Vidor Miklós: Tóth Árpád (1886-1928)

 

A Nyugat lírai forradalmának meghatározó költői – Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula – mind vidékről kerültek a fővárosba. Nem kivétel ez alól az ötödikként közéjük számító Tóth Árpád sem: Aradon született, de hároméves korától Debrecenben nőtt fel, ezt a várost érezte szűkebb pátriájának.

Édesapja, a kézművesből magát szobrásszá fölküzdő Tóth András Debrecenből származott, s ide tért vissza családjával. Ez a kemény akaratú, nehéz természetű ember engedelmességre nevelte elsőszülött fiát, s mert a jófejű gyerek ügyesen rajzolt, reáliskolába adta. A kisdiák első nagy élménye az egyhetes párizsi út édesapjával az 1900-as világkiállítás alkalmából. (Majd érettségi után Bécsbe is eljut néhány napra). Csakhogy ekkorra már az ifjú Tóth Árpád érdeklődése döntőmód az irodalom felé fordult, s a latin-görög különbözeti árán a budapesti bölcsészkarra iratkozott be. A Négyesy-féle stílusgyakorlatokon megismerkedik leendő pályatársaival. A fővárosban töltött évek során, 1905 és 1909 között a Hét, majd a Nyugat közli verseit.  A szakvizsgára azonban beteges szorongása miatt képtelen elszánni magát.

Így huszonhárom évesen hazaköltözik Debrecenbe, s a helyi lapok munkatársaként megkezdi újságírói pályáját. Visszakerül a külvárosi otthonba, melynek „nemtőjétőlkét ajándékot kapott, a szegénységet és a tüdőbajt”  - mint leghívebb költő barátja, Nagy Zoltán írta. A sivár családi körülmények, apja kudarcba fúlt művészi álmai közül csak elvágyódhatott abba a meseszerű, boldog közegbe, ahol megtalálhatná a saját életét.

Költői karaktere az 1910-es évekre már kialakult. Karinthy szerint: „Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait fölállítja – minden szavára bélyeget nyom.” Alapélményére, az elmúlás örök tragikumára Szabó Lőrinc mutat rá, Tóth Árpád elégikus alkatáról szólva. 1913-ban a Nyugat kiadásában megjelenő első kötete, a Hajnali szerenád már egyéni arcú költőt mutat, mindenki mástól elkülönböző, mégis a nemes hagyományhoz kapcsolódó lírikust, mint Kardos László tüzetes monográfijában megállapítja. Mesteri formaérzéke, nyelvi ereje, képteremtő fantáziája már ekkor az a modern klasszikust sejteti, akivé alig tizenöt esztendei pályafutása alatt válik.

Ismét a fővárosba kerül, házitanítóként s egy-egy vers- vagy cikkhonoráriumból tartja fönn magát. Az irodalmi élet megbecsült tagja lesz. A kirobbanó világháború, majd betegségének aggasztó tünetei azonban most is útját állják boldogulásának. Hatvany Lajos jóvoltából Újtátrafüreden, majd Tátraházán gyógykezelik több ízben is. 1917-ben jelenik meg második verseskötete, a Lomha gályán. S ugyanez évben megházasodik, a Hajnali szerenád Annuskáját veszi el hosszú jegyesség után. Budapesti lakásba költöznek, s a költő Hatvany Esztendő c. folyóiratának segédszerkesztőjeként állandó jövedelemhez jut.

A vesztes háború, a forradalmak, s az ellenforradalom és Trianon történelmi próbáit megszenvedve, 1921 őszén Az Est-lapok munkatársa lesz. A következő évben adják ki harmadik verseskötetét, Az öröm illan címűt. A szerkesztőségi munka erősen igénybe veszi, betegsége is mindjobban elhatalmasodik rajta. (Tátrai tartózkodásait most már Az Est-lapok tulajdonosa, Miklós Andor fedezi.) E nehéz években vigasza és öröme kislánya, a majdan költőként ismertté vált Tóth Eszter.

Ami hátravan még, az 1922 és 1928 közötti szűk időszak, az is a közelgő elmúlás szorításában. Ekkor ér fel a költő a csúcsra, posztumusz kötetének, a Lélektől lélekig-nek klasszikus remekeivel betetőzve életművét. S gazdag ráadásként az előző periódus érleli meg műfordításainak java termését, az Örök virágok mesteri gyűjteményét.

Tóth Árpád negyvenkét éves korában halt meg. Babits Mihály búcsúztatta, a sírnál Berzsenyit és Kölcseyt emlegetve. „Közöttünk való, de nem közülünk való” volt – mondta. „Költészete minden ízében magas líra, nagy költészet, amilyen alig zendül ma már.”

Utókora, irodalomértők és –élvezők mind növekvő tábora egyértelműen igazolja a majd hetven éve elhangzott szavakat.

KÉT RÉGI KÖLTŐ

I.

BERZSENYI

Zord énekes, borongva ünnepellek,

Alélt idők felém rémlő kolossza,

Az ős magyar síkságon antik Ossa,

Setét orom, kin szittya bú a felleg!

Vulkánszived nehéz lávája ellep:

Villámaid tüzétől csillagozva

Erőt tanúl a halk utód kobozza

S hallom zihálni sziklatömbü melled!

És reszketőn idézem régi, fáradt

Estéid kedvét, míg csöndben borozván

Késztéd lelked szebb korba szállni el,

S szolgáid félve és juházva vártak:

A bús magyar szók, sok kevély oroszlán

Magányod vén barlangján, Dániel!

II.

CSOKONAI

Vitézem, oh te nem voltál a zordság

Vitéze, vén diák csak, kálvinista,

Ki kósza farsang víg kulaccsát itta

S a gráciák kezébe tette sorsát.

Ám bús homok szent venyigéje, hordád

Lelked szelíd fürtjét és drága, ritka

Borából új fájdalmak méla titka

Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.

Oh látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,

Már láz gyötört s a rózsás gráciáknak

Lárvája hullt és párka-arca lett,

S még görnyedtél egy édes rím felett,

Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám.

S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!

A páros arckép hiteles mintadarabja Tóth Árpád költészetének: tömörségében szinte marokra fogva példázza egész „poézisának természetét”. Az általa oly kedvelt szonettformában plasztikusan mutatkozik meg versépítő módszere, képalkotó látása és virtuóz rímteremtő hajlama. A született formaművész leleménye találkozik itt a nemes hagyomány iránti vonzalmával, amint lerója háláját mesterei előtt. A portrék elevenségében ott rejlik a diákként kedvvel rajzoló-festegető Tóth Árpád megjelenítőkészsége. A kétrészes költemény már érett esztendeiből származik, s az 1992-es kiadású Az öröm illata c. kötet nyitó darabjainak egyike.

A Berzsenyi c. vers született meg előbb. Hangütése, veretes archaizáló stílusa elárulja, mi késztette a „halk utód”-ot, hogy „borongva ünnepelje” a száz évvel előtte járt „zord énekes”-t: az a szembeötlő, óriási különbség, amely alkatilag elválasztja tőle. Berzsenyi csupa robusztus erő, kolosszusnak, görög hegyóriásnak hat a végtelenbe nőtt „alélt idők” távolában! S ezzel helyét is megjelöli az ókori klasszikus költők mellett, ahová képzelete ragadta a niklai remetét. Hiszen ő zendítette meg „az ős magyar síkságon2, honi nyelven az alkaioszi, szapphói, aszklépidészi strófákat, elődeihez nem méltatlan fenséggel.

Ki volt és mit adott költészetünknek Berzsenyi, ezt minden irodalomtörténeti fejtegetésnél mélyebben és maradandóbban ragadja meg tizennégy sorban Tóth Árpád! Bátran kezdhetik remekmívű szonettjével a Berzsenyinek szánt órát az irodalomtanárok. (S mellékesen a magyar szonettről tartandót is!)

A vers szerkezete tökéletes: a két négyes strófa után a terzinák hozzák a fordulatot. Az előbbiek a mennydörgő ódaköltőt idézték meg, az utóbbiak az elégiák vidéki magányban „elestvéledett” óriását. Külön kell szólnunk a tragikus súlyú záróképről, mely egy emberi és költői sorsot egyetlen látomásban villant föl. Ritka telitalálat a bibliai próféta és a vers hőse között vont párhuzam, ahogyan mindkettő úrrá lesz a maga oroszlánjain, s a vers magaslati és végpontja egybeforr a közös keresztnévben: Dániel. (Talán nem jogosulatlan a föltevés, hogy a tizedik sor végén a borozván hívószava villanthatta föl a költőben az oroszlán rímötletét s vele a szonettet megemelő, remek képet.) A rímeknek mindig is értékhordozó funkciója van Tóth Árpádnál. Ahogyan itt a két nyitóstrófa négyszeresen visszatérő rímeinek teltsége, hangulati ereje bizonyítja az ölelkező sorok váltakozó, mély és magas hangú összecsengésében.

Merőben ellentétes érzelmi kapcsolat indította Tóth Árpádot a Csokonai vallomására. Egyike legkedvesebb költőinek, már korábban is áldozott emlékének az Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz c. nagy ívű költeményében. Hozzákötik a közös debreceni gyökerek, testvérsorsukra emlékezteti az otthontalan szegénység s a végzetes tüdőbetegség is.

Ám mindezen túl könnyed, derűs fények világítják meg a hajdani 2vén diák” farsangoló, kulacskóstolgató alakját, aki bátran nekivág a világnak.

mennyire más szólamúak ebben a szonettben az ötödfeles jambusok, mint amikor a vulkánszívű, lávázó Berzsenyit idézték! Akkor zuhatagosan robajlottak, most táncosan szökellnek – egy darabig.

Aztán meglassul léptük, ahogyan a fél országot végigvándorló poétáé, mikor egyszerre fogyott ki reményből és egészségből. Így fékeződik le a második versszakban a boldog nekilódulás irama, hogy a tűnődő-töprengő sorátvitelek „új fájdalmak méla titkát” sejtessék.

Innen már nem a képzelet, de az oly ismerős tapasztalat szövi tovább a verset. A tudós költő, Tóth Árpád Csokonaival rokon lélek, méltó örököse halk és dús ízeinek, s ki idézhetné föl nála élményszerűbben: „Már láz gyötört s a rózsás gráciáknak / Lárvája hullt…”?

S mennyire sajátja, végső menedéke a költőnek az ösztönös mozdulat, mellyel visszatér munkájához, hogy minden idegszálával azon csüggve átadja magát „egy édes rím” varázslatának, hogy megfeledkezhessék teste gyötrelméről, a világ hitszegő galádságáról, amin úgysincs hatalma. Egyedül azon, amit reszkető keze a papirosra vet.

A Csokonai c. szonett végszava is egy név, de az már az irodalomtörténet fényében megőrzött múzsáé.

A két oly különböző költőkaraktert szuggesztív erővel ragadja meg Tóth Árpád mesteri portréja, nemcsak modelljeiről, de hozzájuk fűződő érzelmeiről és tulajdon ars poeticájáról is tanúságot téve.

A PALACE-BAN...

1925. október

.........................................

Hát újra itt. Őszi hegyek közt,

Újra rosszkedvűn betegen,

Köhécselni a többiek közt,

Míg szél üvölt a szirteken.

Akik szeretnek, messze vannak,

Akit szeretek, messze van,

- És jaj, tán minden veszve van -

Mondogatom tompán magamnak,

Míg hallgatom: a rengetegnek

Fenyőbordái hogy recsegnek,

Mert ölelgeti óriás

Karjaival az Elmulás.

.........................................

Elnyújtózom a fekvőszéken,

Akárcsak egy kezdő halott,

S nézem az októberi égen

A két korai csillagot:

Balról arany lángok riadnak,

Fenséggel gyúl ki Jupiter,

Míg jobbról bájjal tűzi fel

Ametiszt-fátyolát Nyugatnak

Vénusz, az éteri hetéra...

Ó, boldog planéták! mit ér a

Földi ember csöpp élete,

Amelynek rossz kín a fele?

.........................................

Akartam lenni csillag én is,

A Végtelenség gyermeke,

Valaki, aki szárny is, fény is,

Örök szépségek hírnöke -

De lehet-e repülni annak,

Ki teste rabszolgája lett,

Kinek már mindenekfelett

Csak "hő"-i és "kiló"-i vannak,

S ki csak csomó rút vegyi bomlás?

Jaj!... sóhajba vesző káromlás

Dühe ráng romló testemen...

Az istenit!... jaj, istenem!...

.........................................

De szól a gong. A vacsorára

- Legfőbb szertartás itt - gyerünk!

Illatszert kenek koponyámra,

Rendben a nyakkendő, az üng?

Feszülten ül ki-ki helyére,

A Vigaszt lessük... s torz, derűs

Shimmybe kezd egy hegedűs;

Dekadens és szőke fejére

A hölgyek gyúlt mosolyt dobálnak;

A nagy terem zajos lokálnak

Fonák és fájó párja lesz:

Az esti lázak bárja ez!

.........................................

Vigaszt!... mindegy, bölcset, bolondot,

Csak kínom szebbre fesse át -

Imádságot vagy vad kalandot,

Egy angyalt vagy egy bestiát!

Vagy csak annyit, hogy míg a liften

Szép asszonyok szállnak velem,

Eldadoghassam hirtelen:

...Kérem... én... most... meghalok itten...

Legyenek jók... isten nevében...

Simítsák meg az arcom szépen...

Anyásan... lágyan... ha lehet...

S tiszteltetem az életet...

.........................................

A vers keletkezési ideje 1925. október, helyét pedig a cím árulja el: a tátrai gyógyszálló neve. Itt, a közép-európai Varázshegyen töltött néhány hónapot a költő, betegségének már előrehaladott stádiumában.

A tág lélegzetű költemény egyedi a maga nemében: Tóth Árpád soha ilyen közvetlenül nem vallott testi szenvedéseiről, növekvő halálfélelméről, a fekvőkúrák, a tüdőszanatóriumi hétköznapok rendtartásáról s az idekerültek „torz, derűs”, hazugul mondén társadalmáról. A „hely szellemét” és tulajdon, sűrűn váltakozó hangulatát szinte naplószerű hűséggel rögzítik a hol szárnyaló, hol keserűn józan, kiábrándult sorok.

Eltűnődhetünk, A Palace-ban-t vajon miért nem iktatta be 1928-ban kiadott,m ég maga összeállította kötetébe. Miért került a hátrahagyott versek közé a tökéletesen befejezett darab? Ő maga nem tartotta késznek, csiszolni akart még rajta? Klasszikus ízlése zavarónak találta a vers kétarcúságát, tompítani kívánt volna rögtönzött, nyersőszinteségén? Nem tudhatjuk, de mai szemléletünk szerint épp ez a fénytöréses ragyogás, enyhe és harsány színek villódzása érinti meg azonnal az olvasót. A költői eszközökkel rögzített meztelen élmény.

A szűkszavú, igétlen intonáció tárgyszerű közlése rögtön a környezet s a betegállapot letört hangulatát árasztja. A visszaeső, száműzött társai közé taszított ember magánya és balsejtelme találkozik a zord természet fenyegetésével. S már az első versszak végén azonosul a humanizált erdő recsegő fenyőbordáival a remeklő sorpárban: „Mert ölelgeti óriás / Karjaival az Elmulás.”

A fanyar-keserű meditáció – „elnyujtózom a fekvőszéken, / Akárcsak egy kezdő halott” – vált át a második strófában a költő számára oly vonzó égbolti szemlélődésbe, amint fölfedezi a két korai csillagot, a Jupitert s a Vénuszt. Mindig is elbűvölte a távoli világokról hírt hozó fények titka, a csillagképekről szóló mesés történetek megindították fantáziáját. élete utolsó szakaszában azonban különös, szinte uralkodó jelentőségűvé nőtt ez a világrészre ráámuló, kozmikus kutatószenvedély. Elég a Lélektől lélekig verseiből néhányat fölidézni, sorra igazolják,mint fordul a költő tekintete a Földnél mérhetetlenül tágasabb mindenség felé (Őszi beszélgetés, A hold leckéje, A Marson, Tetemrehívás, Takarodó, Kaszáscsillag, Hová röpülsz? s maga a kötet gyönyörű címadó darabja).

A „boldog planéták” sorsára vágyott, „örök szépségek hirnöke” akart lenni, „a Végtelenség gyermeke”. S most legyűri a fájdalmas fölismerés: „De lehet-e repülni annak, / Ki teste rabszolgája lett?” Az űr, a bolygóközi tér messzeségéből a saját nyomorúságához visszatalálva tör ki belőle a „sóhajba vesző káromlás dühe”, hogy menten rémült fohásszá jajduljon.

Az alapérzés, a költemény elején tétován és határozatlanul földrengő „jaj, tán minden veszve van” itt érik személyes bizonyossággá; a végzetet fölismerő pánik elcsukló hangja bujkál az ismétlődő három pont félöntudata mögött.

S egy fölcsendülő jel, a gongé, egyszerre eszébe juttatja a költőnek, hogy a gyógyintézet rendjében él. S ez a szertartás, a külső fegyelem jótékony hazugságát parancsolja rá. S épp így vannak ezzel társai, a többiek is. Ezért ülnek feszülten a helyükön. „A Vígaszt lessük…”

Megszólal a vacsora mellé fölszolgált zene, hogy divatos ritmusokkal szórakoztassa el a társaséletet játszó betegeket. A dekadens, szőke hegedűs, a kigyúlt mosolyú hölgyek, ind, mind ennek a kimódolt hangulatnak rájuk osztott szerepét vállalják, hogy megteremtsék a lokállégkört, az „esti lázak bárjá”-ban érezhessék magukat.

S épp ez a mindenáron kicsikart önámítás zúdítja a költőre saját végső kétségbeesését. Itt ér magaslati pontjára a vers, mintegy letépve a meztelen emberi kínról a civilizált, estélyi öltözéket, szembenézve az elháríthatatlannal. A vigaszt kereső menekülésvágy nem álcázza magát többé, elszakítja fékeit: „Imádságot, vagy vad kalandot, / Egy angyalt, vagy egy bestiát” kívánna abban a túlcsigázott állapotban, mikor a lélek tudatosan választja a szédületet.

Majd mintegy magára ébredve, hirtelen összefogott fegyelemmel, elhalkuló hangon s dadogva mondja el töredezett, megrendítő búcsúját, leszámolva mindennel, irgalmat kérőn, s kicsit röstelkedve is, kevélyen veti oda a dacos végszót: „S tiszteltetem az életet…”

Az egymással küzdő, ellentétes érzések hallatlan művészi koncentrációja a robbanásig feszíti a vers utolsó strófáját. Drámai tömörséggel és megrendítő erővel emel költői érvényre egy életérést A Palace-ban: esztendők gyötrelmét sűríti egyetlen mozzanat villámfényébe, mikor egy ember rádöbben, hogy sorsa betelt.

Ezt a vívódó, mozgalmas belső folyamatot híven tükrözi a vers formája, a jambikus, tizenkét soros strófák hármas osztatú rímképlete: az első négyes kereszt-, a második ölelkező, a harmadik párrímes, és mindegyik esetben váltogatva alkalmaz nő- és hímrímeket a költő.

EZ MÁR NEM NYÁRI ALKONYAT

Még ifjúságával tüntet a nyár,

Még dagadóra szítt kebel a domb,

A rácskerítés peremén

Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,

S mint a hancúzó gyerekek,

Rugdalják a napozó utakon

A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen

Elkomolyodik a világ -

Ez többé már nem nyári alkonyat,

Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,

Csak felsovárgó csúcsukat

Ragyogja be nagymessziről

Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó

Izzása merengésbe hal,

Érzi a vén föld, mily rég volt szegény

Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán

A nyolcvanmillió éves nyarat,

Mely eónokkal ezelőtt

Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény

A dinozaurusz páncélos övén,

S az élet boldog szörnyalakokat

Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld

Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,

Jött a jégkor, s az ember jött vele,

A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kisérletezik,

Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,

Élni, boldognak lenni még,

Ó, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.

Bús ember, megállok a fák alatt.

Elkomolyodik a világ,

Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közül lehull

Egy koraősz, rozsdásodó levél.

Az ördögszekér megáll az uton,

És feljajdul a szél.

Tóth Árpád fájdalmasan rövid költői pályája mintegy két évtizedre terjed, s az is mindvégig gondokkal, buktatókkal tele. „Miért van az, hogy nékem az öröm / Örök, kemény harc és keserves próba? / Belészakad a szív, fog és köröm, / S ha győzök, azt is fél-elájulóba…” – összegzi egyik kései versében. Teljes lírai életműve kétszáz verset tesz ki, felöleli az egymást négy-hat évnyi időközönként követő kötetek tartalmát. Az első kettő vonzó, egyéni nyitánya után Az öröm illan a mesterré érés karcsú gyűjteménye, majd a Lélektől lélekig megrendítő darabjaiban az egyetemes, nagy költészet csúcsaira emelkedik. Aránylag gyorsan jutott el idáig.

Kényszerű, hajszolt gyorsaság ez. A fenyegetettségé, míg ösztönei mélyén sürgetőn ketyeg a kronométer: nincs időd! Pedig neki, a született s egyszersmind tudós költőnek érlelésre volt szüksége, siettében nem hozhatta létre míves remekeit. Ujja hegyében érezte a megsejtett dallam lüktetését, ám telhetetlen kíváncsisággal kutatta a szavak titkait, mindazt, ami a poézis műhelyében elleshető. Ez a költői alkat szigorú bírája önmagának, csak válogatott műveit írja meg, azokból áll egybe az összes. Tóth Árpád legdrágább kincsévé keservesen megszenvedett élményanyaga válik, de megszólalni akkor szólal csak benne, mikor birtokába jutott mindannak, ami a művészetben megtanulhatatlan, s egyedül a választottaknak tárul föl.

Utolsó kötetének ilyen természetű verse az Ez már nem nyári alkonyat. A húszas években íródott, s magán hordja jegyét a rajtakaphatatlan és eszköztelen varázslatnak. A költő eben a korszakában már lemond a külső forma ékítményeiről, a bravúr-rímek, piruettező ritmusok forgatagáról. Egyszerű, meghitt sorokban arról az évről évre megismétlődő ősi éghajlati jelenségről beszél, hogy elmúlik a nyár. Elmúlik akkor is, ha „Még dagadóra szítt kebel a domb, / A rácskerítés peremén / Még csókolózni könyököl a lomb.”

Keresetlenül is eredeti képek; a laza, jambikus sorok szabadjára eresztve, a versmondat lélegzete szerint változtatják hosszukat. A régebbi szoros kötés szigorúsága eloldódott, anélkül, hogy a szöveg fölhígulna. Másfajta, rejtett erők tartják feszültségben, a belső forma fegyelme őrzi elmozdíthatatlanságát. Nem látványos, de annál törvényszerűbb a hitele egy-egy pontos megfigyelésnek – vagy inkább ráérzésnek? -, amilyen az „Elkomolyodik a világ” vagy a rá visszacsendülő „Fájdalmasak a fák”.

Semmi rendkívülivel nem lep meg a moll hangszerelésű bevezető strófákban a költő, a nyugodt egyensúlyt alig billenti meg a halk sejtelem: „Valami fáj a tájnak.” – S ez a szinte gazdátlan mondat lobbantja föl a hatalmas víziót, amint a vén Föld „Most álmodja mélázó vissza tán / A nyolcvanmillió éves nyarat.” Ahogyan utolsó korszakának jó néhány versében a transzcendens távolokban keresi végső kérdéseire a megoldást Tóth Árpád, úgy itt az eónokkal ezelőtt múlt végtelenébe kalandozik el fantáziája, s egyszeriben más, magasabb értelmet kap a nyár, egyfajta bezárult paradicsom ragyog föl mögötte. A szabad természet, melyhez annyi vágyódó szeretettel kötődik a költő, érti és ismeri, s a „boldog szörnyalakok”…

Mígnem a Föld megfáradt, „Jött a jégkor s az ember jött vele, / A boldogtalan szörnyeteg!” – A lelke mélyéig humanista Tóth Árpád nem itt mondja ki először tragikus végkövetkeztetését.

Micsoda távolokat nyit meg ez a merész ívű költemény! A prehisztorikus időkig tágítja horizontunkat, melyek már csak a táj emlékezetében élnek, ezért kísérletezik még: „Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak”… Magát a boldogságot, az élet értelmét jelenti már a napfényes évszaka költő számára, ártatlan állatok és növények dús korszakát, melyet az ember játszott el.

S mindezt megértve, immár világnyi árvaságában áll meg a fák alatt. Az évszakváltó tulajdon létének veszendőségére figyelmezteti. Ez pedig személy szerint rá vonatkoztatva, végzetes betegsége folytán szorongatóbb, mint annyi más számára. Így találkozik s dereng át egymáson a személyes, a természeti s a kozmikus elmúlás szomorúsága, a búcsúzásé.

Ez a metafizikai érzékenység járja át a lélektől lélekig verseinek java részét; ember és világegész egybelátása tetőzi be méltó módon Tóth Árpád költészetét. S az „Ez már nem nyári alkonyat” megragadó művészi közvetlenséggel, egyszerű, őszinte parlando előadásmódjával ébreszti föl ennünk az elválás, a léttől való elszakadás mély fájdalmát s a tűnő szépség vigasztaló katarzisát.

Forrás: 99 híres magyar vers 357-370. old.