(Részlet)
Láttuk,
mennyire gonosz fátuma Jókai alakjainak a gyönge pszichológia. Nem volna teljes
a kép, ha néhány vonással meg nem mutatnók, hogy a fátum magára a költőre is
kiterjed. Jókai hősei a részletekben össze nem függő, lélektani egység
hiányával levő alakok. Ez a költőre vonatkoztatva annyit tesz, hogy Jókai
tulajdonképpen improvizálja alakjait, helyzetről helyzetre. Bizonyos
tekintetben e rögtönzés bélyegét látni meséin is; nála a mese nem fejlődik
költői következetességgel, hanem szeszélyesen csapong s hatásokat keres,
melyeket csak a pillanat rögtönözhet az egész rovására. E szempontból Jókai
költészetét csakugyan improvizált hatások költészetének lehetne neveznünk1 és
éppen nem csodálkozhatunk, ha néha valami kedvenc eszme, tetszetős ötlet,
meglepő humoros vagy tragikai fordulat kedvéért áldozatul esik a mese
valószínűsége, az alakok belső egysége. Mondanunk sem kell, hogy ily
körülmények között maga az egész regény is csak hevenyészett dolog benyomását
teszi, hol a részek aránya, egymástól függése egészen az író kényén fordul meg.
Pedig a regény olvasásánál a legkiválóbb élvezetekhez tartozik, ha a véletlen
játékában is ott látjuk a szükségszerűséget, amint az események szálait fonja s
végül csomóra köti. Ez élvezetről Jókainál le kell mondanunk; regényei
fejlődését inkább kötetszám szerint mérhetjük, s újabban rendesen a hatodik
kötet jelöli a vég kezdetét. Miért nem a harmadik vagy a tizenkettedik? – Ki
tudja! Valószínűleg, mert hat – több a háromnál; a hetediktől pedig már
elijedne az olvasó. Szabad-e itt a gyakorlati emberre is utalnom? A vátesz
mellett egy kissé az augurra, a divatos íróra, aki tudja, hogy hat kötete úgy
elkel, mint három? Meg sem közelíteném a dolgot, de maga Jókai jogosít föl rá,
midőn például elmeséli nyilvános ülésen 2 a bámuló ellenzéknek, mennyi regényt
kell neki évenkint megírnia, hogy csak lefizethesse adóját. A rosszakaratú
kritikus ilyenkor azonnal a kötelességtudó honpolgárt dicséri, és mód nélkül
sajnálja, hogy a jeles író kötelezettségének nem aranybányákból, hanem képzelme
robotjával tesz eleget.
Különben
aki oly könnyen ír, mint Jókai! Aki lelkét pihenteti,3 mikor regényen dolgozik!
És mégis! A mesés termékenység átka Jókain is beteljesül; regényein a gépszerűség
bélyege mindinkább kinyomódik, s a költő úgy tűnik elénk, mintha a múzsák
fizetett hivatalnoka volna, kinek akták helyett évenkint bizonyos kötetszám
regényt kell földolgoznia. Mert végre a leggazdagabb erű rögtönző is kimerül;
már ismételt dolgokat újra ismétel, meséibe észrevétlenül régi alakjait
csúsztatja, sőt mesét is más csak előbbi meséi szálaiból sző. Ilyenkor azután a
költő intuíció helyébe a körmönfont számítás, a természetes könnyűség helyébe a
virtuóz puszta ügyessége lép. Ez ügyességgel nem ritkán lépést tart az író
becsvágya; azt hiszi, halad, mert minduntalan maga magán túltenni törekszik. S
az eredmény? Csak az eredeti hibák nőnek arányban a költő becsvágyával és
gyorskezűségével. Pedig újabban a virtuóz mellett a filozófus is kifejlődött
Jókaiban. Ma regényeibe, többi rögtönzései mellé társadalmi, etikai problémákat
is rögtönöz, és szeszélyes alkotásainak,m int mondani szokás, mélyebb alapot
vetni törekszik. Ó ezek a regényekbe belefújt problémák! Mintha a gyönge
pszichológia már eleve képzeletivé nem tenne minden megoldást! S mintha a
társadalmi diót törő regényíróból nem a könnyed és ez esetben könnyelmű
fabulator rína ki legerősebben! Sőt problémás költőnkben, kihez a „gondolat
halványsága” oly kevéssé illik, még a mesemondó is veszt eredetiségéből.
Ha
a kabinetek titkait, bankárok műveleteit, politikai imposztorok cselszövényeit,
a nagyravágyó klérus fondorkodásait, a hadsereg szállítói szörnyű
gazemberségeit regényesíti; ha szép géniusza a Cagliari hercegekkel, Caldarive
márkinőkkel érintkezik4: jó szelleme, eredetisége egészen elhagyja, és Jókai,
igen, Jókai regénye a legszebb intenciók dacára tőszomszédja lesz a
„Sensations-roman”-nak, és lehet benne olvasni a korszerű társadalom nagy
imposztorainak rútságait, mint akár valami colporteur-hozta olcsó füzetben.
Természetesen kevésbé borsozott kiadásban, mert Jókai mindig gondol arra, hogy
énekesnői, rouée-i viselt dolgait tizenöt éves lánykák is olvashassák.
Jókai
legalábbis akar olyan nagy moralista lenni, mint amilyen mesélő. Újabban
írónknál a filozófussal egész természetesen a problémafejtő is föltámad. Az Egy
az Isten végszavában egy csomó történeti jegyzet után a következő sorok
állanak: „Igazolnom kellett (a jegyzetekkel!), hogy az eseményeket nem a
véletlen, nem a vakeset, de valóban egymással küzdött erkölcsi ellentétek
következetes harca idézte elő; mely erkölcsi tusa érezhető volt a családi
tűzhely magányától elkezdve egész a csatatérig, s kiterjedt a kormányzat
magaslatáig, mindenütt követelte áldozatait, romokat hagyott maga után, s
végződött az egyik fél teljes bukásával; s amely bukás annál nagyobb volt, mert
a hatalom korlátlan birtokában levő eszme vezetőit rántotta le a porba.” Nemde
szépen fejtegeti Jókai regénye alapeszméjét? S mégis mit bizonyítanak e sorok?
Csak azt, hogy az író műve „valószínűségét” nem a regénnyel, hanem az
odabiggyesztett semmitmondó jegyzetekkel akarja bizonyítani; s végül azt, hogy
a korszerű „Cultur- und Sittengemälde” zsargonja már Jókai regényébe is
behatott.5
A
problémákon kívül Jókai újabban nagyon megszerette Verne természettudományát
is, és amint regényeiben találkoztunk – szerencsére ritkán – titkos ajtókkal,
süllyesztőkkel és a regényromantika e4gyéb bútorzatával; pozitív korunk
ízlésének megfelelőleg most természeti titkok süllyesztői nyílnak meg előttünk;
képzelődésünk öröme nem többé a lovagvár, hanem az ichor lesz és a repülőgép.
Jókai a pszichológia terén kezdettől csodatevő volt: most már a természetben is
mágus; s így nincs mit bámulnunk rajta, ha képzelmével a jövő században csakugyan
megteremti a millenniumot. A prózai embert csak az bántja, hogy mindez a
költészet nevében, a költői szabadság nevében történik. – Különben nem
érdektelen megfigyelnünk, hogy már Jókai első nagyobb művében6 föllelhetjük
azon természettudósok típusát, kik újabb regényeiben a világot átalakítják.
Csakhogy ott még ironizálja Jókai Rónayt, ki örökké égő lámpáson, repülőgépen
töri a fejét; ma már trónusra ülteti. Hanem igaz! azóta a természettudományok
nagyot haladtak és – az író is!
De
nem tudom, hol kalandosabb Jókai, ha új csillagot keresni a mindenségbe röpül,
vagy ha történetét nyomozni idegen országokba száll? Különösen e ponton
mutatkozik az, mit, még Jókainál is, erőltetettségnek, túlzásnak lehetne
neveznünk. Azért szinte sajnálom, hogy Jókai Turgenyev hazájába tévedt7,
Puskint vette regénye hőséül. A mesés Oroszország! mily hatkötetes mesévé válik
még Jókainál! Anyrgin költője – a szokásos történeti jegyzetek dacára –
groteszk, félelmesen komikus, opera-balettszerű történet középpontja lesz.
Csakugyan mintha zenétlen operát hallanánk, s fantasztikus bábok táncolnának
előttünk. A „költő” egyebet sem, tesz, mint görögtüzet gyújt, a színpadi
világítást eszközli, s díszleteket fest. Csakhogy a görögtüzet Jókai már
sokszor meggyújtotta, e világítást sokszor használta, s a díszleteken is csak a
rikító színek az újak. Ha meg is haragszanak, ki kell mondani: Jókai a
kölcsönkönyvtár számára írta orosz rajzait. Azért nem állítjuk, hogy könnyen
utánozni lehetne, hanem a genre, az mégis sokat levon ily féle művei értékéből.
Ugyan e regényében az író Puskint, valamelyik őse puszta neve után a karthágói
Hannibáltól származtatja le. A „jegyzetekben” ugyan elmondja, hogy ez nem igaz,
hanem mégis: „regényben szebben hangzik”. A regény csupa ilyen hamis, operai
„szebben, félelmesebben, csodálatosabban hangzik” gyűjteménye. Igazán
szerencse, hogy Jókai romantikája rendesen csak külsőségekben puffog el; rikító
színű, de nem mérges.
Hanem
a rikító szín újabban annál jobban elömlik az író stílusán, leírásain. A
hiperbola szelleme, mely Jókai hőseiben kísért, amott is mutatja erejét. Hogyan
pompázik például az a leírás, mellyel orosz regényében a Néva átadását
rajzolja! Mintha a finom árnyalatok, az egyszerű részlet iránt egészen érzékét
vesztette volna: képzelme csak a vörös színre hevül. Mily más képet ad az Új
földesúrban a Tisza kiöntéséről. Az igaz, a Tisza nem a Néva, hanem az író mai
modora sem az akkori. Az új földesúr leírása mellett a részletek elevenségére,
tiszta kirajzolására nézve hamarjában csak Stendhal „Waterlooi csatáját”
(mesteri leírás!) említhetném. És mily nyugodt a rajzoló keze, mily finom
számítással fűzi a részleteket egésszé! A számító Jókaiban ma talán még
nagyobb, hanem a hatásvadászó is. Ma egészen a „nagyszerű” rajzára adta magát:
épp azért virtuóz képein mindig a műhely bélyegét látom; megérzik rajtik a
„parti pris”8.
És
érezni lehet azt az írón, valahányszor nagyon messze kalandozik a múltba, vagy
idegen országokba, távol hazájától. Jókain újra bebizonyul Antacus meséje: ő is
akkor legerősebb, ha „itthon” marad. Midőn regényében valami közelmúlt esemény
képezi az eszmei középpontot, melynek rajzában a genre-szerű mellett a hazafi
pátosza és humora is szabad tért nyithat magának: akkor Jókai igazán eredeti,
sokkal eredetibb, mint mikor problémákat megold, vagy egy kissé Vernét
utánozza. Ilyenkor még hiányos pszichológiája is érdeket nyer a kutató előtt.
Amint az öreg Dumas könnyű regényei a francia „naturel”-t elevenen tükrözik:
úgy mutatják Jókai művei is élénk színekben a magyar típus vonásait. Jókai
irodalomtörténeti fontosságát, úgy hiszem, nem kis részben e ponton kell
keresnünk.
S
innen talán rövid áttekintést vethetünk a viszonyokra, melyeken Jókai írói
pályája áthaladt. A kiindulónál Jósika romantikája és a népies irány behatása
áll; a kalandos hajszája és a költészetben a magyar eredetiség zseniális
ébredése. Jókai első regénye (Hétköznapok, 1846) mint a kélt behatást élénken
bizonyítja. A forradalom tüzében a romantikus és népies elem Jókaiban mintha
összeforrott volna. A forradalommal szembe4n költőnk a „lelkesülőkhöz”
tartozott; azon ifjakhoz, kik az eszményt azonnal átvették az életben, kik
legalább percekre, azt hivék, hogy történetet csinálnak, ha a francia
forradalom jeleneteiért lelkesülnek, s akik előtt a politika csak a költészet egy
alfaja volt, az élet pedig szónoklat, lelkesülés, önfeláldozás, a hősiség
bravúrja. Az ilyen idők emberei nem csoda, ha mindenért lelkesednek, csak az
egzakt pszichológiáért nem. S ha még regényírók is, kik kezdettől a romantika
befolyása alatt állottak, soha többé jeles pszichológusok nem lesznek.
Majd
meg azon idők következtek, hol „elbuktunk és aludhattunk”. Jókai azok közé
sorakozott, kik az alvó álmait szövék a nemzeti múltról, a magyar faj erejéről:
mulattató, bátorító, búfelejtő álmokat. Regényeiből a bizalom, a remény, az erő
érzetéből fakadó humor beszélt. Az olvasó mesét kért, s Jókai tudott elevenen
mesélni. Szigorúbb pszichológia szükségét se az író, se olvasói nem érezték.
Megint
fordult a kocka, s miért nemzedékek reménykedtek, amiért szenvedtek: az most
előttünk áll, nem álom többé, hanem valóság. Az utóbbinak nincs olyan mutatós
külseje, mint az álomnak;> az ébredés után jön a kiábrándulás. Az élet
iskolájában nem röpülhetünk, még a járást is tanulnunk kell. Jókai e fordulatot
is tükrözni akarja regényeiben, s bányászai, gyárosai nagy szóval s még nagyobb
tettekkel hirdetik a komoly munka, a férfias meggondoltság, a lassú művelődés
hatalmát. Hanem megtagadhatja-e Jókai eredeti irányát? Kissé ideológus, s
nagyon romantikus marad, ha még úgy adja az Országházban az „öreget” s
pszichológiája báró De Manx módjára kúszik a fellegekhez, ha a költő még úgy az
életbe tekint. Irányának hőse most is csak renommista nagyember, kinek minden
tagja külön mozog: s az író sem tehet róla, hogy ilyen hőssel a regény valósága
végre is csak félig humoros, félig patetikus tréfasággá lesz. Egy kis gyanúm
van, hogy ezt maga az író is jól tudja.
Hanem,
most már, úgy gondolom, másféle pszichológia ideje is elérkezett. A magyar
regény ne csak a „délibábot” tükrözze, hanem igazán jelen társadalmunkat. A
regény ne csak az író játéka legyen, hanem tanulmány is: „étude”, mondaná a
francia. Várjuk azt a regényírót, ki a magyar embernek, a nemzet törekvéseinek,
társadalmunk fejlődésének realisztikus mértékét veszi. Ez nem fogja a magyart
oly nagy természettudóssá tenni, mint Jókai, s nem fogja megengedni neki, hogy
egy csapásra egész földrészből virágos kerteket varázsoljon; ennek hőse se
dicső apostollá, se nagy fölfedezővé nem lesz, hanem megtanulja jobban becsülni
az akadályokat, melyek az életben a törekvések elé gördülnek. Ez a regényíró
nem szuperlatívuszokból, költői ötletekből fogja megalkotni jellemeit, hanem a
valóság szövetéből; föltünteti bennök az eredeti természet hatalmát, az
indulatok játékát, a viszonyok befolyását. Különösen mélyebben fogja rajzolni a
rosszat, s fölmutatja azt a csodálatos összefonódást, mely azt az életben a jó
tőszomszédjává teszi. Élesebben fogja látni a különcségeket, a kinövéseket, a
lélek elvadulásait. – A magyar regénynek „új embere” így nem lesz többé a genre
sujtásaival földíszített hiperbola, nem lesz ezermester és vívómester, hanem
lesz – sokkal művészibb tárgy. Ily fölfogás mellett megmarad humorunk, csakhogy
mélyebb lesz; szatíránk, csakhogy élesebb lesz; pátoszunk, csakhogy valódibb
lesz. Folyton ez a hős bántja képzelmemet; s ezt okozza az olvasó, ha Jókaival
szemben talán egyoldalú valék.
*
Láttuk
Jókaiban a pszichológust. De hol marad, kérdezhetik, a kitűnő elbeszélő, a
népies nyelv mestere, a jeles festő, kinek néhány rajza a legkiválóbb írókéval
versenyezhet? S nem érdemel-e külön fejezetet Jókai humora? Egész külön
dolgozatot. Hanem most az egyszer úgy voltam Jókaival, mint botanikus valami
növénnyel; megfosztja a szép virágkelyhet minden ékességétől, hogy jobban
megláthassa egy-egy rejtett szálát. Barbár munka, de nem érdektelen, legalább
rám nézve nem. S épp azért bocsássa meg az olvasó, ha szinte feledők, hogy
egyik élő költőnkkel van dolgunk; néhány pillanatra Jókai Mór nem volt előttem
egyéb, mint az a hetven-nyolcvan kötet regény, melyet tőle olvastam.
1)
Csakhogy az improvizátor mellett nem szabad felednünk Jókaiban az ügyes
számítót sem. Ő kezdettől tiszta tudatával bír a hatásnak, melyet előidézni
akar, s kitűnően ismeri annak eszközeit is, annál gondtalanabbul játszhatnak
azután ötletei. Hogy számításaiban gyakran naiv, nem változtat a dolgon.
2)
1880. decemberi beszéde
3)
Az Eppur si muoveban Jenőfi mondja ezt a költő helyett. Az ilyen véletlenül
ejtett kis szavak néha nagyon jellemzőek. Kiváló regényírókat lehetne idéznünk,
kiknél az írás igazi kényszerűség, fájdalmas munka volt. Flaubert igazán
beleizzadt, hányta, veté magát szobájában, ide-oda futkosott, mielőtt gyakran
két-három sort is le tudott írni. Néha egy szóért éjjel ágyából felszökkent.
Balzac alakjaitól szabadulni alig bírt. Az utcán nem is emberekkel, hanem
regénye alakjaival találkozott. Nálunk Kemény is fizikuma egész megrázkódásával
dolgozott. Egy kicsit mindig életökből is adtak regényeiknek. Ez esetben a
munka nem pihentetett, hanem emésztett. Az alakok könnyű kihámlása az író
képzelméből gyakran csak azt mutatja, hogy nem kellett érettök mélyre
leszállani. Jókait leghamarabb az öreg Dumas-sal lehetne összevetni, ki
mindenesetre nyugtalanabb volt, ha jó omlettet kelle készítenie, mint mikor hőseit
párbajra bocsátá. Artagnanról tudta, hogy az úgy táncol, amint ő fütyül, hanem
az omlett könnyen elromolhatott volna.
4)
Egy az Isten
5)
Mellesleg megemlíthetjük, hogy írónkra egyáltalán veszélyes dolog, ha regényeit
elő- vagy utószóval ellátja. A kritika ilyenkor sokszor elhagyja, mintegy
bosszút áll, hogy az író különben is nem egyszer ötödik keréknek tekinti.
Például keresve nem mondhatnánk hibásabbat Jókai költészetéről, mint ő maga az
Elátkozott család végszavában. Az Egy az Isten epilógusában pedig a történet és
költészet viszonyáról elmélkedik, s az a bátorsága van, hogy elmélkedése
eredménye gyanánt a történet komoly múzsáját a „Venus vulgivaga”-hoz
hasonlítja. Nem tudom, mit szólna pl. egy Kemény Zsigmond ilyen hasonlathoz,
bizonyos, sehogy sem tetszenék neki.
6)
Hétköznapok
7)
Szabadság a hó alatt
8)
A modorosság bélyegét újabban Jókai stílusa is mutatja. Néha hosszú lapokat
tarkáz a sok terminus technicus, a sok csodás idegen szó. Az ember hamarjában
nem tudja, meglepni vagy megtréfálni akarja-e velök az író az olvasót. A jövő
század regényét gyakran „Lexicon” nélkül érteni sem lehet. Az is sajátsága
Jókai stílusának, hogy néha egyetlen egy gondolat egy sereg hasonlatot,
történeti reminiszcenciát, adomát kerget maga előtt. Oly valamit érzünk, mintha
soká forgatnánk kaleidoszkópot.
Péterfy Jenő (1850-1899)
Középiskolai
tanár, kritikus, esztéta. Fel nem derített okból öngyilkossággal vetett véget
életének. Nagy világirodalmi és filozófiai műveltségű s zene és festészet iránt
is fogékony elme, ragyogóan színes és ötletes stiliszta.
Legértékesebb
művei a Dante-ról, Kemény Zsigmondról, Eötvös Józsefről, Jókairól szóló
irodalmi, valamint a tragédiáról és a tragikumról írott esztétikai esszéi (a
tragikai vétség elmélete ellen). Nem szárazon „tudományos” értekezések, hanem
átérzett és művészien csillogó esszék ezek, fájdalmasan éreztetik, hogy
kivételes szellemű írójuk csak töredékes művet hagyott maga után.
Évekig
dolgozott egy nagy görög irodalomtörténeten, de ebből csak részletek készültek
el, köztük a szép Aristophanes-tanulmány.
Összegyűjtött
munkáit a Kisfaludy Társaság adta ki három kötetben, majd színházi és irodalmi
bírálatai újabb három kötetben a Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban jelentek
meg.
(Forrás: A magyar
irodalom a századfordulón 162-177. old. – Tankönyvkiadó Bp., 1962.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése