(Megjegyzés:
Az eredeti helyesírás meghagyásával!)
A BŰN
Lobogó
tűz körül ül néhány huszár. Pajzán mesék és pajkos dalok kísérik gulyáshusból
álló vacsorájukat. Gyorsan járnak kézről kézre a kulacsok. Négy fiatal
markotányosné forog körülöttök, résztvéve a vacsorában, danolásban és nevetkezésbe.
De ők sokszor fölkelnek a földről és körülnéznek a vitézek között, nincs-e
valamire szükségök azoknak s aztán sürögve szolgálnak nekik.
Kitünik
közülök egy szép barna leány magas alakja és szép, nemes vonásai által. Ő nem
szolgál általánosan, csak egy, körülbelül harmincz éves, komoly, sötétarczú,
férfinek nyujtja oda kulacsát, vagy a kenyeret, ha annak egyikre, vagy másikra
szüksége van.
A
szép Erzsi a komoly huszárnak Barna Jancsinak szeretője, ki őt jobban őrzi
szemefényénél és jobban félti lelke üdvösségénél.
Jancsi
egyetlen szó nélkül költé el vacsoráját. Úgylátszik semmire sem figyel, mi
körülötte van, mégis észreveszi, mikor Erzsi, mintegy önkénytelenül, mintegy
öntudat nélkül nyujtja ki szép karját egy csinos huszonkét évesnek látszó szőke
fiú felé, hogy azt valamivel megkinálja: ilyenkor kinosan rántja össze Jancsi
fekete szemöldjeit és fogait egymásra szoritja.
A
szőke fiú mindig valami hizelgö szóval és nyájas pillantással köszöni meg a
leány fáradtságát. Csak ilyenkor vet egy kémlő tekintetet Erzsi Jancsira, ki
aztán mindig mohó gyorsasággal viszi, vagy a kulacsot szájához, vagy a bogrács
fölé hajol.
Lopva
száll ekkor Erzsi szemeiből egy meleg tekintet a szőke, vidor fiura, ki erre
mindig vigabb, mindig pajkosabb!
Jancsi
egyetlen pillantásukat sem veszté el. Fölfogá valamennyit és oda irá, honnét az
irgalomnélküli büntetés ered, ha a fizetés napja elérkezik.
Egy
dal véghangjai után, mit közösen danoltak a huszárok a leányokkal,
beszélgetéshez kezdtek és vége-hossza nem volt a hőstettek és szerelmi kalandok
előszámlálásának. A legvakmerőbb vitézségeket és legsikamlósabb szerelmi
történeteket mindig az emlitett szőke fiú, Hajnal Bandi beszélte el magáról.
Előszámlált hőstette igazságában nem kételkedtek a férfiak, mert látták a
csatákban, mióta köztök volt, hogy bátrabb, vakmerőbb volt a legvénebb
huszárnál, hogy a félelemnek még csak az árnyéka sem közelitette meg szivét
soha; de mikor számtalan szerelmi kalandjairól beszélt, akkor egy kicsit
hitetlenül rázták meg fejöket, mintha azt lehetetlennek találnák, de ilyenkor
meg a leányok hallgatták őt áhitattal és hittek minden szavának, mert magukról
tudták, érezték, hogy Bandi szerelmeért mindenöket feláldoznák; hogyha
szerelmet kérne tőlök, egyik sem állhatna ellent, ha halált kellene is
szenvednie érte.
Senki
sem érezte ezt annyira, senki sem figyelt úgy reá, mint Erzsi; kiváncsian nézte
őt Jancsi, mintha azt szeretné tőle kérdezni, hogyan volna képes szeretni,
hogyan tud még csak rá is pillantani egy ily kicsapongó, állhatatlan, könnyelmű
férfira.
De
Erzsi, leányok módjára, minélinkább fájt neki Bandi számtalan szerelmi
viszonyainak hallása, annál inkább hevülve nézte őt s végre minden óvakodást
feledve, egészen elmerült az ifjú ragyogó szemeinek és csattanó piros ajkainak
látásába.
-
Biz úgy volt a’ fiuk – mondá Bandi egyik elbeszélésének folytán -, már nekem
aztán nem kellett a szép Borcsa többé, nem szeretem soká az olyan leányokat,kik
úgy utánam vetik magokat. Csak addig telik kedvem benne, míg nekem kell
utánajárnom, meg míg másokkal kell érte megbirkóznom, meg míg másokkal kell
érte megbirkóznom, hogy magamnak megszerezzem. De mikor már csak úgy áll
mellettem, mit kinek se országa, se hazája, hogy ha agyon ütöm se kéri senki
számon tőlem, már akkor aztán nincsen kedvem hozzá s amint szerit tehetem,
lerázom a nyakamról.
-
Hát Borcsából aztán mi lett, Bandi bácsi? – kérdé egy leányok közül -, beszélje
el kelmed.
-
Szivesen, galambom. hát biz az istenadta a vizbe ölte magát. Elmondom, hogy
történt. De adjátok előbb ide azt a kulacsot leányok, hadd igyam az
egészségtekre. Aztán meg, ha nem iszom, mindig úgy látom magam előtt Borcsát,
mint mikor a vizből kifogták, pedig jobban szeretek úgy emlékezni rá, mikor még
piros volt és vidám, mint ti mostan.
Most
is Erzsi nyujtá neki a kulacsot. De kezei reszkettek, mert amit Borcsáról
beszélt Bandi, úgy fájt neki, mintha ő róla mondta volna. A szivtelen beszéd,
mint az éles kés, úgy bemetszett szivébe. És mégis csak irigységgel és
féltékenységgel gondolt Borcsára, mert hiszen az is birta Bandi szerelmét s az
is osztozott azon boldogságban, melyet egyedül szeretett volna birni örök
időktől fogva, örök időkig.
-
Áldjon meg az Isten, legszebb rózsája a világnak! – szólt Bandi, visszaadva
Erzsinek a kulacsot, miután jó hosszat ivott belőle, - ha a te kezedből kapnám
a frissitőt, szép violaszálom, bátran beszélném el a Krisztus kinszenvedését
is. De hát hadd mondjam tovább a szép Borcsa történetét. Még mikor az én
szeretőm volt, nagyon utána vetette magát a hadnagyom, mert annyi bizonyos,
hogy nagyon szép leány volt, majd mint te Erzsi hugom, ki szebb vagy annál a
fényesen ragyogó csillagnál az ég közepén. Hát mondom, nagyon beleszeretett a
hadnagyom Borcsába, de ez a leány meg úgy belém volt bolondulva, hogy miatta
akár maga a generális is kirukkolhatott, anélkül, hogy csak rá is vetette volna
a szemét. Mikor én aztán megmondtam neki, hogy már nem szeretem és megköszöntem
neki hozzám való szivességét, a gyürüjét vissza akartam neki adni, olyan
furcsán nézett rám és mondá, ha már eltaszitom őt magamtól, tartam meg emlékül
gyürüjét, hagyjam helyébe az enyimet. Kérését szivesen megtettem. Aztán hitták
magokhoz szállásra az asszonyok, mert szelid, csendes természetéért mind
szerették őt, de ő akkor makacsul visszataszitott minden szivességet, tovább
egy hétnél mindig a szabad ég alatt bolyongott éjjel-nappal. Ekkor felszólitott
a hadnagyom, legyek szószólója a leánynál, magához veszi, úgy gondját viseli,
mintha felesége volna. Hajt tán még majd valamit az én szavamra, tanácsomra,
gondolá hadnagyom. Fel is kerestem Borcsát, de úgy megváltozott, alig ismertem
meg. Előbb gömbölyü, piros arcza sápadt lett és megnyult. Pedig nem volt beteg,
hát bizonyosan az éji levegőtől, meg, mert nem akart enni és ő hozzá volt
szokva a jó élethez, mert a tenyeremen hordtam amig szerettem. Mégis nem tudom,
micsoda különös fájóérzés szoritotta össze látásánál a szivemet, úgy hogy, ha
akkor éppen az a kis Zsuzsi nem csapott volna fel hozzám, kinél szebb nótákat
az egész táborban senki sem tudott danolni, bizony talán elütöttem volna
Borcsát a hadnagyom kezéről még egyszer. De még akkor a világért sem hagytam
volna fel Zsuzsikával, hát csak elkezdtem neki beszélni a hadnagyom
jószándékáról iránta; mondtam neki, hogy külön szállása lesz, hogy külön kocsin
járhat, hogy még szolgának is parancsolhat.
Csak
rázta a fejét mindezekre. Végre csak annyit kérdezett:
-
Te akarod ezt, Bandi? A te kivánságod ez?
-
Az hát, galambom – mondtam neki -, mindig jó voltál hozzám, szeretném, ha jó
állapotban láthatnálak. Aztán meg nekem is jót tész vele, mert ha jó feleletet
viszek a hadnagyomnak, majdcsak rólam is jobban gondoskodik. Igy hát nem csak a
magad, hanem az én jóvoltomat is elősegited. Ezt felelte aztán rá:
-
Jól van hát, Bandi. Segitsen meg az Isten!
-
Megmondhatom hát a hadnagyomnak, hogy többé nem utasitod őt vissza? – kérdém tőle.
-
Igen! – szólt Borcsa erős hangon s én siettem a hadnagyomhoz a jó felelettel.
-
Egy óra mulva visszafordultam azon hely felé, hol Borcsával beszéltem és
keservesen zokogva találtam ugyanazon helyen ülve. Nem vett észre, mert
kötényébe hajtá fejét és én nem mertem háborgatni, mert gondoltam, hogy
öregapja jutott eszébe, ki megátkozta szegényt, mikor velem eljött.
-
Ezután mindig igen jól ment a dolgom; a hadnagyom mindig kitüntetett, Borcsát
többé nem láttam. Némelyek azt mondták, a hadnagy féltékenységből nem bocsátja
ki a szobából, mások meg, hogy sőt ellenkezőleg az kéri őt, hogy romlott
egészsége helyrehozására járjon ki a szabadba, de ő dacára ennek naphosszat a
szobában ül, némán, szótlanul. Én nem hihetem, hogy szerencsétlennek érzi
magát, mert sirni soha senki nem látta; nem is lett volna oka rá, mert a
hadnagy igen jól bánt vele. Mikor félév előtt ide a Tisza mellé jöttünk, egy
reggel avval a hirrel jön egyik pajtásom, hogy a halászok egy holttestet fogtak
ki a Tiszából, mit a Borcsának mondanak. Mindjárt oda futottam, hol az
összesereglett nép között feküdt. Pár óra előtt ugorhatott csak a vizbe, mert
még igen szép, könnyen ráismerhettem Borcsára. De egészen el volt száradva,
pedig azelőtt olyan szép gömbölyü volt, csupa élet, egészség. Tudja Isten, mi
vihette rá erre a cselekedetre!
-
Ettűl fogva nem jöhettem ki a hadnagyommal, üldözni kezdett, mert azt mondta,
hogy én miattam halt meg a szeretője, ki még akkor is csak mindig engemet
szeretett. Azt is beszélte egyszer borozás közt, hogy Borcsa álmában sokszor
kiáltotta az én nevemet. Isten nyugasztalja meg szegényt! Tudtommal sose
vétettem ellene. Mikor már tovább egyáltalában nem férhettem meg a
hadnagyommal, odahagytam biz én és már most köztetek czimborák, vigabban
vagyok, mint valaha azelőtt életemben.
-
Bizony jól tette azt, hogy ide jött, Bandi bácsi – mondá egyik csinos leányka
-, csak aztán itt is olyan szerencsétlenné ne tegyen valakit, mint szegény
Borcsát, mert kelmedért ölte el ám ő magát, mert elhagyta -, tevé hozzá
részvéttele.
-
Ugyan ne beszélj, rózsám, már honnét mondhatod úgy azt, mintha csak könyvből
olvasnád. Én is gondoltam néha, az igaz… ejh, de mit ér azon, ami elmult törni
a fejemet, mikor jobb, ha arról gondolkodom, miképpen tölthetem legjobban a
jövő órát, hogy ha az lenne is az utolsó, legalább meg ne bánjam. Katonának nem
kell gondolnia a tegnappal, meg a holnappal: egyik elmult, másik nem bizonyos,
hát csak használja a mai napot, mi az övé. Azért is leányok, csókoljatok meg
sorba, ugyis megtehetitek köszönet fejibe’, am’ért Borcsa történetét elmondtam;
mert mindig ránehezedik a szivemre valami, ahányszor a nevét kimondom, hát
csináljatok jó kedvet. Ide még egyszer avval a kulacscsal, aztán, babám,
csókolj meg, hogy eszem azt a szád szépségét.
Mohón
hajtá föl az odanyujtott kulacsot, aztán sorra magához ölelgeté a leányokat,
kik kevés ellentállás után, oda engedék magokat vonni a szép fiuhoz. Csak mikor
Erzsire került a sor, ez egész testében reszketve vonakodott és tiltakozott
tovább, de aztán tovább is tartá őt magánál Bandi.
Eddig
Barna Jancsi a tüz fölé hajolt, mintha csak azt akarná föléleszteni, de a
föléledő, fellobbanó világnál szemei irtóztató boszulánggal, áthatóan, mint az
éles fegyver, nyugodtak a tüzön túl álló Bandin és Erzsin.
-
Magasan van már a fiastyúk az égen – mondá az egyik huszár -, menjünk nyugodni;
fiuk, ha Isten megsegit, holnap megint mind együtt leszünk itt. Te, Jancsi, ne
csüggeszd úgy le a fejedet, mint mikor a baka a golyó előtt hajol. Hej, ha
nekem olyan szép szeretőm volna, mint a te Erzsid! Olyan vigan fütyörésznék,
hogy táncra kerekednének a csillagok. – Adjon Isten mindnyájunknak jó éjszakát!
- Jó éjszakát!
Fölkerekedtek
a földről s míg a leányok bográcsot s egyéb szétszórt holmit takariták össze,
oda sompolygott Bandi Erzsihez, lehajolt mellé a földre, mintha segitene
valamit és lassan a leány fülébe súgá:
-
Vigyázz magadra, édes kincsem, Jancsi aligha nem gyanakszik; egy szót sem szólt
egész estén át és néhányszor rajtakaptam, amint kémlelődve leselkedett utánunk.
Ott leszek a bokrosban, hol máskor. Jó éjszakát! – mondá fennhangon.
-
Jó éjszakát! – susogá remegve, félénken Erzsi.
-
Jó éjszakát mindnyájunknak! – mondá mély rezgő hangon Jancsi.
Mind
eltávozának különböző irányban, csak Jancsi és Erzsi álltak még ott
mozdulatlanul, mintegy határozatlanul a tüz körül. Végre szelid, nyugodt hangon
kérdezé Jancsi Erzsitől, megfogván annak kezét:
-
Eljössz-e velem, Erzsi? Elkisérsz?
-
Nem mehetek, Jancsi, megigértem annak a beteg asszonynak, hogy még nála
virrasztok az éjjel; már későn van s ő vár. Már is szüksége lehet szegény
betegnek reám, sietek hozzá. Jó éjszakát, Jancsim! – odament a legényhez, oda
nyujtá neki kezét, melyet annak elöbbi kérdésére elvont tőle és megcsókolá őt.
Sietve
mondá ki e szavakat egymásután Erzsi, mintha mindegyike égetné száját. nemes
vonásai kellemetlen kifejezést vevének föl, mintha undorodnék azon hazugságtól,
melylyel e férfit, kit egykor szeretett, kell megcsalnia. De hány ajakra,
melyet soha azelött egy igaztalan szó nem szennyezett be, kényszeritett hamis
esküt a szerelem!
Sokáig
tartá magához szoritva a leányt Jancsi, aztán tompa, majdnem fuldokló hangon
mondá hozzá:
-
Maradj még egy keveset! Hazudtál-e valaha, Erzsi?
-
Miért kérded azt?
-
Mondd meg nekem igaz lelkedre, szeretsz-e még úgy, mint mikor elhagytad értem
apád-anyád házát? Ha most otthon volnál, értem tennéd-e ezt, vagy másért?
Ha
nappal lenne, láthatta volna falfehérre halványulni a leány arczát e kérdésre;
bár ezt nem láthatá, de érezé Jancsi a leány kezeit görcsösen remegni és hallá
megindult, fojtott hangján a megrémülést, midőn kis szünet mulva igy felelt
neki:
-
Hiszen tudod, hogy szeretlek, minek bántasz ilyen kérdéssel?
-
Miért reszketsz igy, leány? – szólt kitörve keményen Jancsi. – Bünödtöl vagy az
éjszaka hidegétől fázol?
-
Hagyj békét nekem, Jancsi, mindig féltem tőled, mikor gyanakodni kezdtél.
Sokszor megbántad már, hogy ártatlanul rosszat fogtál rám.
-
De mért félsz tőlem, ha ártatlan vagy? Tettem-e rád csak egyszer is kezemet,
miként pajtásaim szeretőikkel tesznek? Hátha most igazam van, midőn rosszat
teszek föl felőled? Hátha rajta kaplak, hogy megcsalsz?
-
Hagyd el, Jancsi! Sok bort ittál, különben nem rémitenél igy el.
-
Tudom én jól, mit beszélek. Régen szoritotta már ez a szivemet. De hallgass
reám! Az élő Istenre és minden szentjeire esküszöm, ha megcsalsz, elevenen
szakitom ki szivedet!
Ijedt
sikoltás repült ki a leány ajakán e szörnyü eskü hallatára. Könnyekbe tört ki
rémülete.
Hátuk
mögött rezegni hallá egyszerre a bokrokat s eszébe jut a szerelme s hogy ezt
megmenthesse, szükség ismét tettetéshez, hazugsághoz folyamodni. tehát oda ment
Jancsihoz, nyakába borult és zokogástól megszaggatva igy szólt hozzá:
-
Hiszen tudod, hogy szeretlek, mért ez az örökös gyanú? Tudod, kivüled nem szeretek
senkit. – Jó éjszakát! már most nem késhetem tovább.
Jancsi
magában mormogá:
-
Hátha most is csalódom és szegény leány ártatlan. Mit tehet ő róla, ha az a
pelyhes szájú asszonycsábitó rávetette a szemét. De még sem tudok megnyugodni, míg
bizonyost nem tudok. Nyugtasd meg lelkemet, szerelmem, Erzsikém, esküdjél meg
itt az Isten szent szinére, aki verjen meg, ha hamisan esküszöl, hogy csak
engemet szeretsz, hogy nem csalsz meg engemet!
Hosszan
hallgatott a leány, szinte hallani lehetett szivének kemény dobogását és lázas,
sebes lihegését.
-
Hallottad? – kiáltá rá a férfi. – Hallottad és hallgatsz?
Keményen
ragadá meg a leány karját, ki leroskadt előtte félelmében s a fájdalomtól e
szoritás által.
Ismét
zörögtek hátuk mögött a lombok és ujra győzött a szerelem a leány szivében
mindenfölött. Ijedve, de erős hangon mondá:
-
Esküszöm!
-
Isten veled hát, édes angyalom! de ha szeretsz, jőjj haza, jőjj velem!
Suttogtak
a lombok, mintha a szellő futott volna el közöttük s erre a leány összeszedé ez
utolsó ellentállásra minden erejét, fölegyenesedett, piros kis kendőjét fejére
igazitá, nemet intett és elindult ellenkező irányban.
Sóhajtva
nézett utána a huszár, aztán, egy szomorú nótát fütyölve a sürüség melletti
úton ment vissza. Erős, nehéz lépteit hallani lehetett az éj csöndjében.
Egyszer csak elkezdett halkabban, halkabban fütyölni, csöndesebben menni, végre
egészen elhallgatott és megállt. aztán a földre ereszkedék és hosszában lefeküdt
és figyelt, füleit szorosan a földre illesztve. Aztán előre mászott,
neztelenül, mint a kígyó, közeledett azon hely felé, hol előbb Erzsi elvált
tőle, hol két út keresztbe vágá egymást. Itt egészen össze huzá magát egy bokor
alá és hallgatódzott, alig véve lélekzetet és szemeit kimeresztve az útra.
Nemsokára lassú kopogást hallott az úton és rá mindjárt egy halk füttyöt a
sürűből. A közelgő erre gyorsabban kezdett jőni s a sürű felé irányzá lépteit;
azon hely felé, honnét a fütty hangzott. Épen Jancsi mellett ment be a bokrok
közé A hold fénye egyenesen Erzsi halvány arczára világitott, kinek piros
kendőcskéje lehanyatlott fejéről és igy Jancsi kivehette szeretőjének födetlen
arczát. Kötényét sokszor szemeihez emelgeté Erzsi, még most is omló könynyeit
letörlendő.
E
látványra mindkét kezével eltakará arczát Jancsi, mintha a villám vette volna
el szemefényét. Néhány pillanatig öntudat nélkül kerengett vele a föld, de
aztán magához térvén, szájára szoritá ökleit, hogy elfojtsa a kiáltást, mely
kebeléből kitörni akart. Vérig harapá kezeit, de végre elbödült, mint a
megsértett vad s felugorván, elfelejtvén kinjának okozóit, csak ennek
ostorzását érezvén, elnyargalt, mint ki kisértetek űznek, az uton előre.
-
Jézus Mária! – hangzék a sürűből Erzsi sikoltása -, ótalmazz meg, ez a gonosz
lélek, ki lelkemet viszi el, amiért téged szeretlek, Bandim!
-
Ne félj, szép gerliczém – hallatszék erre Bandi hangja csititólag -, ne félj te
a gonosz lélektől se, mikor velem vagy. Aztán nem is rossz lélek volt az, hanem
valaki, ki tán meghallotta, hogy vannak itt; tréfából rájok akart ijeszteni.
Gyere ide közel hozzám és ne félj, szép angyalom. Áldom az Istenét, aki igy
megijesztett, hogy úgy simulsz hozzám, mint a kis csecsemő anyja kebelére.
-
De hát ha Jancsi volt? Istenem! akkor nem látom többé a napot, ha megismert,
úgy végem van. Előbb is hogyan fenyegetett, most is reszket a lelkem belé, ha
rá gondolok.
-
Dehogy ő volt, galambom, dehogy ő. Hallottam, mikor előbb hazament, olyan
szomorú nótát fütyölt, hogy megesett a szivem rajta. De előbb majd
elárultad magad, édes kis félénk gerliczém; ha
akkor meg nem esküszöl, rád emeli a kezét, akkor pedig vagy ő, vagy én halálfia
lettünk volna. – Kár volna pedig két ilyen jó katonának, mint milyenek mi
vagyunk, ha nem a csatatéren ellenség fegyverétől, hanem egymás által esnénk
el.
- Zörgésedre, halálos félelmeim
közepett is, eszembe jutott, hogy közel vagy, hát ez bátoritott föl egyedül,
hogy megtegyem. De hallottad, h amisan esküdtem! megver érte az Isten, ezen és
a más világon!
- Nem ver biz az, édes Erzsikém, a
huszár szeretőjét nem veri meg az Isten; mi édes gyermekei vagyunk neki, azért
hát csak megáld, ha minket boldoggá tesztek. – Gyere beljebb, édes szép
virágszálam, ott nem ijeszt meg majd senki. Hadd csókoljam le könnyeidet és hadd
öleljek el szivedből minden félelmet.
Lassan beszélgetve beljebb vonultak,
nem lehete többé künn az utra neszöket kihallani.
De Jancsi nem veszté el szavuknak
egyetlen egyét sem, csókjuknak csattanása szivét rázá meg, mert az első
fájdalom rohama után, visszanyervén eszméletét, eszébe jutott, hol hagyta el
őket, tehát a kétségbeesés halálnyugalmával visszafordult s hogy el ne árulja
magát, az előbbi módon előre csúszott, mindenütt az út mellett, mindenütt
utánuk. Mikor amazok beljebb vonultak, ő is utánuk, miként a kígyó, a bokrok
között. A szerlemesek szélsuhogásának vélék a mindig mögöttük zörgő leveleket, a susogást, mely lépteiket követé,
azért bizton örültek egymás enyelgésének, elfeledve félelmet, aggodalmat s csak
szerelmüknek élvén és gyönyöreinek.
De Erzsi szive nem vert sebesebben
Bandi öleléseire és forró csókjai viszonzására, mint ezeknek látásán és
hallásán a Jancsié; egy sóhajukat sem veszté el; de ha ő szivének minden
dobbanása boszuért kiáltott megcsalatásáért, míg amazok szive szerelmet és
boldogságot élvezett.
II.
A BŰNHÖDÉS
Másnap reggel templomba hivá a népet
a harangok messze elhallatszó zúgása.
A rendes templomjárókon kívül még
tömérdek kiváncsi nép is tolult a templom felé, mert a helységbe állomásozó
huszárok is ki voltak rendelve a szokott ünnepi tisztelgésre. Többen maradtak
künn a templom előtti téren bámulni a huszárokat, mint kik bementek hallgatni
az Isten igéjét.
De gyönyörüség is volt e fiatal
vitézeket látni, mert mind egy szálig lóratermett, büszke, szép fiuk voltak.
Legszebb volt köztük Bandi. Kis pörge bajusza alatt mosolygó ajkain s életkedvtől ragyogó szemein nem egy leány
tekintet andalodott el. Tüzes, prüszkülő lovát lábainak egy szoritásával
felágaskodtatá, míg ő maga úgy megült rajta,
mintha minden izma aczélból volna. De ő nem sokat törődött a rábámuló
leánysereggel. Közéjük nézett egyet-egyet, de csak hogy Erzsit keresse köztük.
De azt mindig hiába keresé kutató tekintete s igy előbbi jó kedve is mindig
alább-alább szállott, mert igen számitott reá, hogy majd milyen szerelmes
pillantásokat fog reá vetni a szép leány, ha majd ő lesz a legbátrabb,
legszilajabb legény az egész században.
Most
vette észre, hogy a legénység közül is hibázik egy. Ez utáni kérdezősködésére
azt felelték neki, hogy Barna Jancsi ma reggel hirtelen megbetegedett s úgy
kényszerült otthon maradni.
Bandinak
szive sebesebben vert, mikor az jutott eszébe, hátha Jancsi megtudta tegnapi
találkozásukat és most talán kérdőre vonja Erzsit s ez oka elmaradásuknak.
**
Barna
Jancsi reggel csakugyan, mikor indulóra kiált a legénység, betegnek jelenté
magát s az istállóban lova mellé feküdvén, otthon maradt. Szó nélkül, néha-néha
egyet nyögve feküdt szalma nyughelyén, míg a fiuk mind egytől egyig
eltávozának.
Ekkor
fölkelt, az istálló ablakához fölkapaszkodott és fürkészve tekintett az
utczára. Szemügyre vett minden leányt, kik ünnepiesen felöltözve haladtak a
templom felé. Végre láta közeledni egyet messziről, piros kendővel fején, rövid
szokolyába és magassarkú kopogós csizmában. Ez volt a legszebbik, a
legnagyobbik. Jancsinak egész testét reszketés fogá el ennek láttára, leereszté
magát az ablakpárkányzatáról s az ajtónak rohant. De a felindulás annyira erőt
vett rajta, hogy az ajtóhoz érvén, egy lépést sem tudott tovább tenni, lábai
mintha földbe gyökereztek volna, nem birák őt egy lépésre sem tovább vinni. Pár
perczig állt ott, lélegzet után kapkodva, meredt szemekkel, mozdulatlanul.
Aztán nagy erőmegfeszitéssel fölemeli két karját, kezeivel végigsimitá arczát s
vánszorgó lépésekkel haladt ki az utczaajtón Erzsi után, mignem utóléré őt.
Jéghideg kezeivel érinté Erzsi kezét, ki ez érintésre ijedve hátra tekintett és
csodálkozva látá itt Jancsit, kit szinte a kirukkolt legénység közt vélt lenni.
-
Mi bajod, Jancsi, hogy olyan halovány vagy, mint a meszelt fal? – kérdé őt
Erzsi részvéttel.
-
Nagyon beteg vagyok, szép galambom, alig tudtam magamat ide vonszolni, de
tudtam, hogy erre jössz, hát ide jöttem utánad, hogy kérjelek, ne menj a
templomba, gyere hozzám, ülj le mellém, ha öledbe hajthatom fejemet, úgy
hiszem, majd jobba leszek.
Erzsi
Bandira gondolt és kérőleg mondá Jancsinak:
-
Engedj a templomba mennem, hiszen nem sokáig tart a mise s aztán mindjárt ide
jövök hozzád s itt maradok!
-
De már akkor késő lesz, én most akarom, hallod! – mondá Jancsi kemény hangon s
megfogván Erzsi kezét, oly pillanatot vetett rá, hogy az büne tudatában jéggé
dermedni érzé vérét, elsápadva hajtá le fejét és szó nélkül követé Jancsit, ki
őt inkább huzá, mint vezeté lakása felé.
Oda
érkezve, Jancsi előre lépett be az utczaajtón, Erzsi pedig hátrafordult és
sovár szemekkel kiséré a templomba haladókat s nagyot sóhajtva gondolá, milyen
boldogok azok, kik oda mehetnek és Bandit, az ő Bandiját láthatják, ki ellenben
csak őt fogja keresni és elszomorodva tér haza, ha majd nem találja ott.
Nemcsak
önön fájdalma, kedvese látásának nélkülözésén, hanem Bandi majdani
elszomorodásának elgondolása, vagy pedig előérzett úgy elfogták egyszerre a
leány szivét, hogy midőn Jancsi után belépett az utczaajtón s az visszafordult
feléje, nagy nehéz könnycseppeket látott legördülni a leány arczán. E látványra
végkép eltünt minden szelidebb kifejezés Jancsi vonásaitól és elsötétült,
elvadult arczczal mormogá fogai között.
-
Verje meg az én Istenem, mennyire szereti ama tejképű kölyköt! csak azon
gondolat is megrikatja, hogy most az egyszer nem láthatja őt, hátha tudná, hogy
soha nem fogja többé látni.
Egész
udvaron senki sem volt, mert a háziak mind a templomba menének, igy hát
észrevétlenül, szó nélkül mentek rajta keresztül az istálló felé.
Mikor
oda beértek, Jancsi betevé Erzsi után az istállóajtót s csak a keskeny
nyilásokon, mik ablak helyett szolgáltak, jött be imitt-amott némi világosság s
igy félhomályban maradának. Szó nélkül ült le Erzsi a szalmanyughely mellé,
várva, hogy majd Jancsi oda fog feküdni. Összetett kezeire nyugosztá fejét s
elmerült gondolataiba.
A
huszár lova, jól ismervén a leányt, barátságosan nyeritett feléje, várva a
szokott kedveskedéseket, mert azelőtt mindig volt Erzsinek egy-egy hizelgö
szava Jancsi kedves lovának, Szikrának számára. De most észre sem vevé azt,
kezeit nem emelé föl, hogy megsimogassa és megveregesse a lovat s a szegény
állat lábaival kapálta a padlót türelmetlenségében, vagy talán, hogy őt magára
figyelmeztesse. De Erzsi folyvást lehajtá fejét. Az Isten tudná miről
gondolkozott, vagy mi fájt úgy neki, hogy szive úgy elszorult belé s majd
megszünt dobogni.
Jancsi
az ablaktartó láda felé ment, belőle egy tárgyat vont elő, mely midőn avval egy
ablakhasadék mellett elhaladt, hosszú csillogást vetett, mint az ércz, ha
világosság éri. Aztán csizmája szárába dugá s oda lépett Erzsihez, keményen
megfogá annak kezét és fölrántá őt magához. Föltekintett a leány e váratlan
durva bánásmódra és elsikoltá magát, amint a félhomályban Jancsinak elsötétült
arczát s irtóztatón fenyegető tekintetét megpillantá.
-
Az Isten szerelmére, mi lelt Jancsi, Meghalok félelmemben, ha igy tekintesz
reám!
Nem
kapott feleletet, oda vonszolá őt Jancsi a jászolhoz, belőle kivett egy kötelet
s a gyengén küzködő leányt odakötözé a jászolgerendához.
Egyetlen
szó nélkül tevé azt, csak sebes és nehéz lélekzete hallatszott, mely borzasztó
volt, mint a halállal tusakodónak fuldokló véghörgése.
Midőn
egésze oda kötözé a leányt Jancsi, leoldá fejéről a piros ünnepi keszkenőt és
nyakáról is a kis kendőcskét, mi a hófehér ingváll fölé volt szoritva, aztán ki
akará oldani, de kápráz szemeivel nem láthatván jól, durván fölszakitá a kis
szük mellénykét. Azután lehasitá a fehér, hólyagos ujjú inget, mire a leánynak
sima fehér s még a patyolatnál is gyengébb kebele, kerekded vállai és gömbölyü
karjai egészen fedezetlenül maradának. A szemérem, e haláltusa közepett is,
pirosra festé egy pillanatra Erzsi arczát, de aztán ismét halvány lett és
irtózattal mereszté borzalomtól kitágult nagy fekete szemeit Jancsira; félőrült
kandisággal kiséré ennek minden mozdulatát, de ajkai nem birtak egyetlen kérő
hangot kiejteni.
Midőn
már csak a kis rövid rokolya maradt a
leányon és testének egész felső része meztelen fehérlett keresztül a
sötétes homályon, ekkor Jancsi keresztbetett kezekkel állt meg a leány előtt,
miként a kérlelhetetlen, szigorú, de igazságos biró a végitéleten, s igy szólt
a leányhoz:
-
Meg fogsz halni, Erzsi! Tegenap azt esküdted, hogy szeretsz; de hamisan
esküdtél, hazudtál s engem megcsaltál. Én azt esküdtem, hogyha bünös lennél,
elevenen fogom szivedet kitépni; én megtartom eskümet, én valót mondtam.
Szivedet másnak akartad adni, miután az az enyém volt. En nem lehet. Ha enyém
nem, másé sem lehet. Hóhérod leszek, amint te ördögöm levél. Gyilkossá leszek
általad, amit te hazuggá levél csábitód által, hazuggá, hitszegővé e fajtalan
kölyökért. De miért is lennék én jobb náladnál? Te irgalom nélkül csaltál meg,
én irgalom nélkül foglak megbüntetni. Jobban szeretlek anyám sirjánál hová
gyermekkoromban vasárnaponkint imádkozni jártam. Téged is ott ismertelek meg.
Könnyezve tekintettél reám, mikor anyám fejfájáról fejemet fölemeltem. Azóta
mindig szeretlek. Az Isten látja lelkemet, csak a hazát szerettem náladnál
jobban. Ez ellen is vétettél mert elraboltál tőle engemet, megöltél e tetted
által engem. már most nem dicsőséges és hasznos halállal a csatatéren fogok
elesni, hanem mint törvény által elitélt gyilkos végeztetem ki; pajtásaim, kik
eddig testvérként szerettek, lesznek törvényszerinti hohéraim. De verjen is meg
az Isten érte, ne legyen már többé nyugtod a más világon se! Háromszorosan
átkozzon meg apád, anyád, mint megátkozlak én. Járj haza sirodból, siratni
bűnödet, míg az meg nem bocsájtatik. Az Isten pedig legyen süket minden
fohászodra, ne találjon egy szikra irgalmat számodra, hogy mindörökké űzzön
átkom a világ végéig!
A
leány tekintete által még inkább felháborodva és megzavarodva, őrült
fölkiáltással húzza elő csizmájából az előbb oda dugott széles, kifent kést és
magasra fölemelve Erzsi feje fölött villogtatá azt.
Erzsi
a borzalomtól tébolyszerű merevséggel bámult minden mozdulatára. Arcza a
homályban zöldes haloványnak látszott, mint a halottaké; fekete haja, melynek
egyes fürtei az előbbi kegyetlen vetkőztetésnél kibomlottak a szalagból,
halálveritéktől, mely homlokán gyöngyözött, arczára és nyakára tapadt és
végigsimult lihegő kebelén, melyet
koronként lázas remegés, mi egész testét megrázá, reszkettetett meg. Szemei
kisértetileg kitágulva meredtek Jancsira, míg az beszélt hozzá előbb, most meg
még nagyobbak lőnek, midőn azokat fölemelé Jancsinak magasra emelt kezéhez,
melyben ez a villogó kést – hegyével lefelé – tartá a leány fölött.
A
gazdájához szokott ló, mintha ösztönszerüleg sejtené annak irtóztató szándokát,
félénken nyerit és nyugtalanul tépve a kötőféket, forditja fejét a két szerencsétlen
felé, kik nem látva, nem hallva egymáson kívül semmit, még mindig mozdulatlanul
állnak ott, mint a boszuállás és a rémület szobrai.
Ekkor
egyszerre megkondult a nagy harang ünnepélyesen, lassan, mi a szentség
végfelmutatását és a mise végét jelenté. A nemsokára hazatérő emberek jutának
Jancsinak eszébe, sietett hát véghezvinni tettét, nehogy abban meggátoltassék.
Balkarjával átfogá Erzsi derekát, úgy, hogy kezével még annak balvállát és
hátra feszité, s egy vad éles sikoltással mélyen a fejér kebelbe üté kését.
Magasan szökel föl a vér és melegen boritá el Jancsi arczát, ki eszméletlenül,
állati vérszomjjal tartá martalékát kezei között. Orrlyukai kitágultak, ajkait
fölnyitá, mintha fogaival akarná széttépni áldozatát, kinek feje a döfésnél
hátra esett és kinek elalélt, elnehezedett testébe mélyen vágtak be az őt tartó
kötelék. Megforgatá a lány kebelében a kést Jancsi aztán kihuzá és messze
elhajitván magától kezével nyult a tátongó sebbe. Midőn kihuzá onnét, görcsösen
szoritva ujjai között egy véres tömeget és fölkaczagva, a leánynak haláltól
kimeredt szemei elé tartá és ott marczangolá, míg a vér csurgott le kezeiről a
padolatra.
-
Látod, látod, leány – szólt végre -, im itt a szived; mondtam, hogy elevenen
szakasztom azt ki kebledből, ha hűtelen lesz hozzám, ha enyém nem, de másé se
legyen az. Egykor térden állva kértem volna az Istent szivedért, most a
kutyának vetem. Miért nem szólsz, miért nem rimánkodol, hadd mutathatnám százszor
és örökre: nem, nem, nem! nincs kegyelem, nincs irgalom ilyen bűnös számára,
mint te vagy! nem, nem! De mégis, miért vagy olyan csöndes, miért nem szólsz
egy hangot sem? Azt gondoltam, majd sirva fogsz kérni, majd rimánkodol, de te
hallgatsz. Hát nem fájt a kés döfése, annak a nagy, éles késnek a szurása? Hát
nem fájt, midőn ennen kezeimmel, melyekkel egykor annyit simogattam piros
orczádat, szakasztám ki szivedet? – Istenem, Istenem! – szólt körültekintve és
eszméli kezdve – mit tevék? Meggyilkoltalak! – sikoltá és lerogyott a leány
lábaihoz és átkulcsolván azokat, magához szoritá őt. Aztán fölugrott és sebesen
leoldá a köteleket, melyek a leányt a fához szoriták s gyöngéd figyelemmel
szalmaágyára vivé, ott letevén, rábámult, mintha nem tudná megfejteni,
megérteni a történteket. Végre könnyekbe tört ki és sirt, zokogott keservese,
mint a gyermek, ráborult a leány hideg holttestére, végig csókolta arczát,
véres kebelét s gyöngéden, mint anya gyermekének, fogá be szépen, csendesen,
kimerevülni kezdő szempilláit, fölvevé a földről kis kendőcskéjét s avval
betakará meztelen vállait és mellét.
Ezt
elvégezvén, leült melléje s egyetlen hang nélkül, mozdulatlanul ült ott, míg a
háziak s néhányan pajtásai közől, kik őt látni akarák, hozzája beléptek. Amint
ezek az elkövetett iszonyú tettet észrevevék, mindjárt körülvevék őt s ő
nyugodtan kelt föl, igy szólván hozzájok:
-
Én tettem. Nem tagadom el, ne is féljetek, nem akarok elszökni. Temetessétek el
szegényt, tisztességesen, minden vagyonomat költsétek reá.
Még
egyszer végig csókolgatá Erzsije hült tetemét, ki egy hang, egy sóhaj nélkül
halt meg, előbb a rémülettől még mielőtt szivébe merült volna a kés.
Békés
követé társait kifelé. Az ajtóba találkozott Bandival, ki díszöltönyében de
arczán a ijedtség sápadtságával rohant be az istállóba, meghallván a
künállóktól az iszonyú tettet. Rá sem tekintett Jancsira, de ez még hallhatá,
midőn az ben egy irtóztató kiáltással a szalmára veté magát. Amint elgondolá
Jancsi, mit kell vetélytársának most szenvednie, még nyugodtabb lőn, lassankint
kezdett szivéből amaz iránti gyülölete is oszolni.
-
Az igaz – gondolá Jancsi magában -, hamar meg fog vigasztalódni, de most
legalább szenved és könnyei keserüek és sóhajtásai kinosak, miként enyéim. Mert
Erzsit még szerette, még nem unta meg, mint Borcsát, meg a többit, hát szenvedni
fog elvesztésén és meglakol végső napjaiban. Ezek pedig végső napjai lesznek,
mert az igazságos Isten nem fogja őt élni hagyni, míg ismét megvigasztalódik.
Érzem jól, nemsokára ő is meg fog halni, bubánata közepében vesz el, mikor még
nem lesz szeretője, aki megsirassa és ekkor olyan egyedül lesz halála óráján,
mint én. Igen, ezt hiszem s ez megnyugtat.
Kapitánya
elé vezették, ki becsületes magyar ember volt és szereté Jancsit, csendes,
józan magaviseletéért és hősies vitézségeért a csatákban. Elrémülve tekintett
reá, midőn a vádat hallá ellene, nem tudá megmagyarázni, mi vihette Jancsit e
cselekedetre.
- Igaz-e az Jancsi? – kérdé tőle.
-
Igaz, kapitány uram! – felelt reá Jancsi szilárdul. – Jó volt hozzám kapitány
úr mindig, hát csak arra akarom most is kérni, végezzenek velem mentül
hamarább. Én bevallom, amit tettem. Nem mentem magamat. Gyilkos vagyok. De,
hogy bünös vagyok-e azért, a felől csak az Isten itél.
Forrás: Petőfiné
Szendrey Júlia eredeti elbeszélései – Petőfi-Könyvtár VIII. füzet –
Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán – Összegyűjtötte és
jegyzetekkel kísérte Bihari Mór – Mühlbech Károly rajzaival Bp., 1909. Kunossy,
Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése