azonban felfedi a központi problémát, a
költőlét kérdését. A vers hátralévő részében a címben megjelenített Zrínyi
Miklósra összpontosul a figyelem. Homogén marad a térszerkezet. A költemény
színhelye végig „Szent Márk dicső tere”, márvánnyal és „ős ívek”-kel,
felhőkkel, lagúnával és „piarc”-cal. Az emlékezés történelmi ideje azonban
önmagához képest ismét absztraktabb lesz. A zárában, az utolsó szakaszban
megjelentett „angyalok”, „harc”, „Alderán” nem illik bele a vers történés- és
motívumrendszerébe. Ez a Szigeti
veszedelem utolsó részének, az angyalok és az ördögök harcának az
emlékképe, a tanár Babits Mihály valóságos iskolai magyarázata a fogarasi
gimnáziumban, a vers előhívó élménye, amint erről a költő személyesen beszélt
barátjának, Szilas Vilmos filozófusnak egyik kései találkozásuk alkalmával. Az
elképzelhető-valószínűsíthető, de mégiscsak kontúrtalan történelmi idő így megy
át egy műalkotás fikciós idejébe. Így „devalválódik” a felütésben az első
szakasz 1. sorában megjelenített, hitelesítő funkciót ellátó jelenlét, a
beszélő és a beszédhelyzet megnevezése.
A vers időszerkezete mindenekelőtt a
történelemre irányítja az olvasó figyelmét. Az alkotásban négy évszázad,
négyféle kor- és szerepértelmezés jelenik meg. Legelébb a hadvezér Zrínyié, a
16. századé (az utolsó szakaszban); ez a periódus Krisztus bajnokát, a pogány
török ellenében helytálló „athleta Christi”-t tekintette eszménynek. De
részletesebben a költő Zrínyi Miklós célértelmezése kap teret. Mégpedig
szóismétléssel kiemelt, állító vagy tagadóformában ötször előforduló,
szembeállított „már-még nem” állapotban. A „már_” státus („tudta”) a 17.
századi költő vershelyzet szerinti tudását és személyiségét idézi: a
tanulmányait éppen csak végzett Zrínyiét, aki európai körútra indul, bejárja
Velencét és Rómát, tapasztalatokat gyűjt, mindenekelőtt azonban sütkérezik a
kontinens megmentőjének tekintett dédapa dicsőségében. A megidézett fiatal
Zrínyi „még nem tudta2, amit a csatamezőket megtapasztalt hadvezér, a „Szigeti veszedelem, a Török áfium írója, a politikában
csalódott férfi majd tudni fog („rosszban fogyhatatlan a világ”, hona árva). Ez
a kétféle tudás és kétféle személyiség azonban nem válik el élesen. A második
állapot tetten érhető már a felütésben, rávetül az elsőre, a Velencében
megforduló ifjú emlékeire („méltóbb költő”, „ki tudta mit akar”). A vers
harmadik időszelete a 19. század. Ez a hűséget és ragaszkodást alapértéknek
tekintő Szózat-ra valló rájátszásban
manifesztálódik („élni és halni kell; mely ápol s eltakar”). A vers negyedik
időszelete a megírás jelene, a 20. század. A lírai énnek az előző századok
biztos és határozott értéktudatával szemben két jellegzetessége van. Az egyik a
nem pontosan körülírt költőstátus, a másik a „mélán tapostam” módhatározós
szószerkezetből sugárzó kontemplatív lét.
Az alkotás gondolati centrumában a
költőstátus meghatározása áll. A
költőségnek itt négy attribútuma van: az odüsszeuszi kíváncsiság, a tudatosság,
a hősség, a hazához való kötődés. A négy tulajdonság már az első szakaszban
megjelenik, a második szakaszban a tudatosság és hősiesség, a harmadikban és
negyedikben a hazaszeretet fogalmazódik meg.
A költőség és hazafiság ilyenfajta
összekapcsolása, a hazafiság ilyen értelmű szerepeltetése – a krízishelyzeteket
leszámítva – nem jelenik meg Babits munkáiban. Pályája elején meg éppen nem
tekintette ezt az érzést versbe kívánkozónak, költőséget meghatározónak. Ekkor
is, később is visszariadt attól, hogy a haza iránti szeretet vagy bármilyen
érzés közvetlenül, áttétel nélkül, intellektuális tartalom híján jelenjék meg
verseiben. A költőség és hazafiság ilyen mértékű összekapcsolásának tehát a Zrínyi Velencében című versben
feltétlenül más oka van.
1901-től – amint volt róla szó – Babits
tudatosan készül arra, vagy tudós vagy költő lesz. A költőségre vonatkozóan
1904-től határozott elképzelése van. És mivel jövendő olvasóit abban a körben
reméli, melybe apja, nagyapja, dédapja tartozott, nem volt egészen kedvére,
hogy A Holnap s benne a Fekete ország nyomán Ady mellé állították, „elrettentő
példának citálták”, érthetetlenségét emlegették, amint írta ekkor egyik
barátjának, modernségét csupán a váratlanságban, a meghökkentésben érezték.
Talán elképzelhető, hogy a Zrínyi
Velencében című versben, programosan vagy anélkül, egyrészt realizálta a
maga poétikai elképzelését (az emlékezet ilyenfajta működtetésével,
rájátszással, intellektuális rétegzéssel, a nyelv bravúros használatával,
például a nyelvjárási „piarc” beépítésével, bonyolult
mondatszerkesztéssel),másrészt felvonultatott hagyományosnak tekintett
eszmetörténeti és költészettani jellegzetességeket, s ez utóbbiak más és más
rendszerbe állításával dokumentálta a modern költészet és a történeti értékek összekapcsolásának
lehetőségét. Lehet, hogy ezt reprezentálta a személyesség és az intellektuális
tartalom összefoglalásával, a hazaszeretet, a megismerésre törekvés, az
állhatatosság és a költőség összekapcsolásával, a 19. század második felétől
különösen népszerű szonett forma, a tizenkettes-tizenhármas jambusi sorok
felhasználásával, a költővé válás személyes ambíciójának történeti távlatba
állításával.
ESTI KÉRDÉS
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús
szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
1909. december 9-én jelent meg Az Újság-ban Babits majdani második
kötetének, a Herceg, hátha megjön a tél
is! című gyűjteménynek fontos darabja, az Esti kérdés.
A vers nem eligazítás a világ dolgaiban,
amint a középkorban várták, nem a nemzet érzelmeit és vágyait foglalja
szavakba, ahogy a 20. század elején még sokan képzelték. A költemény „pusztán”
a „közeg”: a nyelv, a beszéd lehetőségeit teszi próbára.
A költemény narratív váza mindössze
ennyi: „Midőn az est… a földet eltakarja… olyankor bárhol járj a nagy világban…
arra fogsz gondolni… ez a sok szépség mind mire való?” A kommunikatív közlés,
ami egy versben a szöveg grammatikai szintjén megmarad rendszerint az
elsődleges, tehát a denotációs jelentéstartományban, és semmiképpen nem metaforizálódik,
itt a várakozással szemben már az alapformában is sugalmaz másodlagos, azaz
konnotációs jelentést. „Az est… eltakarja” predikatív viszony, az alany és az
állítmány együttese, a beszélt nyelv normarendszere szerint nem illik
egymáshoz. E két szó összekapcsolódása önkéntelenül is ráirányítja a figyelmet
az „est” jelentésgazdagságára. A szó kommunikatív szerepe a „napszak”, a „nap
vége” jelentés közvetítése. A másodlagos jelentés, amelyik előlegzi a poétikai
funkciót, az „elmúlás”, a „világosság-sötétség_”, az „élet-halál” asszociációs
kört kapcsolja ide. A predikatív viszony szövegkörnyezete, „Az est…
bársonytakaró… eltakarja” teljes metafora pedig még erősebben figyelmeztet: a
befogadói érdeklődésnek azonnal a konnotációs szintet kell faggatnia. Azt,
amelyik az előzetes várakozás szerint az élet alapkérdéseire, az ontológiai
problémákra vonatkozik mag
A korszak és Babits ismeretében egy
ilyenfajta várakozás semmiképpen nem indokolatlan. Abban az évtizedben, melyben
a költő pályája indult, alapvetően megváltozott a világkép mindhárom szférája:
a természeti-kozmikus, az individuális-ösztöni és a társadalmi-szociális.
Babits figyelmét ezek a változások nem kerülték el. Az Újszövetség, Szent Ágoston, a filozófiai szinten megélt
katolicizmus, Locke, Hume, Spinoza, Schopenhauer, Spencer, Nitzsche, Emerson,
Goethe, továbbá James és Freud olvasása, valamint a szociáldemokrácia elmélete
iránt fellobbanó átmeneti érdeklődés az élet alapkérdéseire, a „Mi a világ?”,
„Mi vagyok én?” lételvi összefüggésekre, a világképváltás módozataira
fordította a költő érdeklődését. Ebben az intellektuális szituációban, a
gondolkodás eme stádiumában találkozott Babits Fogarason a kortárs francia
filozófus, Bergson műveivel. Bergson nagy hatással volt a költőre. A fogarasi
tanár tanulmányt írt róla a Nyugatban, értelmezte az életlendületre, az
élővilág kialakulására, a párhuzamos fejlődésre, az emberi társadalmak
szerveződésére vonatkozó gondolatait, leginkább azonban az időre, az önkéntelen
és teremtő emlékezetre vonatkozó eszméi ragadták meg Elfogadta, hogy az ember
idejében mindig benne van a személyes múlt, az ősök világa, az egész múltat
hordozó jelen időhöz pedig minden pillanat hozzátesz valamit, mégpedig úgy,
hogy az élőlény ideje az emlékezetben összekapcsolódó pillanatok együttese
lesz. Ebben a szellemi légkörben született az Esti kérdés.
Babits nem 1909-ben kezdte írni a
költeményt. Az első 12 sor nem Fogarason, hanem korábban, feltehetőleg Szegeden
készült. Erről a töredékről akkor nem tudta, hogyan fejezi be, „mi jön ki belőle”.
Amikor 1909-ben munkába fogta a korábbi versrészt, a 12 sort 53-ra növelte, a
narratív vázban összefoglalható közlés elemeit kiegészítette, összekapcsolta,
átformálta, természeti, individuális, históriai és filozófiai
képasszociációkkal, utalásokkal dúsította. A mű így bonyolult beszédfolyam
eredménye is lett.
Az alkotás legszembetűnőbb vonása maga a
beszédfolyam, az 53 soron át tartó, egyetlen mondatból álló szövegszervezés.
Az első 12 sorban az „est”, a „bársonytakaró”, a „dajka”
motívumok az éjszaka közeledtét idézik. E rész vezérmotívuma a „bársonytakaró”.
Egyrészt rokon értelmű szóval is illetődik, „lepel”-nek mondatik, egészen
pontosan négyszer, a rész utolsó három sorára pedig, ahol szimmetrikus
helyzetben jön elő,minden szót magához vonz, másrészt magához kapcsolja a
„dajka”-képzetet, mégpedig úgy, hogy átveszi a „dajka” gesztusrendszerét, s a
részlet lehetséges logikai alanyának, az „est”-nek vagy a „dajká”-nak nem hagy
semmiféle grammatikai funkciót. Az éjszaka közeledte azonban nem az élővilág
elcsitulása vagy a lírai én nyugodalma, mint Csokonai költeményében, Az estvé-ben, hanem a természeti világ
legkisebb részeinek: a fűszálnak, a virágnak, a lepkének a háborítatlansága. A
háborítatlanság eme óhajtása a kis részek bonyolultságát egyre kiteljesedőbben
mutatja. A „fűszál” csupán csak megneveződik. A „virágok” mint egész helyett a
birtokos jelzős szintagma csak egy részre figyel, ez a „virágok szirma” mégis
már egy gazdagabb életet, bonyolultabb szerkezetet idéz. A „hímes lepke”, az
állatvilág reprezentációja kétsornyi terjedelemben nemcsak részleteiben és
minőségében van jelen, de színteljességében, sorsteljességében is; a felidéző
három főnév – „lepke”, „szárny”, „zománc” – három jelzős szintagmában jön elő,
mégpedig úgy, hogy e három alaptaghoz összesen négy meghatározó tag társul A
figyelem az „est”-ről, a „bársonytakaró”-ról, a „dajká”-ról az élő természetre
fordul. Mégpedig a leghétköznapibbnak gondolt élőlények bonyolultságát idézve
fel.
A második rész, az „olyankor” szóval induló 13. sortól a 34. sorig, a természet
általánosságából az általánosnak tűnő emberi világba, valójában a költő
személyes sorsára fordítja a befogadó figyelmét. Az ókori retorikáktól számítva
szabályosnak mondott nyelvi szerkezetben, a beszélő vagy megszólított egyes
szám második személyű szerepeltetésével. A fiatal Babits Mihály lírájában
azonban szokatlan módon. Nála az első két kötetben inkább szerepversek, egy
konkrétumhoz, egy gondolathoz, egy névhez kapcsolódó asszociációk alkotják a
művet. Itt pedig minden a költő személyes sorsának egy-egy állomását idézi: a
„barna, bús szoba”, a „kávéház”, az utcai gázláng a szegedi tanár emléke, a
„domb”, az „eb”, a „lusta hold” feltételezhetően a szekszárdi gyermekkor vagy a
bajai gyakorlóéves tanár miliője, a „hajó”, a „vonat”, a ’”idegen város” az
1908-as velencei kirándulásból rémlik föl, az alkonyok a budapesti
tartózkodásra emlékeztetnek, de az is lehet, hogy ezek a foszlányok vagy
legalábbis egy részük a kisgyermek legelső lakáskörnyezetből való emlékei, egy
paraván rajzolt képei, metszetek, rézkarcok darabjai, az emlékezet
összekapcsoló pillanatai, a tudat mozgása, az emlékek feltolulása.
A 35. sorban, az ott”-tal induló
harmadik részben a természeti környezet és a személyes világ egybekapcsolódik.
A természeti környezetet a nagy formák jelentik: a víz, a domb, a tenger, a
felhők, a nap, a hold. A személyes világot, az alakított emberi vidéket az
érzékelt természet és az emlékek. Ebben a részben van e körmondatszerűen
ritmikus felépítésű, 53 soros mondat grammatikai és logikai centruma. A
grammatikai főmondat – „mégis csak arra fogsz gondolni gyáván” – önmagában
semmi érdemit nem tartalmaz. Szerkezetileg kapcsolódik a nyitó időhatározói
mellékmondathoz („Midőn az est..”), az időhatározói mellékmondat fölé rendelt
megengedő mellékmondatokhoz („olyankor bárhol járj a nagyvilágban…”), a lényegi
közlést azonban rábízza a logikailag tárgyi – formailag határozói – mellékmondatra
(„e a sok szépség mind mire való?”). Ez utóbbi mondatot követő 15 sor az élet
értelmét kutatja. A természeti környezetből indít – felemlegetve a „selymes
víz”-et, a „dombok”-at, a „lombok”-at, a „holdak”-at, -, a környezetet alakító
ember munkájának eredményeit – a vetés gesztusát, a lámpákat -, a kultúra
emlékeit – például a Danaidákat, a görög mitológia egyik történetét, a
férjgyilkos asszonyokat, bűnhődésüket, a görög ember túlvilágképzetét – és a
legáltalánosabbat, az „idő”-t, a „tér” mellett a filozófia egyik alapkérdését –
többek között Bergson központi problémáját is – csak azért, hogy az utolsó két
sorban visszatérjen a természet legegyszerűbb produktumához, az Esti kérdés
nyitó résében feltűnő fűszálhoz. A verset záró 15 sor, a kérdészuhatag részletezése
a grammatikai főmondathoz közvetlenül kapcsolódó mellékmondatnak. Egészében
mindegyik kérdő mondat, s mert van olyan sor, melyben nem egy, de több valódi
kérdés van, igazában 15-nél több szerkesztett, elkülönített kérdésnek kell
következnie Babits azonban itt a mondatszerkesztéssel is növeli az alkotás
feszültségét. Nemcsak nem járja le egy főmondattal a verset, amint az a
klasszikus körmondatok esetében kötelező, ahogy Vörösmarty tette A Gutenberg-albumba című versében, hanem
kérdéssorozatba futtatja a művet, mint ahogy a romantikus tirádák esetében
megfigyelhető.
Ez az 53 soros mondat nem követi sem a
klasszikus, sem a barokk körmondat, sem a romantikus tiráda szabályait. Nem
„szabályos” hosszú mondat. A narratív vázat körülfolyó alá- és mellérendelések
a szecessziós korszak ornamentikáját, díszítését utánzó mondatindák,
mondat-szövevények. Mintha a költő ebben az 1909-es évben, A Danaidák és az Esti kérdés
időszakában 8akárcsak később, a Húsvét
előtt című költeményben) a nyelvteremtés és nyelvújítás különleges
lehetőségeit kutatta volna. Nem szavakat teremtett, mint a kortárs Ady, nem a
képköltészet nyelvi és műfajtörténeti megújításával kísérletezett, mint Balázs
Béla, hanem a nagyobb szerkezeti egység, a mondat teherbírását tette próbára.
A műalkotás grammatikai szintjét jelentő
összes többi vonatkozás ehhez képest másodlagos. A vers sodrását felerősítő
alliteráció, a szókincs különböző rétegeinek keverése, az alakzatok
sorjáztatása némiképp háttérbe szorul. E vegyes rímképletű, 10 és 11 szótagos
jambusi sorokból épülő, szakaszokra nem bomló vers legfőbb jellegzetességeit
nem ők jelentik.
BALÁZSOLÁS
Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent
Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge
nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma
is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermekmódra,
balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek
gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam,
Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet
cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már... Segíts,
Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér ízét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem
sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet... S talán azt is, hogy
nem is
olyan nagy dolog a halál.
A balázsolás vagy Balázs-áldás a magyar
nyelvterületen, különösen a Dunántúlon, a Csallóközben, az Ipoly és Nyitra
környékén Szent Balázs vértanú nevéhez és napjához, február 3-hoz kapcsolódó
szertartás és népszokás volt Ezen a napon a katolikus templomokban Szent
Balázsra, Kis-Ázsia és Sebasta püspökére emlékeztek, akit a keresztényüldözések
idején, Diocletianus uralkodása alatt kegyetlenül megkínoztak, s aki
lefejeztetése lőtt Istentől azt a kegyelmet kérte, hogy a torokbajban vagy más
betegségben hozzá fordulók meggyógyulhassanak. A 14 segítő szent közé emelt
Balázs ünnepén, az évszázadok alatt kialakult hagyományokat követve, a
csecsemőket és a kisgyerekeket rendre bemutatták a szekszárdi templomokban is:
álluk alá keresztben gyertyát tettek, imát mondtak fölöttük, almát szenteltek.
Úgy tartották, az imát követő áldás megóv a torokgyíktól, a szentelt alma pedig
eltávolít minden lehetséges torokfájást.
A balázsolás, a Balázs-áldás emléke
feltételezhetően 1837 első félévében villant be Babits emlékezetébe. A költő,
aki 1924 végétől küszködött különböző betegségekkel – sokízületi gyulladással,
epebántalmakkal, szívizomgyulladással, kínzó fejfájással, fáradékonysággal -,
1934 és 1936 között, egy húsz adásból álló rádiósorozat felvétele közben
tapasztalta, gégéje „szűkül”, levegője „egyre fogy”, „tüdeje zihál”, valami
„fojtogatja” a torkát. 1937. április 17-én az orvosi vizsgálat minden kétséget
kizáróan gégedaganatot állapított meg, és gégemetszést határozott. A műtétre
1938. február 10-én került sor, elvégzésére egy híres svéd professzort, Rudolf
Niessent kérték fel.
1937 elejétől, talán 1936 végétől élt
Babits a félelem, a kétségbeesés, a remény és a bizakodás állapotában, a „halál
pitvarában”, egy mindenképpen kétes kimenetelű műtét légkörében. Az 1980-ban
kelt Niessen-levélből tudjuk, tisztában volt betegsége természetével és
lefolyásával. A műtét előtt talán ezért kérte és kapta a Balázs-áldást.
A Balázsolás-ban,
a Pesti Napló-ban 1937. augusztus
15-én közölt költeményben ennek megfelelően egyszerre jelenik meg a szenvedés
ténye, a szenvedés okára, milyenségére, az elviselés lehetőségére és
módozataira vonatkozó gondolatsor, a keresztény középkor és Dosztojevszkij
századának morálfilozófiai eszméje, a bizakodás, a halálra készülés és a
haláltól való félelem. Mégpedig a katolikus szertartásrendbe tartozó imák
poétikai alapformájában.
Ezeknek az imáknak, a közbenjárást kérő Angyali üdvözlet-nek éppúgy, mint Dávid király bűnbánati zsoltárá-nak és
a segítő szentekhez szóló könyörgéseknek nyelvi alapformája az „én-te” viszony
kifejezésében, a megszólításban megvalósuló nyomatékosított kérés. Hatszor
hangzik fel ez a szövegben, a „segíts” formulában, mégpedig egymástól számítva
egyre csökkenő közökkel, az 1., a 20., a 33., a 43. és az 51. sorban, abban a
sűrűsödésben, ahogy a könyörgőt elragadja a dikció heve. Az imaforma,
könyörgésforma nyomatékosítására szolgál – a „segíts” szinonimájának tekinthető
„védj” mellett – a „sokat tudás” és a „tévelygés” szerepekben való szétosztása
is. Az első Sebasta egykori püspökét jellemzi. A Szent Balázsban koncentrálódó
ismeret és közbenjáró hatalom kifejezése átfogja az alkotást A felütésben
könyörgés- és segítségvárás jelzi a megszólított szakrális erejét, a 13. sorban
a meghallgatás és a megóvás mutatja készségét és
lehetőségeit. A megbocsátás reménye fogja át a 17-32. sor közötti passzusokat.
A végső tudást, az Isten közelségéből fakadó teljesebb megértést a vers zárlata
tartalmazza. Az Úr imájá-ban feltűnő
„legyen meg a te akaratod” kívánását és elfogadását, az életről és a halálról
való döntést Istenre hárítja. Ebben a végső gesztusban benne van a hitbeli
kereszténység iránt élete utolsó időszakában megnövekedett érdeklődés és vágy –
erről a folyamatról a Jónás imája kapcsán részletesebben esik majd szó -, de
benne van kicsit életének áttekintése, summája is. Ez az élet a szertartásokat
kísérő külső jegyek felfogásával és rögzítésével kezdődött: a tél közepére jutó
Balázs-nap, az oltár, a diákul elmondott szöveg emlékével. Aztán a „félszáz év”
háládatlanságával, a „magasabb szellemek” iránti közönnyel, az emberre kimért szenvedés
taglalásával folytatódott. S az Istennek való kiszolgáltatottság beismerésével,
a külső erők döntésének elfogadásával ért véget.
A gyermekkor tudatlansága, a tévelygés,
valamint a megtérés, beismerés, elfogadás ellentétes mondatformákban, eltérő versbeszédben
jelenik meg.
Az első 51 sor az ismétlődő
felszólításoké. A legelső kérés a felütésben olvasható. Egy felszólító-óhajtó
mondatban, melyet a költő két vesszővel tördel szét. Ugyanezzel a
mondatszerkesztéssel, ennek
nyomatékosított formájával hangzik fel a 19-20. sorban a második kérés.
Csakhogy itt nem két állítmányú alárendelt mondatszerkezet van, hanem látszólag
lazább mondatfüzér, egymás mellé rendelt három mondat; ez a szerkezet a szöveg
sodrásában mégis erőteljesebben fejezi ki a könyörgést: a mondattagok
állítmányai között gondolati kapcsolódás, fokozás van („ne bánd”, „védj”,
„segíts”), a kétsoros mondat élére rakott indulatszó, az „óh” pedig előre
figyelmeztet a felszólítás-felkiáltásra. A „segíts” harmadszor nem az
indításban, hanem a részlezárásban szólal meg. Mégpedig olyan határozói
mellékmondatban – a 33. sorban -, mely egyszerre tartozhat az előző körhöz
(„mosolyogj rajtam, csak segíts! / Mert orv betegség öldös…”), és tekinthető a
44. sorban lévő befejezés, segítségül hívás gondolati előzményének is, pontosan
úgy, mint az 51. sor élére helyezett felszólítás, mely egyszerre lehetne az
előző alárendelt mondat („Te ismered… a fulladás / csatáját és rémületét”)
hátravetett főmondata és a következő alárendelés nyitánya is.
A záró rész, az 51. sorban lévő utolsó
könyörgés utáni passzus („Te már mindent tudsz … azt is, hogy nem is / olyan
nagy dolog a halál”) mondatformálása egészen
más. A dikció, a hanghordozás tagoltabbá, tisztábbá válik. Ez a
lecsendesülés azonban már a 44. sorban elkezdődik. A még egyszer feltörő
segélykérést leszámítva valódi felkiáltással (felszólítással, óhajtással)már
nem találkozunk. A rész „grammatikai hőse” a címzett, Sebasta püspöke. A 44.
sortól kezdődő, igazában az 51. sorban induló utolsó részben a megszólító
helyét így veszi át a megszólított, a tudatlanság és bizonytalanság megélőjét a
tudás és a bizonyosság hordozója. És így vált a többszörös alárendeléseket,
beékeléseket, mondatszétszakításokat megvalósító szöveg zárásában uralkodóvá
egyetlen mondattípus, a tárgyi alárendelés ősi változatának csendesülő
ismétlése.
A Balázsolás ritmusa – Hegel általánosan
érvényes gondolatát idézve „visszhangozza… a képzetek (a költői gondolat)
menetét és karakterét”. Egyszerűbben szólva: követi a vers feszültséggócait,
módosítva a tizenkettes é nyolcas jambusi sorok dinamikáját.
A költemény nagyobb részében a ritmus a
klasszikus hagyományok szerint alakul Azaz az emelkedő jambusok mellett
helyettesítő,közömbös spondeusokat és pirrichiusokat sorjáztat csak. Mint
például a következő részben:
Az ilyen típusú sorokban a jambusok
pattogása felgyorsítja a verset. A segítségért könyörgő részekben a ritmus
módosul, nem homogén, nem szabályos. A felütésben spondeusokkal lelassul,
ugyanakkor egy ereszkedő versláb, egy trocheus beiktatásával némileg
„szabálytalan” is lesz:
A kétsoros második felszólításban a
tizenkettesben négy spondeus van, a nyolcas azonban tiszta jambusokból áll:
A harmadszorra megismételt
segítséghívás, minthogy a felszólítás hátravetődik, még zaklatottabb lüktetésű.
Az utolsó és utolsó előtti mondatokban rendszertelenül követik egymást a
lassító és a gyorsító verslábak, a lendület így hol lelassul, hol pattogóvá
válik. Ugyanez tapasztalható a felszólítást közvetlenül tartalmazó részben:
A feszültséggócokban eszerint a ritmikai
feszültséget mindig szabályos ritmus ellensúlyozza.
Ezt a ritmust azonban a Balázsolás-ban sohasem erősíti a rím.
Pedig az arab, a zsidó és az észak-afrikai költészetből az európai irodalomba
bekerült nyelvi lehetőség kezdetben Babits számára is vonzó volt. 1912
környékén azonban a világköltészetben csökkent a rím becsülete. Marinetti, az
expresszionisták és T. S Eliot poétikai érvekkel foglalt állást a rímekkel
szemben. Babits velük egy időben, tőlük teljesen függetlenül módosította a
ritmusfokozás eme lehetőségéről vallott felfogását. Az Ősz és tavasz között, az Ezerkilencszáznegyven
című versekben, a Jónás könyvé-ben
és a Jónás imájá-ban, a Balázsolás-t megelőző alkotásokban és
az utána következő művek eme csoportjában azonban újra él ezzel a lehetőséggel.
Ő is úgy érezte bizonyára, ahogy T. S. Eliot. Ott kell alkalmazni, ahol különlegesen
szükség van rá. Ahol a rímnek külön jelentése lehet.
JÓNÁS IMÁJA
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája,
hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
1938 februárjában, a gégeműtétet
megelőzően merült fel Babits Mihályban az Ószövetség szövegei közé tartozó
iratnak, Jónás próféta könyvé-nek
liriko-epikai adaptációja.
Az Ó-
és Újszövetség, a hit és a hithez való viszony problémája végigkísérte
Babits egész életét. A gyermek számára ez mindenekelőtt a kanonok nagybácsit, a
vasárnaponkénti templomjárást, az egyházi ünnepekkel tarkított évet jelentette.
Az egyetemista, ki filozófiailag kívánta megalapozni világszemléletét,
eltávolodott a készen kapott eszményektől. Új dogmát keresett, írta egy
helyütt, „rajongó szocialista” lett, pesti tanársága idején aztán közeli
kapcsolatba került Szabó Ervinnel, a Fővárosi Könyvtár vezetőjével, Marx
műveinek kiadójával, a szociáldemokrácia magyar teoretikusával, s ezenközben
(1902 és 1917 között) szemében csökkent a katolicizmus jelentősége; az
istenhit, a Biblia versszervező
elvként, motívumként alig fordul elő ekkor műveiben. Az első világháború vége
felé azonban megszaporodnak azok az alkotások, melyekben Isten valamilyen
jelentést kap. Először rejtőzködő és közömbös, mint a Zsoltár gyermekhangra című versben, az 1920-as kötetben, a Nyugtalanság völgyé-ben
manifesztálódik: büntet és megalázatosít, később – közel húsz költeményben –
egyre fontosabb poétikai szerephez jut, strukturáló elv, a gondolkodás tárgya
és célja lesz. Az 1925-ben megjelent Sziget
és tenger című kötetben a katolicitás – elfogadó vallomás. „Én katholikus
vagyok – hangzik fel az Örökkék ég a
felhők mögött hitvallásában -; azaz hiszek a nemzeteken felülálló…
katholikus igazságban” Az 1930-as éveken pedig azok a gesztusok
sokasodnak,melyek valamiképpen jelzik, Babits nem a műalkotásokban közvetített
katolikus kultúra, az ún. értékkereszténység iránt fogékony csak, de –
kitérőkkel és kételyekkel ugyan – egyre inkább vonzódik a hitelvekhez, a
dogmakereszténységhez is. Erre utal sok minden. A haldokló Kosztolányinak Isten
létét firtat szavaira mondott válasza: „Az már nem a mi dolgunk!” A felvett
Balázs-áldás. Egészségének drasztikus romlása idején tett életgyónása és az
utolsó kenet felvétele. A kultúrkereszténység és a dogmakereszténység iránti
folyamatos érdeklődést és érdeklődéshullámzást jelzi a Jónás-történet
feldolgozása is.
Babits Ady halála után, még inkább
1929-től a Nyugat szerkesztésével és
a szegény sorsú íróknak támogatást adó Baumgarten Alapítvány kurátorságával
akaratlanul is irodalmi vezér lett. Ezt tudatosította benne helyzete, az
1920-as évek végétől hozzá kapcsolódó fiatal alkotók. Illyés Gyula, Illés
Endre, Radnóti Miklós és mások ragaszkodása Babits ezt a pozíciót erkölcsi
kötelességként élte meg.
Az 1920-s évek elejétől a kantni
kötelességetika szelemében érezte a kiállítás közvetlen szükségét is. Ehhez a
bibliai szövegek a tanúságtevés emblémarendszerét kínálták a költőnek. Márk
evangéliumában például a magvető példázata azét az emberét, aki”az igét hinti”,
függetlenül attól, minden mag kicsírázik-e. Dániel próféta könyvében azét, akit
a hit – a küldetés, a szerep – megóvott az oroszlánoktól is. Jeremiás sorsában
végigélhette, ha az Úr valakit „prófétának rendelt”, akkor mindenképpen menni
kell. Jónás históriájában pedig megtapasztalhatta az isteni és az emberi lépték
összemérhetetlenségét, az isteni akarat feltétlen igazságát és érvényesülését.
Ez a kérdés – a Vers az apostolokról,
a Dániel éneke, a Holt próféta a hegyen, a Jónás könyve és a Jónás imája tanúsága szerint – 1924-től 1939-ig, alkotóereje
legutolsó fellobbanásáig foglalkoztatta Babitsot. Az újból és újból elővett
példázatokban a költő megfogalmazhatta önnön sorsát, önmaga stilizációját.
Pontosan úgy, int a Mag hó alatt
Ady-ja, a Gyökér és a Kortárs útlevelére Radnótija.
A Tükör
című folyóiratban1939-ben megjelent Jónás
imája ebben az értelemben a babitsi életmű egyik összefoglalása és
kulcsverse lett.
Már az alkotás külső formáját tekintve
is az. A költemény szakozatlan, jambusi sorokból áll, akár az Esti kérdés. Tökéletesen szabályosak
tűnik a versegész lejtése. A jambusok és spondeusok együtt nem a „kötelező”-nek
mondott 70-75 százalékot adják, de elérik a 83,2 százalékot. Az utolsó teljes
versláb, egyetlen sort leszámítva, mindig teljes jambus, a sorok belsejében
azonban előfordulnak helyettesítő
pirrichiusok, sőt ereszkedő lejtésű trocheusok is. Jellemzően babitsi
azonban ez a „szabályos” vers. Nemcsak az emelkedő és ereszkedő lábak
egymásmellettiségében, hanem az öt- és a hatlábú jambusi sorok váltogatásában,
egy 13 szótagos sor beépítésében, főleg abban, hogy a tejes ötös és a csonka
hatos jambusi sorok elhelyezésének még külön jelentése is van: a teljes és a
csonka sorok majdnem pontosan megfelezik a költeményt. Az első 12 sor homogén,
mégpedig nyolc sor pedánsan csak jambusokból és spondeusokból áll; ebben a
részben a két versláb aránya majdnem 90 százalék. A vers második felében, a 14.
sorban koncentrálódik minden soreltérés; a sorok fele csonka, a jambusok és
spondeusok aránya éppen csak „szabályos”, azaz 74 százalék. A szabályosság és
szabálytalanság az első részhez a viszonylagos nyugalom, a másodikhoz az
abszolút nyugtalanság képzetét kapcsolja.
A 12. sornál mutatkozó törést erősíti az
áthajlás, az enjambement funkcióváltása is. Az a jelenség, hogy a mondathatár
nem esik egybe a verssor végével, s a sorhatár kettévág összetartozó
szószerkezeteket, a romantika korában már általánosan felhasznált lehetőség.
Igazán fontossá a magyar irodalomban a Nyugat első generációjának költészetében
lett. Babits pályáján a Nyugtalanság
völgye korszakban lett meghatározó, gyakori mondattani eljárássá a Jónás könyvé-ben vált. Az áthajlás, a
ritmikai és az értelmi egységek elkülönülése a Jónás imája egészében különös
feszültsége idéz elő. Csak éppen nem egyformán történik mindez.
Az első 12 sorban – a „klasszikus”
alapformákat számítva – mindössze három ilyen megoldás van. Ezek közül két
esetben a sorvég birtokos jelzős szintagmát választ el („patakom / sodrának”,
„verseim / csücskére”), egyszer egy tulajdonságjelzős szerkezetet vág ketté
(„elszakadt / sövényt”). A második rész, a 14 sor lényegesen zaklatottabb.
Kilenc áthajlás fogja át az egész szövegrészt, mégpedig a legteljesebb tarkaságban.
A sorvég elszakít itt időhatározós szintagmát, mellérendelt szószerkezetet,
tagadószót és hozzá tartozó kifejezést, számjelzős szerkezetet, minőségjelzős
szintagmát, módhatározós kapcsolódást, s a zárásban a sorvég eltávolítja
egymástól a predikatív viszony két tagját is („hatalmak / engedik”). A 19-20.
sor időhatározói mellékmondata pedig az alaptag és a meghatározó tag közti
távolságot mérhetetlenül megnövelve, a feszültséget pattanásig feszítve választ
el egy jelzővel és segédszóval megnövelt tárgyas szerkezetet („megtaláljam, / a
régi hangot”).
A rímrendszer, a külső forma harmadik
eleme minőségi vagy rendszerbeli eltérésekkel nem megosztja, hanem
homogenitásával, az egészre érvényesnek érzett sodró lendületével a
megszakítatlanság érzését, az egyívű imaforma érzetét erősíti. Mégpedig nem
úgy, mint az Esti kérdés-ben (a Wartburgi dalnokverseny és a Szonettek című alkotásokban meg
másutt), ahol a zuhatagszerű
folyamatosságot több szótagos, játékos tiszta rímek adják. A Jónás imájá-ban, ahol Babits
deklaratíve is isten ajándékának tekinti a rímet, még csak nem is az
alliterációk rendszere kelti ezt az érzést. Hanem a páros rímeket alkotó ún.
tiszta asszonáncok, a magyar költészet sajátos lehetősége, olyan sorvégi
szótagok összecsengése, ahol a magánhangzók megegyeznek, a záró mássalhangzók
vagy azonosak, vagy egymás zöngés-zöngétlen párjai, vagy azonos helyen
képződnek.
A rímrendszer, a sorlejtés és az
áthajlások együttesen tehát nem azonos módon tagolják a Jónás imá-ját. Az első a folytonosság, az azonosság, az egység
érzetét kelti, az utóbbi kettő azt erősíti, a költemény első 12 sora az egyik,
a következő 14 a másik összefüggő rész. Ezt a kétféleséget mutatja a költemény
időszerkezete és motívumrendszere is.
Az első részben a vezérszólamot a Jónás könyvé-ben azonosítás nélkül
maradt beszélő megnevezése adja. A beszélő, a lírai én, a hangsúlyosan egyes
szám első személyű alak itt a múlt-jelen-jövő együttesében minősíti önmagát.
Egy történeti folyamat végeredményeként rögzíti a jelent („tétova, céltalan,
parttalan” /vagyok/, „hordom régi sok hú szavam”), ideidézi a múltat („Hozzám…
hűtlen lettek a szavak”), feltételes módban, de ideképzeli a jövőt („Óh bár
adna a Gazda…”). A jelenben sűrűsödő múltat és jövendőt, a kezdetet és a véget,
az 1903-as költeményből, A lírikus
epilógjá-ból kölcsönvett és megfordított kifejezéssel: az alfát és az
ómegát itt a „Gazda” és a „patak” képzet kapcsolja össze.
A „Gazda” mint egy vers lehetséges
personája – többek között – 1924-ben, az Ádáz
kutyám című költeményben jelent meg nagy erővel. Ebben az alkotásban az
„égi gazda” kiismerhetetlen, egyszerre gondoskodó és büntető; a beszélő és
közte csak a „hív imádás együgyű szála” a kapocs. Más a helyzet a Jónás imájá-ban. A „Gazda” itt nem
Jónás korrigáló felettes énje, nem kiismerhetetlen, rejtőzködő félelmes Isten A
„Gazda”, a szó középkori tartalmából is őrizve valamit,a gondoskodás
megtestesítője, főképp azonban az életet előhívó, majd elvevő Teremtő, a
létezés végső oka, s a művészet forrása és magyarázata is. Jónás, ellentétben a
Jónás könyvé-nek hősével, nem is
tesz kísérletet rá, hogy megértse. A gondoskodásra szoruló, feladatát elvégzett
próféta pusztán csak kér, vár, remél, elfogad.
A „patak” (máshol és más formában a
„forrás2, a „folyó”, a „tenger”) a költészet sokszor használt emblémája.
jelenthet távolságot, ismeretlen messzeséget, az élet és a halál elválasztását,
konkrét, megnevezett formákban művelődéstörténeti képzeteket is A Jónás imájá-ban feltűnő „patak” kép,
mely egy kifejtett teljes hasonlat azonosító elemeként jelenik meg, legalább
három jelentésréteget reprezentál. Látványként egybekapcsolva 12 sort, megőriz
a versbe elsődleges, természeti attribútumokat („ár”, „sodor”, „meder”, „tenger
felé tart”). Másrészt a „patak-tenger” összekapcsolásával felidézi a kezdetet
és a véget, a születéstől a halálig tartó idő képzetét. Harmadrészt –
felhasználva a „patak” és a „beszédfolyam” vizuálisan és gondolatilag
azonosítható vagy rokonítható elemeit – hangulatában jellemzi a maga
költészettörténetét, a pálya kezdetét, a „beszélő” és a „szavak” harmóniáját,
az összhang felbomlását, a reményt és a vágyat, hogy a harmónia a „Gazda”
segítsége folytán még helyreáll.
A költemény második fele a 13. sortól a
26-ig tartó rész. Az előzővel összekapcsolja a „Gazda” motívum, a „patak”
asszociációs körébe tartozó, tengert idéző „hal” és „Cethal” kép, az itt is,
ott is feltűnő hasonlatindítás. ennek a résznek a vezérszólamát azonban nem a
költőséghez, a költészethez kapcsoló viszony jelenti. Itt a szenvedés, a
vállalás problémája van a középpontban.
A szenvedés a Jónás könyvé-ből megismert konkrétumok és a beszélő sorsát idéző
általánosságok együttesében jelenik meg. A kétféle szenvedés a rész átfogó
képcsoportban kapcsolódik össze. Ebben az egyik réteg – a tenger, a cethal, az
égi, a ninivei hatalmak – vizualizálja, felerősíti, érvényesíti a másikat, a
betegség okozta kínokat, a közeli halál tudatát. A versben megjelenő beszélő
története azonban a zárásban a Jónás
könyvé-ben megteremtett lírai-epikai hős históriája fölé nő. Jónás a
babitsi történésben pusztán tudomásul vette az Úr döntését, „és… hallgatott”. A
Jónás imájá-ban ő maga mondja el
sorsát, amint a cím ígéri, de nem a szenvedés elhárítását kívánja, vagy az Úr
döntését várja, mint a Balázsolás
lírai énje, hanem mélyen átérzett, változatlannak gondolt küldetését akarja
teljesíteni. Ezenközben mintha a költő státusánál fontosabbnak tűnne a
tanúságtevő, az írástudó státusa! Legalábbis erre lehet következtetni a „szöveg” jelentését hordozó fogalmak
változásából. A címben „ima”, az 1. és 4. sorban „szavak”, „szavam”, a 9-ben
„rim” olvasható; a zárásban az általánosabb jelentésű hangról, szavakról, szólásról, beszélésről van szó.
Talán ez a (lehetséges mondattani
értelmezés révén még különleges grammatikai tanulságot is kínáló) költemény
legfontosabb gondolati jellegzetessége.
Forrás: 99 híres magyar vers 303-326.
old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése